Dóra tavaly októberben edzésről ment hazafelé. Leszállt a villamosról, lelépett a zebrára és elütötte egy autó. A következő, amire emlékszik, hogy egy kórház traumatológiáján varrják össze a fejét. Fájdalmas volt, mint ahogy az a sok óra is, amit ezután az egészségügyi ellátórendszerben kellett eltöltenie.
Nem túl Jó Hírű Kórház 1: Do It Yourself
Súlyos térdsérülés (kereszt- és oldalszalagszakadás a bal térdében), agyrázkódás, agyi vérömleny, kettős látás, zúzódások testének nagy részén. Dóra hosszú kórházi tartózkodásra számíthatott, ehhez képest egy hét múlva hazaengedték.
Igazán meg sem rökönyödött a kórházban uralkodó rettenetes állapotokon. A saját elmondása szerint is „brutális mosdón”, a tömény cigiszagon a vécében. Szülei szereltek fel neki kapaszkodót, hogy egyáltalán felülhessen az ágyban (amolyan csináld-magad módszerrel), és az ágy feletti gázcsövet markolta meg, ha meg akart fordulni. Voltak ugyan a tévét és a rádiót éjszaka bömböltető nővérek, de volt olyan is, aki naponta többször benézett hozzá, és érdeklődött, hogy van.
A néhány kellemetlen ápolót és a rettenetes körülményeket leszámítva emberi tapasztalatai voltak a kórházban. Megműtötték a térdét, segítőkész és érdeklődő volt mindenki, nem lesajnáló közeget tapasztalt.
Nem hívjuk az ügyeletet, mert úgyis lehülyéznek
Harminc napig kellett szúrnia magának a vérhígítót, már otthon.
Erős mellkasi fájdalma volt, szüleivel azt hitték, hogy a sok fekvéstől. Nem hívta az ügyeletet, mert úgy volt vele, hogy úgyis lehülyézik vagy lepattintják. Viszont sehol sem fogadták beutaló nélkül, így csak másnap délután kettőkor jutott el a háziorvoshoz. Ott kiderült, hogy folyadék van a tüdejében. Rohammentő vitte a kórházba, összerándult a gyomra, amikor közölték vele, melyikbe.
Nem Túl Jó Hírű Kórház 2: Kezdetét veszi a pokoljárás
Hat órát töltött a hordágyon a sürgősségin. Nem kérdezett semmit, nem látta értelmét. Nem hibáztatja a körülötte sürgölődő orvosokat, akik hat órát várakoztatták embóliagyanúval. Látta, hogy mindenki megszakadva dolgozik, nem arról volt szó, hogy kimennek trécselni, kávézgatni, és otthagyják a betegeket. Minden orvos és ápoló sürgött-forgott. Ennyire sok a beteg, és ennyire kevés a szakember a betegekre.
Hat óra után betolták mellkas CT-re: kétoldali tüdőembólia.
Ilyenkor fogalmad sincs arról, mi fog veled történni.
Visszavitték a sürgősségire, egy figyelőbe, ahol azért kezdett megrémülni:
úristen, oxigént kaptam, monitorra vagyok kötve, akkor most már komoly a gond.
A doktornő elmondta, trombolíziskezelést fog kapni, ez feloldja a vérrögöt, fel kell vinni az intenzívre. Vannak ugyan veszélyei, de gyors kezelés. Dóra korrekt tájékoztatást kapott, de a kint várakozó szüleinek már neki kellett odakiabálnia, miközben életmentő táskával a vállán tolta őt a beteghordozó:
Aztán becsukódott az intenzív osztály ajtaja,
te bent, a szeretteid kint, elkezdődött a húszperces pokoljárás.
Ennyi, bocs
Bemutatkozás nélkül az ágya mellett termett egy orvos, aki közölte:
Jó, kétoldali tüdőembólia, alá kell írni egy nyilatkozatot. Az van, hogy ez a kezelés vérzést okozhat, de most vagy elvérzik, vagy meghal tüdőembóliában.
Aláírta a beleegyező nyilatkozatot, majd az orvos megkérdezte tőle, mi a vércsoportja. Hirtelen nem tudta megmondani, de kérte az orvost, menjen ki a szüleihez, náluk van a baleseti zárójelentés, azon rajta van. Az orvos nem ment ki, inkább vért vett tőle, a nővérek pedig előkészítették a kezelésre: levetkőztették, megkapta a branült és a véralvadásgátlót.
Dóra isteni szerencsének nevezi, hogy az orvos mégis kinézett a szülőkhöz, ránézett a beteglapra, és látta, hogy korábban vérömleny volt az agyában. Azzal ugyanis nem kezdhető el ez a kezelés. Ha az orvos nem megy ki a szülőkhöz a papírért, és elkezdik a procedúrát, Dóra agyvérzést kaphatott volna.
Ennyi volt, sajnálom – így közölte a doktor, hogy nem lesz semmiféle kezelés.
Életem leghosszabb tíz perce volt, amíg még az intenzíven feküdtem. Vártam, hogy meghaljak. El sem köszönhetek a szüleimtől? Kint vannak még egyáltalán? Nekik ezt már elmondták?
Szia, tegezhetlek?
Az intenzív osztály után áttolták a kardiológiai őrzőbe, ahol olyat tapasztalt, amire maga sem számított: végre emberek közé csöppent. Több nővér is odaugrott hozzá, bemutatkoztak, kezet fogtak,
tegeződhetünk?
Tombolt benne a rettegés és a halálfélelem, mégis fantasztikus élmény volt, hogy az ügyeletes orvos végre megnyugtatta és elmondta neki, mire számíthat. Három napig kellett mozdulatlanul feküdnie, és ebben a kiszolgáltatott mozdulatlanságban alaposan megfigyelhette, hogy a sokat szidott magyar egészségügyben vannak még elhivatott emberek.
Megállás nélkül pörögnek. Kiskanállal etetik az idős nénit és cirógatják, aztán elrohannak és defibrillálnak egy másik beteget, majd visszarohannak és ugyanott folytatják tovább. Mindenkit mosdatnak, mindenkihez van néhány kedves szavuk. Leültek az ágyam szélére, beszélgettek, nyugtattak. Az fogalmazódott meg bennem, hogy bár tudnék ennyire elhivatott lenni valami iránt.
Hallod az orvos lépteit, és megnyugszol
Dóra a kardiológiai őrzőből a belgyógyászatra került, ahonnan másfél hét után engedték haza. Több beteggel is beszélt, ők is megerősítették abban, hogy létezik egy furcsa érzés, miután egy nagyobb sokk kiheverése után hazakerül a beteg: rájön, hogy hiányzik neki a kórház.
Egy hozzátartozó ezt soha nem érti meg – kezdi felfejteni Dóra, honnan jön ez a nehezen megmagyarázható érzés.
A kórház nagyon támogató közeg tud lenni. Ott nem kell minden nap elmondani, mi történt velem, nem kell minden nap belekezdeni, hogy ez milyen nehéz. Tudják. Magától értetődő, hogy te bajban vagy, és ők segítenek. Nem kell, és nem is várod el, hogy mindig beszélgessenek veled. Ők tudják, mi a helyzet veled. A kórházban van egy közeg, amiben felépíted magadat.
Amikor hazakerült, napokig kereste a helyét, és nem érezte magát biztonságban. A kórházban tudta, hogy rendben van, és ha bármi történik, karnyújtásnyira ott a nővérhívó. Amikor meghallotta az orvosa lépteit a folyosón, megnyugodott, és érezte, hogy minden rendben van. Ez a biztonságérzet a kórház falain kívül megszűnik.
Miért várjuk el a lehetetlent?
Dóra közel három hetet töltött el csapnivaló kórházi környezetben, mégsem úgy látja a drámai helyzetet, mint sokan mások. Lehet hibáztatni tehetetlen politikusokat, ablakon kiszórt milliárdokat, hanyag takarítókat, a megszáradt szélű párizsis kórházi kosztot, de szerinte a betegek felelőssége is nagy.
Több olyan pácienssel feküdt egy kórteremben, akik bár fel tudtak kelni az ágyból, több napig nem zuhanyoztak. Óriási felelőtlenség ez, miközben a hírek a kórházi fertőzésekről szólnak. Azt is furcsállja, hogy bár az ápolók kérik a hozzátartozókat, hozzanak be tusfürdőt, az gyakran csak napokkal később érkezik meg.
Az alapvető higiénia hiánya sokszor nem csak a kórházra igaz, hanem magukra a betegekre is. Érthetetlen volt számomra az is, hogy valaki mélyvénás trombózissal, fittyet hányva orvosa utasítására, rágyújt a vécében. Csodálkozunk, hogy cigiszag terjeng a kórházi mosdóban?
Volt olyan is, hogy pelenkát hoztak a hozzátartozók, de nem jó méretben, hiába kérték többször is tőlük. Felháborodtak, pedig Dóra szerint nem jól van ez így: a jelenlegi nehéz helyzetben sokkal együttműködőbbek lehetnének a betegek és a hozzátartozók is.
Amikor tudjuk, hogy a kórházaknak nincs pénzük, akkor ne várjuk el a lehetetlent.