Nem jó ott ellenségnek lenni, ahol akár barát, baráttá is lehetne az ember. Athénban azt a Szókratészt is megölték, megölették, akinél kevesebben tettek többet Athén jobbításáért. A „másként” gondolkodók akkor is ellenséggé lesznek, ha becsületes ügyet képviselnek, épp mert szembemennek az „egyként”, az egyféleképp, a csakis egyféle módon gondolkodókkal.
Érezheted és mondhatod, kifejezheted és bizonyíthatod te azt, hogy magyar vagy, a nemzet tagja, részecskéje, vagy akár azt is, hogy szívvel-lélekkel a hazádat, hazád jobbítását szolgálod, akár a falnak beszélnél, az egyként gondolkodók szemében te egy hazaáruló, egy hígmagyar, személyigazolvány-magyar, nemzetáruló, stb. leszel. Azonos ez a dogmatikus alapokra épült egyházi regulákkal: ha keresztény papként kételkedsz az egyház alaptéziseiben, ha megkérdőjelezed az „alapértékeket”, kitagadnak, megbélyegeznek, akkor is, ha mélyebben hiszel Istenben, mint a téged kitagadók, és akkor is, ha többet teszel a hívekért, mint a pompában pöffeszkedő magas rangú egyházi vezetők.
Azok szemében lettek rosszá, akik Jézus szeretetvallásának hívei. Egyként gondolkodóvá tették őket, arra buzdítva, hogy forduljanak szembe a saját hitükkel, érzéseikkel, egyszerűsítsük le: embertársaikkal. Nem azt verték a fejükbe (nem is olcsón!), hogy gondolkozzunk el együtt, van-e megoldás, mit lehetne tenni, mit tehetne az ország, s mit tehetnénk mi, személyesen, pedig ez sokkal kevesebb pénzből kijött volna. A másként gondolkodók sem arra akartak voksolni, hogy 1294 menekültet kontroll nélkül küldjenek Magyarországra, de arra igen, hogy a valóban bajban lévőkkel szemben ne viselkedjünk embertelenül.
A többiek szavára, a nem-re mondott nem-re nem akart figyelni a magát győztesnek kikiáltó kormányfő. Hárommillióan vagyunk magyarok, a másik hárommillió pedig mintha nem is lenne. Pedig hát normális (rendes) emberek: igen-t se mondtak, épp, mert az sem jó megoldás. A kérdést kicifrázták, hogy ne legyen jó válaszlehetősége a másként gondolkodóknak (direkt nem írok ellenzéket), miközben tudták: a nem simán az urnákhoz visz hárommillió magyart. „A magyar embereket”.
És ilyenkor forr föl a vérem, mert csak akkor maradhatok magyar, ha beikszelem a nem-et. Mert az egyként gondolkodók számára nincs más alternatíva. Nem látják, nem akarják látni az egész cirkusz hátterét, homokba dugják a fejüket, hogy ne lássák, valójában mire megy ki a játék. Hogy ez az egész csupán honi etetés, valójában már rég eldőlt minden az unióban. Hogy olyasmiről kellett „dönteni”, ami már eldőlt. Kérdés: legyen-e ferde tornya Pisának? Uraim, az már eldőlt.
Ha valamikor, hát a népszavazás előtt jót tett volna az országnak egy új, igazi ellenzéki kerekasztal, mely köré leültek volna mind, akik 2010 (vagy régebb) óta nem szólhatnak bele az ország dolgaiba. Leültek és megegyeztek volna. Valami egységes álláspontban. A nem-eket ikszelőkkel szemben egyetlen jó döntés születhetett volna: arra buzdítani, hogy minden sanyarú sorsú ellenzéki párt híve menjen el, és ikszelje be az igen-t.
Mindezt csupán azért, mert a be nem ikszelt igen-ek hiányában mondhatja most Orbán, hogy a választók 98 százaléka, tehát szinte „az egész ország” nem-et mondott a kötelező kvótára, így hát most, „fölényes és fényes győzelemre” hivatkozva módosíthatják a gránitszilárdságú alkotmányt. Ha úgy vesszük, még az igazságát sem vitathatjuk el: akik nem mentek el, nem akartak beleszólni az ország sorsának alakításába, így hát azokra hivatkozunk és hagyatkozunk, akik ott voltak, oszt jó napot! Gyanítható, kicsivel másabb lett volna a helyzet, ha a 3 millió nem-mel szemben előkerült volna, mondjuk, 2 millió igen. Persze, Orbán akkor is hivatkozhatott volna arra, hogy a többség „ezt” akarja, de legalább nem mondhatta volna, hogy szinte mindenki.
A jelenlegi helyzet (mely fokozódik), úgy tűnik, nem alkalmas arra, hogy létrejöjjön egy ellenzéki kerekasztal. Pedig más megoldás nincs. Bolhák akarják legyőzni az elefántot, miközben tudják, hogy a fondorlatos módon kiagyalt választási rendszer szerint ez így, ma, és két év múlva is, lehetetlen. Orbánnak nincs igazi kihívója. Kritikusai (akár én is) vannak, szócséplésnél többre egyiküknek (egyikünknek) sem futja. De: más helyzetben van a közíró, és más a helyzete az ellenzéki politikusoknak. Mi vizsgálódunk, észrevételezünk, ledorombolunk, morgunk, mérgelődünk, csóváljuk a fejünket, etc., de ez az ellenzéki politikusok részéről kevés. Szinte semmi.
Egy tucat sincs azoknak a pártoknak a száma, akik az Orbán-rendszert meg akarják szüntetni, hogy végre normális mederben mehessen Magyarország élete. Mindegyiknek megvan a maga csillaga, rosszabb esetben üstököse, akikre rábízzák magukat az őket pártolók. Mit szeretnének? Pártonként bejutni a parlamentbe, hogy ott majd újabb négy éven át elmondhassák, hogy mi a nem jó a Fidesz rendszerében, és hogy Orbán mondjon le, stb. Ha sikerül néhány jelöltet bepréselni az országgyűlésbe, elmondhatják, hogy milyen eredményesek, mekkora sikert értek el azzal, hogy pár százalékot szereztek, aztán megy minden tovább, ugyanígy. Azt is kimondhatjuk: legjobb szándékuk és akaratuk ellenére sem lesznek többek, mint megélhetési politikusok.
Tudom, nem kompatibilis a Jobbikkal az MSZP, és az LMP sem fér össze a DK-val, az Együtt-tel, vagy a Párbeszéddel, és ennél több változat is van, de, és épp emiatt kimondható:
Gullivert külön-külön egyetlen Liliputi sem kötözhette volna le, együtt viszont megoldották. Tudom, a leszelt szalámiból soha nem lehet már rúd, de ha egymás mellé rakosgatjuk a szeleteket, mégiscsak rúdfélének látszik.
Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy kimondjam: amíg nem lesz egyetlen ellenzéke, egyetlen kihívója Orbán Viktornak, esélytelen az ellenzék, és az is marad, 2018-ra is. És még csak nem is arról van szó, hogy a kisebb-nagyobb pártok és pártképződmények fogjanak össze, sokkal inkább arról, hogy felejtsék el önmagukat. Egyként gondolkodókká kell válniuk az egymáshoz képest is másként gondolkodóknak. Keresniük kell, és meg kell találniuk azt a hiteles személyt, aki mindannyiuk számára elfogadható és a választók számára is megfelelő. Ha másképp nem megy, egyfajta előválasztással, több jelölt megmutatásával, döntsenek a jövőbeni választók arról, kit fogadnának el közös vezérként. Ha a pártok választóinak külön-külön van elég eszük, az együtt gondolkodva sem vész el. Ha meg ezt nem vállalják, erre nem képesek, sem ők, sem a párt vezető politikusai, akkor okkal föltételezhetjük, hogy valójában nem is nyerni akarnak, csak továbbra is jelen lenni a politikában.
Mózest kell keresniük és találniuk. Olyan személyiségét, aki elvezeti a nemzet egészét a Kánaánig, és arra is képes, hogy népével együtt lépjen be oda.
