A szovjet mérnökök zsenialitása már az űrkorszak hajnalán sem ismert határokat, így a sokszor súlyos milliókba kerülő szerkezeteket egy-egy egyszerű, filléres megoldással helyettesítették. Így történt ez a űrrakétákat indulásukkor begyújtó rendszerrel is, mely leginkább egy túlméretezett, sokágú gyufára hasonlít.
A háromszáztíz tonnás Szojuz-rakéták kevésbé mókás végén öt óriási motort találunk, melyek mindegyike négy égéstérrel rendelkezik, nem számítva a tizenkét apró motort, melyek az apróbb korrekciókat teszik lehetővé.
Létfontosságú tehát, hogy az induláskor ebből a harminckét fúvókából egyszerre törjenek elő a lángok, így a rakéta a megfelelő irányban emelkedhet az égbe ahelyett, hogy a rossz start miatt egy parabola ívén repülve pár másodperccel később visszahullna a földre, óriási katasztrófát okozva. Egyetlen nem begyulladó, folyékony oxigént és kerozint okádó égéstér elég ahhoz, hogy a komplett eszköz felrobbanjon, és az üzemanyag lángoló vízesésként hulljon vissza a földre.
A problémák kiküszöbölésére a szovjet mérnökök kitalálták a PZU-t (=pirotechnikai gyújtóeszköz), amely voltaképp néhány tucat irreálisan hosszú seprűnyélből áll, melyek mindegyikén apró, kábelekkel összekötött töltetek sorakoznak.
Az indítás előtt a gyújtószerkezetet kézzel építik fel a rakéta alá, minden egyes égéstér alá egy T alakú darabot helyezve. A dolog elmondva ugyan egyszerűnek hangzik, pedig nyilvánvalóan egy elég precíz munkáról van szó. Nagy gond azonban nem lehet a személyzettel, hiszen az elmúlt hat évtized több száz indításánál ezek nagyobb hibák nélkül működtek, és nem okoztak katasztrófát.
Egyszerűsége miatt kisebb hibái könnyen kiküszöbölhetőek: egy idén március 12-i műholdindításnál az egyik gyufa nem indult be a gyújtási parancs kiadása után, így az indítórendszer azonnal leállt, mivel nem érzékelte a besült részből érkező jelet.
A felszállás előtt néhány pillanattal még véget tudtak vetni a folyamatnak, az üzemanyaggal teli rakéta pedig a földön maradt. A következő indításra a gyors helyreállíthatóságnak köszönhetően már másnap sor kerülhetett, sőt, ennyi idő alatt a rakétát is újra feltöltötték üzemanyaggal.
A PZU egyértelműen az utolsó fából készült részegység az űrkutatásban, és talán az egyetlen, melyet az ötvenes évek óta sem cseréltek le, noha azóta már számos más rendszert, így különböző lézeres, vagy elektromos gyújtási módszereket is teszteltek.
