A XIX. század végén Nagy-Britanniában erős szimpátiával viseltettek Magyarország és a magyarok irányában. Az ok igen egyszerű. 1848/49 eseményei rokonszenvet ébresztettek a brit közvéleményben a szabadságra vágyó és azért hősiesen küzdő magyarok iránt, s tudták azt is, hogy magyar értelmiség tekintélyes része a szigetországot afféle mintaállamnak tekinti.
Amikor a XIX. század végén Nagy-Britannia az úgynevezett búr háborúk során szembe került a dél-afrikai holland telepesekkel, nem tett jót a birodalom tekintélyének. A legtöbb ország elítélte a nagyhatalom “agresszióját”, és egyértelműen a szabadságukért küzdő, gyönge telepesek pártján volt.
Kivéve a magyarokat, akik a konfliktus során következetesen kiálltak az angolok mellett. Ez nem is maradt visszhang nélkül, a brit közvéleményben tovább javult a magyarok megítélése, és az érdeklődés is nőtt Magyarország iránt. Újságírók érkeztek hazánkba, hogy feltérképezzék az addig kevéssé ismert “baráti” államot.
180 fokos fordulat
Persze nem a mai utazási magazinok beszámolóira kell gondolni. Ezek a publicisták a maguk módján szakértők voltak, elemző, olykor tudományos igénnyel vizsgáltak társadalmi és gazdasági kérdéseket, beszámolóik még a politikai döntéshozók számára is forrásértékkel bírtak. Szimpátiával érkeztek Magyarországra, de rövidesen kritikusokká váltak. A legismertebb és Nagy-Britanniában az egyik legnagyobb hatású “Magyarország-szakértő” a skót Robert William Seton-Watson volt.
Könyveket, cikkeket publikált a térség államainak történelméről és aktuális politikai viszonyairól, a brit külügy szakértőjévé kérték fel, számottevő szerepe volt a Trianonban képviselt angol álláspont kialakításában. Munkássága pedig a brit közvéleményt és a diplomaták egy részét is a szlávok és a románok ügye mellé állította a magyarokkal szemben.
A magyarok csakugyan ázsiaiak … a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai a magyarok által …
– írta többek közt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Seton-Watson ugyan Magyarország szétdarabolását pártolta, de az etnikai határok mentén, s az általa készített határjavaslat kicsit kedvezőbb volt annál, mint ami később megvalósult.
Meghagyni, vagy összetörni?
A hagyományos brit egyensúlypolitika eleinte nem akarta “bántani” a Monarchiát, hiszen annak fenállása a XIX. században hozzájárult az európai stabilitáshoz. Londonból a Monarchia soknemzetiségű jellege sem tűnt okvetlenül problémának, hiszen a brit kormányzat birodalmi szemléletet képviselt, amely természetesnek tekintette, hogy vannak „uralkodó” nemzetek, amelyek hivatottak az alárendelt népek irányítására.
A brit felfogás szerint azonban az európai népeket megillette az egyenjogúság. Az Osztrák-Magyar Monarchia, s különösen Magyarország nemzetiségpolitikája pedig brit körökben már egyre több bírálatot váltott ki – mondja a történész.
A brit kormány épp ezért helytelenítette az osztrák-magyar nemzetiségpolitika diszkriminatív gyakorlatát olyan népekkel szemben, amelyek szintén megérdemelnék az önrendelkezést. Mindennek viszont csak akkor lett jelentősége a brit külpolitikában, amikor a háborúban szembe találták magukat Ausztria-Magyarországgal.
A “felszabadítás és a megtorlás órája”
A fiatal brit diplomatagenerációra nagy hatást gyakoroltak Seton-Watson első kézből származó, új információi, valóságos társaság alakult köré. Közéjük tartozott az akkoriban ifjú brit diplomata, a béketárgyalásokon is részt vevő Harold Nicolson, aki nem rejtette véka alá véleményét 1919-ben:
Magyarországot illetően érzéseim nem voltak tárgyilagosak. Bevallom, hogy undort éreztem, és érzek még ma is, ama turáni törzs iránt. Akárcsak rokonaik a törökök, nagyon sok mindent elpusztítottak, ugyanakkor nem alkottak semmit. Buda Pest csalárd város, minden ősi jelleg nélkül. Elérkezett a felszabadítás és a megtorlás órája.
Nicolsont és kortársait lelkesítette az eszme, hogy a nemzetiségeket felszabadítsák a magyar elnyomás alól. A fiataloknak ugyan nem volt döntő szavuk a határok kérdésében, de véleményük akkor is sokatmondó.
Ha már döntöttek, bele is álltak
Miután eldőlt, hogy Nagy Britannia a Monarchia feldarabolása mellett foglal állást, stratégiai okokból is egyértelmű volt Magyarország minél nagyobb mértékű megcsonkítása. Vagyis brit nézőpontból az utódállamok megerősítése.
Ami pedig a nemzetiségek felszabadítását illeti, elég nehéz ellene érvelni. A politikai függetlenség, amiért a magyarok is évszázadokig küzdöttek a Habsburgok ellen, miért ne illettte volna meg a szlovákokat, a szerbeket vagy a románokat? A megoldás mikéntje az, ami nagyon problematikus, részrehajló volt – jegyzi meg a történész. Mert itt már győztes-vesztes relációban húzták meg a határokat, illetve pozícionálták az új és régi országokat. Ellenségekre és barátokra osztották őket, előbbieket negatívan, utóbbiakat pozitívan diszkriminálták.
A vesztesekre rótt békefeltételek szigorúsága – a nagyarányú területelcsatolások, a hadseregek leszerelése, a súlyos háborús jóvátételek – mögött azonban a hideg politikai számítás mellett a bosszú árnyéka is fejsejlett. A csaknem öt évig tartó háború, ami emberéletben és anyagiakban a győzteseknek is hatalmas pusztítást okozott, aminek terhét a vesztesekre akarták hárítani.
Franciaország közel fél évszázada várt a Németország elleni revansra, amit most igyekezett a lehető legjobban kiaknázni. De még az egyébként mérsékelt Lloyd Goerge miniszterelnök is azt üzente – a parlamenti választások előtt – a brit közvéleménynek: megfizettetjük ezt a háborút a vesztesekkel.
Minisorozatunk következő részében Franciaország álláspontját mutatjuk be.