Korea a második világháború után felszabadult a japán megszállás alól, így hét évszázad után először örülhettek a szabadságnak, de az ENSZ egy szovjet, illetve egy amerikai megszállási zónára osztotta az országot. Az északi Phenjanban 1945 augusztusában Kim Ir Szen vezetésével szovjetbarát ideiglenes kormány jött létre, három évvel később, 1948-ban pedig megalapították a továbbra is szovjetbarát Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, vezetőcsere azonban nem történt. Céljuk az ország úgyraegyesítése volt, de a Szovjetunió támogatásának hiányában ezt sem erőszakos, sem baráti módon nem tudták megtenni.
A Kínai Népköztársaság 1949 júniusi megalapítása, és az amerikai csapatok délről való kivonása után a kínai vezető, Mao Ce-Tung azonnal támogatásáról biztosította a kis országot, rövidesen pedig Sztálin is áldását adta a háborúra. 1950-ben elindult a koreai háború, mely három év alatt sem ért el sikereket, hiszen az amerikaiak segítségével a déliek mindig visszaverték a támadásokat, a határok pedig semmit sem változtak.
Az 1953-as fegyverszünet után Észak egyre inkább erős személyi kultusszal rendelkező diktatúrává vált, melyet a már említett Kim Ir Szen egészen 1994-ben bekövetkezett haláláig vezetett. A hatalmat fia, Kim Dzsong Il vette át, ami 2011 decemberében, halála után egyik fiára, Kim Dzsongunra szállt. Az országban a nyolcvanas évek óta milliók éheznek, sőt, a fejletlen vidéken mindennapos az éhhalál, míg a felső tízezer nyugati színvonalon él, a hadsereg számára pedig mindig van pénz. A hatvanas-hetvenes években a helyzet azonban ennyire még nem volt vészes: a források jó része az ipar fejlesztésére ment el, így a gazdasági növekedés néha a 25 százalékot is elérte.
A svédek is látták ezt, és ki akarták használni a helyzetet a kapcsolatok némiképp szorosabbra vonásával: a baloldaliak és indusztrialisták teljese egyértésben állapodtak meg Kim Ir Szennel és elvtársaival, hogy kiaknázhassák az ország ásványkincseit. Az észak-koreaiak számára egy nyugati ország támogatása pedig újabb hatalmas lépést jelentett ahhoz, hogy komolyan vehető nemzetté és jelentős erővé válhassanak – előbb a térségben, majd a világon.
A Volvo a nyugati cégek közül úttörőként jutott el a zárt országba, ahová 1974-ben ezer Volvo 144 szedánt exportáltak. Kim Ir Szenék alig egy évvel később egy svéd-koreai ipari szakkiállítást szerveztek, melyre egy egész sor svéd gyártótól, így az Atlas Copcotól és a Kockumstól is rendeltek ipari gépeket. Ezt követően vált világossá, hogy az állam egyáltalán nem szándékozik fizetni az autókért, sőt, a szakkiállításra szállított többi eszközért sem.
A számla azóta is kiegyenlítetlen, Svédország pedig néhány éve újra felvete a kapcsolatot a diktatúrával, hogy valamiképp bevasalhassák az elmaradt összegeket, de ezekre nyilvánvalóan vajmi kevés esély mutatkozik.
Természetesen az ország nem csak svéd cégeket károsított meg – az Expressen magazin 1976-ban például arról adott hírt, hogy Észak-Korea másfél milliárd forintnyi értékben rendelt Svájcból kétezer Rolexet, hogy a diktátor azokat szétoszthassa leghűségesebb emberei közt, rajtuk az elmaradhatatlan, gravírozott felirattal:
Az állam vezetése természetesen nem pénzzel egyenlítette volna ki a számlákat, hanem ásványkincsekkel – jórészt cinkkel és rézzel, de az ország közgazdászai túl optimisták voltak azok értékével kapcsolatban, a nemzetközi piac árai pedig hirtelen nagy mértékben csökkentek.
A Volvók egyébként most, negyvenkét évvel később is Phenjan utcaképének fontos, és vadonatújnak tűnő elemei: jó részük a kicsi, de megbízható taxiflotta része.
Az inflációval számolva a tartozás mára három milliárd svéd koronára, azaz több, mint százmilliárd forintra rúg. Vajon látják majd egyszer a svédek ezt az összeget? Nem hinnénk.
