Gazdaság

Volt hitelünk

admin
admin

2005. 09. 29. 08:00

Magyarországnak a körülmények sajátos összjátéka folytán történelmi szerep jutott Nyugat- és Kelet-Németország 1990. október 3-i újraegyesítésében. Az események egyik irányítója Horváth István, jelenlegi bécsi nagykövet volt, aki 1984-től 1992-ig a bonni képviselet élén állt. Horváth a nyolcvanas években az állampárt reformközgazdászainak egyikeként vált a bonni politikai körök kedvenc magyar diplomatájává, ami különleges színt ad szubjektív visszaemlékezésének.

Legenda vagy sem, mindenesetre a bécsi magyar nagykövetségen dolgozó diplomaták váltig állítják, hogy a Bankgassén álló pompás barokk palota sokat látott falai között egykor még gróf Andrássy Gyula és Erzsébet királyné is adott egymásnak diszkrét találkozót. S hogy a történet még hitelesebb legyen, az egyik fogadóterem bejáratánál ott függ a falon Benczúr Gyula festménye a megejtő szépségű Sissy-ről. Még ha igaz is a magyar nemes és az osztrák császárné románca, mindez már közel 150 évvel ezelőtt történt. Akárcsak azok, az osztrák-magyar kiegyezést előkészítő politikai tárgyalások, amelyek kettejük kapcsolatának történelmi hátterét adták.

Ezzel szemben Horváth István mindössze 15 évvel ezelőtt volt meghatározó szereplője egy másik, nem kevésbé sorsfordító eseménynek: nevezetesen a német újraegyesítésnek. Akkor még nem Bécsben, hanem Bonnban volt magyar nagykövet, és nem utolsó sorban neki is köszönhető, hogy a ‘80-as évek második felére kialakult az a rendkívül szoros kapcsolat Nyugat-Németország és Magyarország között, amely utóbbinak a német újraegyesítésben játszott későbbi szerepére is magyarázattal szolgál.


Határnyitás 1989-ben. Teljesített ígéret.

A GAZDASÁG SZEREPE. Pontosabban mindez már jóval korábban, még valamikor a hatvanas években kezdődött, legalábbis az akkori események nélkül bajosan érthető meg, hogyan is találhatta magát Magyarország húszegynéhány esztendővel később a német újraegyesítés hajójának parancsnoki hídján. „A gazdasági témákban jártas, vagy legalábbis a gazdasághoz közel álló magyar politikai elit számára a hatvanas évek második felére világossá vált, hogy csak a gazdaságban végbemenő változásokkal lehet valamiféle politikai változást elérni” – idézi fel a korszak egyik legfontosabb felismerését Horváth István. Az 1968-as gazdasági reformokat azonban szovjet politikai nyomásra a hetvenes évek elején le kellett állítani. Ám akkor jött az első, majd a hetvenes évek végén a második nagy olajválság. Tarthatatlanná vált az a szlogen, hogy a nyugati folyamatok nem érvényesek a magyar gazdaságra, ami persze addig is csak úgy volt igaz, hogy az állam a költségvetésből finanszírozta meg a hazai és a világpiaci árak közötti különbözetet. „Mi 2 forint 50-ért autóztunk, pedig az a benzin valójában a világpiacon 6 forintba került” – ecseteli a nagykövet, hol is kezdődött az a folyamat, amely elindította a magyar gazdaság hanyatlását, és rövid úton elvezetett az ország későbbi súlyos eladósodásához.

Akkorra azonban az MSZMP Központi Bizottságának (KB) illetékes osztályain már egy sor reformgondolkodású ember dolgozott. Ők indították el 1980. január elsején azt a gazdaságirányítási reformot, amely az adott körülmények között kezdte előtérbe helyezni a piaci elemeket. A folyamat igen gyorsan eljutott arra a pontra, hogy mindezeknek a változásoknak politikai síkon is meg kellett teremteni a külgazdasági feltételrendszerét. A fő kérdés az volt: belépünk-e a Világbankba. Emellett a külgazdaság-politikát is át kellett programozni, hiszen addig nagyjából az volt a helyzet, hogy a külkereskedelmi forgalom 70-75 százaléka a KGST-országokkal bonyolódott, 20 százalék jutott a fejlett nyugati világra, és 5 százalék a fejlődő országokra. Ezen változtatni kellett, az országnak ki kellett lépnie a versenypiacra, amit az Európai Gazdasági Közösséggel való kapcsolatfelvétel biztosíthatott.

A Központi Bizottság reformerei összeállítottak tehát egy feljegyzést Kádárnak Jánosnak, az MSZMP főtitkárának. „Leszögeztük, hogy eljutottunk a fizetésképtelenség határára. S ha azt akarjuk, hogy a társadalmi béke megmaradjon, és az ország plusz erőforrásokhoz jusson, azaz fennmaradjon a fizetőképességünk, akkor egyrészt be kell lépnünk a Világbankba és a Nemzetközi Valutaalapba (IMF), másrészt pedig fel kell vennünk a kapcsolatot az Európai Gazdasági Közösséggel” – foglalja össze a mindössze három-négy ember által ismert javaslat lényegét Horváth István. Kádár a szokásos nyári szabadságára úgy utazott el a Krímbe, hogy egy füst alatt egyeztet majd a kérdésről Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral. Majd hazajött, és közölte Havasi Ferenccel, a KB akkori gazdaságpolitikai titkárával, hogy Brezsnyev csupán a Világbankkal kapcsolatban mondott véleményt, és az ügyben is mindössze arra hívta fel a figyelmét, hogy „az mégiscsak az imperialisták pénzügyi intézménye”, azaz Magyarország vigyázzon, nehogy politikailag zsarolhatóvá váljon. Az EGK-ra vonatkozó mondandójára Kádár szerint Brezsnyev nem is reagált, szerinte valószínűleg „nem is értette, miről van szó”.


Horváth István. A résztvevő szemével.

Elkezdődtek tehát az egyeztetések az IMF-fel, illetve ki kellett találni, hogy mit lehet tenni az európai integrációhoz való közeledés érdekében. Politikailag ugyanis ez utóbbi volt a keményebb dió, mivel Moszkva az Európai Gazdasági Közösséget de jure csak 1985 után, azaz csupán Gorbacsov hatalomra kerülését követően ismerte el. Az volt a szerencse, hogy bár a nyugat-európai szociáldemokrata pártok Moszkva szemében a szocializmus ügyének elárulói voltak, az MSZMP – a szocialista blokkból egyedüliként – már a hetvenes években felvette a kapcsolatot a nyugat-európai szociáldemokráciával, mindenekelőtt a német SPD-vel. Ráadásul Magyarország és Németország között a nyolcvanas évekre az államközi kapcsolatok is egyre biztatóbban alakultak. Kádár János már 1978-ban ellátogatott Bonnba, majd 1980-ban Helmut Schmidt kancellár jött Magyarországra. Visszatérése után hangzott el Hamburgban híres nyilatkozata, miszerint meggyőződése, ha Kelet-Európában a nyugati demokráciák mintájára szabad választásokat tartanának, egyetlen olyan vezető lenne, akit a nép önszántából is megválasztana, jelesül Kádár Jánost. Ez a kétoldalú viszony adta a hátteret a két párt között 1980 szeptemberében Budapesten elkezdődött egyeztetéseknek, amelyek októberre oda vezettek, hogy Schmidt Bonnban megígérte a segítségét, sőt közölte, mindent el fog követni, hogy megtörténhessen Brüsszellel a magyar kapcsolatfelvétel.

DIPLOMATÁK A BOROSPINCÉBEN. Meg is indulnak az érdemi tárgyalások a brüsszeli illetékesekkel, méghozzá konspirációs okokból az aacheni dóm alatti borospincében. A borozóba Horváth és Szikszai Béla, a KB gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője mindan alkalommal mint afféle turistaként „tévedtek be”, de hogy nem azok voltak, jelzi, hogy 1981 decemberében írásba adták: Budapest kész a diplomáciai kapcsolatok felvételére is az EGK-val. Ám mielőtt a kormányzati szintű tárgyalások megkezdéséhez kiindulópontként szolgáló elvi megállapodást aláírták volna, Helmut Schmidt az utolsó pillanatban azt kérte, hogy 1982 tavaszán még egyszer egyeztethessen Kádárral. Kádár 1982. április 15-én el is utazott Bonnba, ahol négyszemközti megbeszélésükön Schmidt mindenki legnagyobb megdöbbenésére váratlanul eltanácsolta őt. A kancellár azzal érvelt, ugyan miért akar Budapest ekkora kellemetlenséget Moszkvával, éppen akkor, amikor Lengyelország egyre mélyebbre süllyed a válságba, ráadásul már Magyarország is megtapasztalta ‘56-ot. Kádár leforrázva hazajött, magához hívatta Havasit, továbbá Hornt Gyulát, a KB külügyi osztálya helyettes vezetőjét, valamint a gazdaságpolitikai osztály nevében mindaddig az EGK illetékeseivel tárgyaló Szikszait és Horváthot, és kegyetlenül leteremtette a „politikai kalandorokat”.

Igen ám, csakhogy 1982 szeptemberében megbukott a Schmidt-kormány, és hatalomra került Helmut Kohl, aki 1984 tavaszán Budapestre látogatott. Nem sokat tétovázott, közölte Kádárral: tudomásuk van arról, hogy Magyarország titkos tárgyalásokat folytatott az Európai Gazdasági Közösséggel, és buzdította az egyeztetések folytatására. Hozzátette, Bonn kész mindehhez hathatós támogatást nyújtani. Kádár teljesen felvillanyozódott, és az év vége – Horn javaslatára – Horváth Istvánt már Bonnban találta.

Friss nagykövetként kisvártatva be is jelentkezett az immár parlamenti képviselő Helmut Schmidthez egy udvariassági látogatásra. „Kancellár úr, miért vágott bennünket ennyire át?” – szegezte kertelés nélkül Schmidtnek a kérdést. Az ex-kancellár előbb kitért a válasz elől, majd kiderült: amikor Kádárt „eltanácsolta”, valójában nem Magyarországot féltette Moszkva haragjától, hanem a német-német kapcsolatokat. „Schmidt nem tudta, hogy mi ezt formálisan ťelrendeztükŤ„ Moszkvával, és Kádártól sem kérdezte, aki így nem is mondhatta el, hogy beszélt Brezsnyevvel” – mutat rá a nagykövet. Azaz a nyolcvanas évek elején Magyarország a német szociáldemokraták túlzott óvatossága miatt elszalasztott egy történelmi lehetőséget.

Kádár János és Helmuth KohL 1984-ben. Az új német kancellár politikai támogatásáról biztosította Magyarország nyugati orientálódását.

Ezt követően egyébként az SPD a magyar politikai vezetést mindvégig óvatosságra intette. Úgymond féltette Magyarországot, hogy a politikai-gazdasági reformokkal túl messzire megy, és ismét kivívja Moszkva haragját. Így a magyar-német viszony alakulásának 1984-re már nem sok köze volt az MSZMP és a német szociáldemokraták közötti kapcsolathoz, akkor már az egésznek a CDU/CSU volt a motorja. „Biztos vagyok benne, hogy a magyarországi rendszerváltás egészen másképpen alakul, ha Németországban a szociáldemokraták maradnak hatalmon. Az utolsó pillanatig óva intettek bennünket minden reformtól. Állandóan Moszkva haragjától óvtak bennünket. Túl revizionisták vagyunk, és el fogunk menni egy olyan pontig, ahol el fog szakadni a húr, miért erőltetjük hát annyira ezeket a változásokat” – idézi fel az aggodalmaskodó német szociáldemokrata hangokat Horváth.

Ám azt követően, hogy Kohl 1984-ben politikai támogatásáról biztosította a magyar törekvéseket, a pénzügyi stabilitást féltő reformpolitikusok gondolkodásának középpontjába ismét az került: mit lehetne tenni, hogy az ország további támogatásokat kapjon a Nyugattól. Ekkor kezdett el gondolkodni a szűk reformcsoport arról, hogy el kellene érni: a német politikai elit pénzügyi és gazdasági eszközökkel támogassa Magyarországot, de csak addig, amíg Budapest cserében végrehajt bizonyos reformokat. „Sikerült elfogadtatni, illetve megértetni a bonni vezetéssel, hogy Budapesten megvannak azok a politikai erők és személyek, amelyek és akik hatalomba juttatásával radikális változások érhetők el Magyarországon” – mondja a nagykövet olyan egyszerűséggel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Ám nyomban elismeri, hogy először még a magyarok fő kapcsolata, Horst Teltschik, a kancellária kül- és biztonságpolitikai osztályának vezetője, Kohl személyes tanácsadója is meglepődött, és attól tartott, hogy a kijelentés – „ha támogattok bennünket jelentős politikai, gazdasági változások kényszeríthetők ki Magyarországon” – csupán politikai provokáció. Ám amikor a magyar fél elkezdte információkkal ellátni a bonni vezetést az NDK-ról, a Varsói Szerződésről, a KGST-ről és más belső ügyekről, lassan oszlani kezdett a bizalmatlanság.

IJEDSÉG. Rövidesen jött azonban 1987 júniusa, az MSZMP KB sorsdöntő ülése. Napokkal korábban kiderült, hogy Kádár arra készül: felmenti Lázár Györgyöt a miniszterelnöki posztról, és helyére Grósz Károly akkori budapesti első titkárt ülteti, egyúttal pedig a Moszkvából és a többi „testvér ország” fővárosából szintén egyre többet támadott Havasit is eltávolítja. Ráadásul a hírek szerint utóbbi helyére egy olyan személyt tervezett kinevezni, aki rendkívül konzervatív káder hírében állt, a gazdasághoz sem értett.

A reformok hívei kétségbe estek. Horváth éppen akkorra készített elő a Deutsche Bankkal – a bonni kormány garanciavállalása mellett – egy 1 milliárd márkás kamatmentes hitelcsomagot, amelynek belpolitikai változás esetén Magyarország azonnal búcsút mondhatott volna. Budapest addig is kapott számos nagy összegű hitelt Németországtól, a német kormány nyilvánvaló politikai támogatásával. Ebben az időszakban a magyar hitelállomány mintegy 70 százaléka származott Németországból.

A KB-ülés előtti napon Horváth hazautazott. Este hat óra felé – Németh Miklóssal, Horn Gyulával egyeztetve – bejelentkezett Kádár János titkárához, kért egy A4-es lapot, és kézzel írt egy feljegyzést a pártfőtitkárnak. Vázolta, hogy diplomáciai körökből kiszivárgott hírekből tudomására jutott, milyen személyi változásokat tervez a magyar politikai vezetés, márpedig ha a hírek igazak, akkor azt német politikai körök a reformerők elleni támadásnak fogják tekinteni, s válaszul a nyugat-német kormány beszünteti Magyarország pénzügyi támogatását. Ilyesmire akkor még PB-tagok sem mertek volna „vetemedni”, hogy tudniillik Kádár gondolja át még egyszer ezt vagy azt a személyi döntését.

Annyi bizonyos, hogy a feljegyzés eljutott Kádárhoz, de azt, hogy miként reagált, nem tudni. Mindenesetre még aznap éjjel történt egy másik lépés is: Németh Miklós, hóna alatt az 1 milliárd márkás hitelmegállapodásról szóló, néhány hónappal azelőtt Kádár Jánosnak írt feljegyzéssel bekopogott az éppen másnapi miniszterelnöki kinevezésére váró Grósz Károlyhoz, akinek vázolta, mi a helyzet. Majd a gazdaságpolitikai osztály vezetőjeként még drámaian hozzátette: ha az ország nem kapja meg a németországi hitelt, rövidesen csődbe jut. Ami azt jelenti, hogy rövid időn belül nőhetnek a társadalmi feszültségek, nő az elégedetlenség az országon belül, ami hamar kikezdheti az újdonsült miniszterelnök pozicióját, és az egész politikai vezetést. Grósz megérezte a veszélyt. Másnap a PB-ülésen a lehető leghatározottabban kiállt Németh Miklós mellett, mondván, tudomásul veszi, hogy Kádár Havasit felmenti, de ragaszkodik ahhoz, hogy miniszterelnökként a háta mögött a KB-ban egy gazdasági szakember álljon. Mindennek köszönhetően lett 1987 júniusában Németh Miklós KB-titkár.

Innentől az események felpörögtek. Grósz 1987 októberében Németországba utazott. Ott pedig Bonnban, Münchenben és Stuttgartban is olyan „korszerű gondolkodásról” tanúskodó beszédeket mondott, hogy ha a német kormányban mindaddig voltak is vele szemben kételyek, azokat sikerült eloszlatnia, de ehhez hozzájárult két, az NSZK számára külpolitikailag rendkívül fontos egyezmény 1987. október 6-i aláírása is. Mindenekelőtt a kulturális egyezményé, amelynek a magyarországi Goethe-intézet felállítása is a részét képezte. Történelmi szerződésről volt szó, hiszen korántsem az 1989. szeptember 10-i határnyitás, hanem ez az egyezség volt az a lépés, amellyel Magyarország először megszegett egy, a Varsói Szerződés tagállamai között érvényben lévő megállapodást. A VSZ tagjai ugyanis kötelezettséget vállaltak arra, hogy a német kultúra és nyelv hagyományainak ápolására kizárólag az NDK jogosult. Ráadásul a magyar fél aláírta azt az egyezményt is, amely a magyarországi németek kulturális és nyelvi hagyományainak ápolásáról szólt, amire szintén kizárólagosan az NDK volt a jogosult. S persze ekkor kerültek oda a kormányfői szignók az 1 milliárdos hitel-megállapodásra is.

A nyugatnémet-magyar kapcsolatokra azonban egészen más események is hatással voltak. Kevesen tudják például, hogy a romániai falurombolás is ebbe a sorba tartozott. Nicolae Ceausescu 1986 táján elindított kampánya elől ugyanis rövid időn belül több ezer romániai polgár menekült át a határon. Ezt Budapest egy ideig titokban tartotta, hiszen hogy néz az ki, hogy az egyik baráti ország polgárai a másik baráti országban politikai menedékjogot kérnek – amire mellesleg akkor még nem is volt meg a törvényi lehetőség. Kis idő elteltével azonban Hornék a nyugatnémet sajtó „segítségével” megszellőztették a történetet. Erre már a magyar politikai vezetésnek reagálnia kellett, megoldást kellett találnia a kérdésre. Különösen az után, hogy (a nagykövettel csupán névrokon) Horváth István belügyminiszter 1988 nyarán kiadott egy utasítást: vizsgálják felül, mi is a helyzet a vasfüggönnyel. A Határőrség Országos Parancsnoksága pedig 1988 augusztusa körül elkészített egy tanulmányt, amelyben megállapította: a vasfüggöny teljesen fölösleges, hiszen a magyarok lényegében nem próbálkoznak tiltott határátlépéssel – akkor már a kezükben volt a világútlevél. Ráadásul fel kellene újítani a rendszert, méghozzá nyugati importból, ami viszont roppant drága. Következésképpen az lenne a legegyszerűbb, ha lebontanák az egészet. A szót 1989 márciusában tett követte.

Közben, még 1988-ban – nem utolsó sorban a romániai menekültprobléma apropóján – Magyarország belépett a genfi menekültügyi konvencióba, amely lépést a média világgá kürtöli. Az NDK-ba is eljutott a hír: ha valaki Magyarországon politikai menedékjogot kér, ezentúl nem toloncolják ki. Majd május 2-án megtörtént a vasfüggöny ünnepélyes átvágása. Horn Gyula és osztrák kollégája, Alois Mock kedvéért az időközben teljesen lebontott határzárat egy darabon újra fel kell építeni, hogy legyen mit lebontaniuk. Az erről az eseményről szóló beszámolók pedig végképp megadták az NDK-ban a jelet: Magyarországon nincs többé vasfüggöny, próbáljuk meg a magyar-osztrák határon keresztül a Nyugatra menekülést. A történet folytatását innen mindenki ismeri.

Azt a részét azonban talán kevésbé, hogy az események felgyorsulása nem csupán az NDK vezetését érte felkészületlenül. Bonn is nehezen tudott lépést tartani a fejleményekkel. Amikor 1989. augusztus 25-én Helmut Kohl és az akkor már egy éve miniszterelnök Németh Miklós, valamint Horn Gyula a Bonn melletti Gymnichben titokban találkozott egymással, Németh ki is jelentette, hogy a magyar vezetés meg fogja nyitni a határokat, a kérdés az, Bonnban számoltak-e azzal, hogy ennek a lépésnek milyen következményei lesznek. Mert a folyamat akkorra már elkezdődött. Egy nappal Gymnich előtt ugyanis, azaz augusztus 24-én éjszaka Magyarország vöröskeresztes segítséggel, egy repülőgép fedélzetén kiengedte az NSZK budapesti követségén összegyűlt 117 keletnémetet Ausztriába. Az időzítés azért volt fontos, mert így a világ utólag nem mondhatta, hogy a nyugatnémetek a gymnichi találkozón alkudták ki ezt az engedményt. Végül szeptember 10-én megtörtént a határnyitás.

NEM ALKUDOZTUNK. Mindazokból a legendákból, amelyek szerint az NSZK 1989 nyarán mindent megígért Magyarországnak, csak hogy kiengedje az NDK-s menekülteket, Horváth István szerint egy szó sem igaz: „Semmi pénzt ezért nem kaptunk, és semmiféle tárgyalás ilyesmiről nem folyt.” Sőt, 1989 májusában aktuálissá vált egy újabb 1 milliárd márkás hitelcsomag, amely mögé ezúttal Baden-Württemberg és Bajorország tette oda, fele-fele arányban, az állami garanciát. Hiába volt azonban Magyarországnak ismét égető szüksége a pénzre, a magyar kormány inkább azt kérte a németektől, hogy halasszák el valamelyest a hitel folyósítását. Ekkor kezdődött ugyanis az NDK-s menekültek exodusa, és félő volt, hogy a külvilág úgy gondolja majd: a kelet-németek kiengedésének az ára volt az 1 milliárd márka.

Tény, a gymnichi találkozón Kohl többször is megkérdezte Németh Miklóstól: mit kér azért cserébe, ha Magyarország kiengedi az NDK-sokat. Németh azonban azt felelte: a demokráciát nem lehet megfizetni. Majd hozzátette: Németország bizonyára meg fogja találni a módját, hogy ezt a lépést viszonozza. Kohl elérzékenyült a meghatottságtól – és a későbbiekben valóban végig támogatta Magyarországot. „Most is azt mondom, hogy az a temérdek tőke, nélküle sosem jött volna be Magyarországra. Amikor már elkezdődött a német egyesülés, a hatalmas költségek ellenére a németek még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy ide áramoltassák a milliárdokat. Sehova sem érkezett a német tőke a régióban ilyen mértékben, mint hozzánk” – adja bizonyítékát a nagykövet a volt kancellár Magyarországgal szembeni hálájának.

Mi több, Horváth szavai szerint 1989 decemberében Kohl Budapesten egy szűkkörű beszélgetés során azt mondta: „Remélem, hogy Önök előbb lesznek az Európai Közösség tagja, mint Ausztria”. Ez akkor nem tűnt irreálisnak. Magyarországot ki lehetett volna szakítani a Varsói Szerződésből (a Németh-kormánynak már parafált szerződése volt Moszkvával a szovjet csapatok kivonásáról) és a KGST-ből, és ahogyan 1986-ban Portugáliát és Spanyolországot, egy politikai döntéssel Magyarországot is becsatlakoztathatták volna az európai integrációba. Ezt azonban a Nyugat 1990-ben nem merte megkockáztatni, aztán pedig megkezdődött a Szovjetunió belső erjedése. Ráadásul a németek számára fontos Lengyelországban – és a többi volt szocialista országban is – végbement a rendszerváltás. Ez a vonat elment.

Más kérdés – mondja a nagykövet – hogy az 1990. március-áprilisi választásokon kormányra került Antall József megtett-e mindent annak érdekében, hogy a német segítséget megkapjuk? Miért csak jóval később, utódja, Boross Péter nyújtotta be a felvételi kérelmünket Brüsszelben 1994 tavaszán? Akkoriban mindenki úgy érezte, hogy a németországi „eufóriát és magyarimádatot” ki kell használni.

Mi több, Kohl és Antall József 1990 májusában Bonnban megállapodott egy stratégiai munkacsoport felállításáról. E munkacsoportnak lett volna feladata koordinálni a fiatal magyar demokráciának nyújtandó német segítséget. Horváth keserűen állapítja meg: „Ez a munkacsoport soha nem jött létre! Magyarország nagy lehetőséget szalasztott el!”

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Gödöllő, 2014. március 1.
A Szent István Egyetem központi épülete. A műemlék épület Kertész K. Róbert és Sváb Gyula tervei alapján 1923-1929 között neobarokk stílusban épült. Az egyetem előtt áll Árpád-házi Kálmán herceg szobra, Róna József szobrászművész 1931-ben felállított alkotása.
MTVA/Bizományosi: Faludi Imre 
***************************
Kedves Felhasználó!
Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítője vállalja a felelősséget.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.