Father Shouting At Naughty Misbehaved Young Daughter
Élet-Stílus

Majd akkor szeretlek, ha megérdemled

Balavány György
Balavány György

2017. 01. 21. 19:55

Bár a súlyos gyermekbántalmazást nemcsak a törvény, hanem a társadalom is elítéli, a többség szerint a pofon és a fenekelés néha belefér. A téma kutatói szerint nagyon nem. Sorozatunk első részében Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértőt kérdeztük.

Az enyhének tartott testi fenyítés hátterében sok minden állhat. Az egyik ok az egyszerűség és látszólagos eredményesség; könnyebb és gyorsabb lekeverni egy pofont, mint elmagyarázni, hogy mi helyes és mi nem. Szerepet játszanak az otthonról hozott minták, hiszen a pofozással nevelő szülőket szinte biztosan pofozták gyermekkorukban. Valamint – ahogy nemzetközi kutatások is mutatják – sok esetben a testi fenyítéket alkalmazó szülők vallási hagyományra, illetve hitre hivatkoznak.

A házi fegyelmezés „joga”

A kirívóan durva bántalmazások könnyebben napvilágra kerülnek, miközben gyermekek kisebb mértékű fizikai fenyítése igen sok családban máig rendszeres – állítja Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány gyermekjogi szakértője. A gyermeket nevelő szülők kétharmada a kutatások szerint azt gondolja, hogy

a verés elfogadható,

sőt az UNICEF tavalyelőtti kutatása szerint a gyerekek 50 százaléka is így véli. Feltehetően ők olyan családban élnek, ahol ez időről időre előfordul. A szakértő szerint ez a szülői viselkedés nyilvánvalóan nem tartja tiszteletben a gyermek testi integritását, s mint egyre több kutatás bizonyítja, akadályozza az egészséges fejlődést, káros hatással van a gyermek testképére, a szülő-gyermek kapcsolatra, és a gyermeknek a kortársaival való kapcsolataira is.

Kevesen tudják ugyanakkor, hogy 2005 óta Magyarországon is tartalmazza a gyermekvédelmi törvény a testi fenyítés tilalmát. Gyurkó szerint ezzel a gyermekek nem kaptak extra védelmet, csak ugyanazt, mint a felnőttek – hiszen felnőttek közt egy pofon már tettleges becsületsértésnek számít, de ha egy másik felnőttnek adnánk egy tockost, vagy a fenekére csapnánk, az is lehet becsületsértés vagy könnyű testi sértés, sőt: ha 8 napon túl gyógyul, azzal megvalósul a súlyos testi sértés bűncselekménye.

Az ENSZ gyermekjogi Egyezménye 1991 óta lép fel a gyermekbántalmazás ellen. Korábban Magyarországon a  „kínzó, bántalmazó” magatartás volt tilalmazott. Ma már a gyermekkel szembeni erőszak minden formája tiltott, tehát az enyhének szánt pofon és elfenekelés is.

Gyakran az igazságszolgáltatásban is feltűnő az ismeretek hiánya. Még a tavalyi bírói döntések közt is akadt olyan, ami hivatkozott a szülő ún. „házi fegyelmezési jogára”, holott az már 150 éve nem része a hazai jogrendszernek, ugyanakkor máig forgalomban van olyan büntetőjogi tankönyv, ami ezt tartalmazza. Ráadásul ha erőszakról van szó, még mindig sokszor a gyerek kötődését vizsgálják, és nem értékelik megfelelően, ha a szülő bántalmazó. Éppen most van egy olyan válási ügy, ahol bebizonyosodott, hogy az anya rendszeresen megtépi, pofozza, cibálja a gyereket, az apa emiatt folyamodik a hatósághoz, mire a bíróság megállapítja, hogy ezeket ugyan tényleg csinálja az anya, de a gyermek erősen kötődik hozzá, tehát mégis nála helyezik el. Ez nyilvánvaló jogsértés, ráadásul azon a tévedésen alapul, mely szerint a gyerek nem kötődik ahhoz, aki bántja. Ezzel szemben a bántalmazott gyerekek (főleg kicsi korban) ugyanúgy, sőt, néha erősebben kötődnek a bántalmazóhoz, mint ahhoz, aki nem erőszakos velük.

*

Tud olyanról, hogy Magyarországon egy szülőt megbüntettek volna, mert felpofozta vagy elfenekelte a gyerekét?

Nem, de nem is az volt a jogszabály-módosítás célja 2004-ben, hogy a szülők börtönbe kerüljenek, hanem hogy inkább a pozitív nevelési technikák terjedjenek el. Ez nem az a szint, amivel a rendőrségnek kéne dolga legyen, inkább a gyermekvédelemnek kellene a szülőket segítenie abban, hogy megértsék: az erőszakmentes gyermeknevelés nem azt jelenti, hogy tilos fegyelmezni, és a gyermek bármit megtehet következmények nélkül. Nagyon sok más módon is lehet a gyereknek határokat kijelölni, szabálykövetésre nevelni, viszont csak elvétve akadnak „szülőiskolák”, amelyek az alternatívákra tanítanak.

Gyurkó Szilvia

A létező családok legjobbika

Miért „rosszalkodik” a gyerek?

A kicsi gyerek természetes félelmei közül a legnagyobb, hogy elveszíti a szülő szeretetét. Vagy hogy elveszíti a figyelmét, hiszen számára a szeretet a figyelemmel egyenlő. Van, amikor már ott tart, hogy ha megütnek is, vagy kiabálnak velem, de legalább velem foglalkoznak. Azért „rosszalkodik”, mert azt szeretné, ha figyelnének rá, és nem tud különbséget tenni jó és rossz figyelem között. A gyerekek ugyanis azzal az ösztönös előfeltevéssel érkeznek a világra, hogy a családjuk a létező családok legjobbika, a szüleik szeretik őket. Nem kérdőjelezik meg a szülők szeretetét, akkor sem, ha azok erőszakot alkalmaznak velük szemben.

A gyerek saját magát hibáztatja ezért.

Nyilván előfordulhat, hogy a szülőnél egy nehéz, frusztrációkkal teli nap után elszakad a cérna és ráüt vagy ráordít a gyerekre, különösen, ha nem tanulta meg másként kezelni a frusztrációit. De nagyon fontos a reflexió: fáradt voltam, ideges voltam, rossz napom volt és azért viselkedtem adott esetben agresszíven. Ne történjen ilyen, de ha mégis, jelezni kell, hogy ezt a szülő ezt nem tartja helyesnek vagy jogosnak, és nem hibáztatja érte a gyereket.

És mi van, ha indulatmentesen, tervszerűen vetik a gyereket? Néhány forgalomban levő, többnyire vallásos kézikönyv ajánlja ezt a módszert: meg kell vele beszélni, hogy sajnos most átlépted a határt, ennek az a következménye, hogy ki fogsz kapni, bár nagyon szeretlek, és nekem is fáj, hogy ez kell tennem. Végrehajtják a kiszabott ítéletet, és helyreáll a rend.

A gyerek higgadt, érzelemmentes verésénél kevés félelmetesebb dolog van. Amikor a szülőben indulatok dolgoznak, az sokkal érthetőbb a gyerek számára. Azzal a szülő azt mondja, ebben benne vagyok én is, a frusztrációm és a szorongásom, szóval benne vagyunk mindketten. Így alakult, mind a ketten sajnáljuk, mindketten letesszük az ezzel kapcsolatos bűntudatunkat és megyünk tovább. De a kiszámított és „racionális” verés az azt üzeni, hogy a fizikai erőszak normális része a kapcsolatnak, és az egésznek van egy processzusa, ami nagyon szégyenteljes, amiben a gyereknek nem lehet igaza, amiben nem lehet meggyőzni a másik felet, hogy ne bántson. Ez végtelenül megbetegítő dolog. Még azt is elveszi a gyerektől, hogy haragudhasson, vagyis a maga szintjén megélhesse a természetes dühét, hiszen olyan történt vele, ami neki fájt.

Minden esetben erőszakról van szó, pántlikázhatom akárhogy, de ez azt üzeni a gyereknek, hogy az, hogy erőszakot szenvedtél el, kizárólag a te hibád.

Sőt, még azért is te vagy a hibás, hogy meg kell verjelek, és én ezért szülőként esetleg rosszul érzem magam. Sokszor ilyen háttérrel rendelkeznek azok a nők, akik bántalmazó kapcsolatot választanak, keresve azt a tanult és ismert érzést, amikor kiszolgáltatottak, mert aki szereti őket, fájdalmat okoz, és azt, amikor tehetetlenek és nem tudnak ebből kilépni, hiszen a gyerek sem hagyhatja ott a szülőt. A gyerek, genetikailag, evolúciósan, meg mindenféle szempontból tudja, hogy ha a közösség, a család  kitaszít magából, akkor sérülékeny vagyok, elveszhetek, meghalhatok.

Említette, hogy a kis verés is hatással van a gyermek testképére. Ezt hogyan kell érteni?

Nagyon fontos gyereknek is, felnőttnek is, hogy megélhessük a saját testünk integritását. Ez sérül, ha gyerekként valaki azt éli meg, a testemet valaki „használhatja”, vagyis tehet vele olyat, amit nem akarok. Ez a kontrollvesztés élménye. Az egyik legfontosabb információ, amit egy gyereknek meg kell értenie, hogy következmények nélkül, biztonságosan mondhat nemet. Ha ezt nem tanulja meg időben, hogy fog kamaszlányként nemet mondani egy fiúnak, aki a bugyijába akar nyúlni, hogy mond majd nemet egy fiatal a drogra, vagy az alkoholra? Hogyan fog felelősséget vállalni a saját testéért, ha korábban azt élte meg, mások használhatják, és okozhatnak neki fájdalmat? De a testi integritás körébe tartozik a gyerek számára nem komfortos simogatás, puszi kérdése is (például a ritkán látott, ezért idegennek érzett nagynénik részéről). Ahogy mi, felnőttek kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor egy vadidegen túl közel áll hozzánk, vagy túl bizalmasan viselkedik velünk, úgy a gyerek számára is létezik ez a zóna, amit fontos, hogy tiszteletben tartsunk.

Vesztes-vesztes játszmák

Az erőszak egy nyelv, egy kommunikációs forma. Ugyanúgy megtanulják a gyerekek, ahogy a szavakat, vagy az alapvető viselkedési normákat. Megtanulják, hogy ha el akarják érni a céljukat, akkor kiabálni kell, vagy az asztalra csapni, vagy verekedni, és ha valaki nem azt teszi, amit akarnak, akkor meg kell ütni. Sőt, azt is megtanulják, hogy lehet  a másikkal szemben erőszakot alkalmazni előre kitervelt módon is, ami mindig a legkegyetlenebb dolog; nem véletlen, hogy a büntetőjogban is súlyosbító körülmény. A gyermekként erőszakot elszenvedők közt sokkal többen vannak, akik a fizikai erőszakot később alkalmazzák másokkal, akár saját gyermekükkel szemben.

De ez nem azt jelenti, ugye, hogy az a gyerek, akit olykor vagy akár rendszeresen megpofoznak, bűnöző lesz, vagy erőszakos ember? Mert akkor a társadalom kétharmada azzá válna.

Ez nem ilyen automatikus, hiszen sok egyéb hatás éri a gyereket, és van egy „hozott” habitusa is. De azért elég jól kimutatható, hogy azokra a gyerekekre, akik belefutnak kriminális devianciába, vagyis büntetendő cselekményt követnek el, a közvélekedéssel ellentétben nem az a jellemző, hogy csonka családból jöttek, intézetből vagy nagy szegénységből. Döntően teljes családból jönnek, és nagyon komoly közös tulajdonsága ezeknek a családoknak a rigid, elutasító szülői magatartás – amikor a szülő nem tud, nem képes a gyerek szükségleteire megfelelő módon reagálni.

Vagyis nem szeretik őket?

Talán igen, csak nem kommunikálják azt, ami a gyereknek  alapvetően szükséges volna: hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, elfogadlak feltétel nélkül. Ha van egy lehatároló attitűd a szülők részéről, amibe belefér akár az is, hogy nem reagálnak a gyerek fizikai vagy érzelmi szükségleteire, ha „nem érdemli meg”, annak súlyos következményei lehetnek a gyerek egészséges érzelmi fejlődésére nézve.

És a szükségletek közé nem tartozik az is, hogy legyenek bizonyos korlátok körülötte, amiknek az átlépése következménnyel jár?

De igen, és ez a másik, amit ezek a gyerekek paradox módon nem kapnak meg. Ha nincsenek kijelölve számára korlátok, határok, az olyan, mintha egy sötét szobában ülne, ahol nem lehet tudni, hol vannak a falak.

Ilyenkor „összehúzza” magát, nem mer semerre mozdulni, mert nem ismeri a mozgásterét kijelölő határokat, és spontán belefuthat olyan dolgokba, amiért verést, vagy szidást kap.

Az a gyerek, akinek a határokat következetesen kijelölik és nem változtatják napról napra, sokkal magabiztosabb lesz. Ha negyvenhatodszorra is megkérdezi, hogy ehet-e nápolyit vacsora előtt, akkor bármilyen aranyosan kéri, negyvenhetedszerre is azt kell mondani, hogy nem. De sok esetben ami tegnap megengedett volt, az holnap már nem; ami anyánál megengedett volt, az apánál nem –  nincsenek tisztázva a szabályok kellőképpen. Gyakran nincs összhang a szülők között, vagy éppen hogy felosztották a szerepeket. Például: anya dolgozik egész nap, belefáradt már a fegyelmezésbe, és mikor apa hazajön, szól neki, hogy a gyerek rossz volt, neveld meg. És jön a verés. De ez mindenki számára vesztes játszma.

És mi van, ha a megállapodás ellenére a gyerek beoson a spájzba és teletömi magát nápolyival? 

Akkor annak kell legyen következménye. Szükség van a negatív és  a pozitív visszacsatolásra is. A negatív az, hogy bizony van következménye annak, amit teszel. A szülők sokszor engedékenyek, mert fáradtak, nincs kedvük lejátszani még egyszer a meccset, inkább úgy tesznek,  mintha nem vették volna észre a határátlépést. De ha ez történik kedden, akkor szerdán már nem fogom tudni hitelesen felelősségre vonni. Tehát legyen következménye. De ha valamit nem tesz meg, ami korábban rosszalkodásnak számított, vagy magától betart egy szabályt, kérést, akkor azt is vegyük észre, és dicsérjük meg. Ha folyton rá kell szólni, hogy mossa meg a kezét vacsora előtt, akkor ha magától is megmossa, azt ne magunkban konstatáljuk, hanem dicsérjük meg érte. Körülbelül 9 éves korig a gyerek meg akar felelni a szülőnek, tehát a pozitív megerősítésnek óriási hatása van. De annak is, ha azt mondom neki, hogy csalódott és szomorú vagyok, hogy ezt nem tartottad be, most akkor találjuk ki, hogy mi legyen. Ez is egy fontos mozzanat, hogy legyen megegyezés a szülő és a gyerek közt a szabályok és a következmények tekintetében.

Ha nem kapom azt a pofont, nem lennék itt

A fizikai fenyítés védelmezői szerint ha kis testi fájdalommal fenyítjük a gyereket 3-5 éves koráig, arra később nem is fog emlékezni.

Ez egyszerűen nem igaz. A kommunikációt ebben az időszakban nem annyira a szavak, mint az érintések hordozzák. Ez az első három évben meghatározó. Azokból az építőkockákból épül fel később a gyerek személyisége, amiket az első három évben összehordunk. A gyerek mindig szereti a szülőt, még a bántalmazó szülőt is. Mindig kreálni fog valamilyen felmentést a szülőnek, akár úgy tesz, mintha az egészre nem emlékezne, sőt, megpróbálja elnyomni ezeket az emlékeket magában. A traumaélmények egyik feldolgozási módja az, hogy az ember nem emlékszik, próbálja kitörölni őket.

És ezek később előjönnek?

Általában csak jóval később, amikor már szembe tudunk nézni azzal, hogy gyermekkorában mi történt. A másik „provokációs időszak”, amikor szülővé válik az ember, ebben a kegyelmi állapotban tudja felmérni, hogy mi volt jó és a rossz abban, ahogy a szülei bántak vele. Persze, utólag gyártunk magyarázatokat, hogy „ha nem kapom azt a pofont, most nem is lennék itt”, „hálás vagyok a verésért, hiszen szeretetből adták”, ezek tipikus felmentő narratívák, amiknek sosincs ellenpróbájuk, hiszen nem lehet visszamenni az időben és megváltoztatni a dolgokat, hogy lássuk, mi lett volna a pofon nélkül. Nem tudjuk megváltoztatni a múltunkat, de hogy felnőttként mit teszünk a gyereknevelés során, az a mi döntésünk. Lehet aszerint a minta szerint, amit kaptunk, és nyilván ez tűnik könnyebnek. De lehet más minta szerint is.

Amikor elkezdtem anyagot gyűjteni a cikkhez, meglepően sok radikális megnyilvánulással találkoztam, miszerint az a szülő, akinek olykor eljár a keze, bűnöző és/vagy pszichopata.

Nyilván a heves indulatnak lehet személyes oka, de azért szem előtt kell tartani, hogy gyereket nevelni nagyon nehéz és energiaigényes. Szülőként sem vagyunk tökéletes emberek, és  nem is kell annak lennünk. Sok esetben a bántalmazó szülő egyszerűen egy kapott minta szerint él, és bár szereti a gyerekét, még nem ismerte fel, hogy amit csinál, az rossz, vagy nem tudja, hogyan lehetne változtatni rajta.

Nem túl radikális dolog bántalmazásnak nevezni azt, amikor elcsattan néha egy nyakleves, vagy ráhúz a szülő a gyerek fenekére? Nem lehet, hogy ennyinek azért bele kéne férnie?

Azért kell bántalmazásnak nevezni, mert ez is bántalmazás.

Amíg csúszkálnak a határok, hogy mikor beszélhetünk egyáltalán erőszakról, mi fér bele és mi nem, addig a változás lehetősége elillan. Ezeknek az enyhe testi erőszakoknak az elsődleges hatása nem a fizikai fájdalom, hanem a megalázottság.

Felnőttként is, ha az ember kap egy pofont, azt azért nevezi a törvény tettleges becsületsértésnek, mert megalázó. Az ember azt érzi, hogy micsoda, ezt velem meg lehet tenni?! De miért gondolnánk, hogy a gyerek ezt nem így érzi, még akkor is, ha nincs tanúja? A fizikai erőszak ugyanúgy megtörténik a lélekkel is, mint a testtel.

concept of a scared child suffering from abuse at home
Fotó: Thinkstock

Bevállalni, hogy rosszul csináltuk

Mit csináljon, aki felismeri, hogy nem kellett volna fizikai fenyítést alkalmazni a gyerekével szemben? Az időt, mint mondta, nem lehet visszafordítani.

Kevés tevékenység van az életben, ami annyira a jelennek szól, mint a szülőség. A hibákat nem lehet visszacsinálni, de az emlékeket újra lehet keretezni. Mindig lehet segíteni a gyereknek, de nem javasolnék nagy, teátrális bocsánatkéréseket.

Miért?

Azzal újabb terhet akasztunk a gyerek nyakába, nem biztos, hogy tud ezzel mit kezdeni. Könnyen lehet, hogy csak azt érzi: nincs más lehetőség, mint megbocsátani, és ezzel ismét kényszerhelyzetbe kerül. De egy megfelelő pillanatban mindenféle felhajtás nélkül elmondhatja az ember, hogy úgy érzi, hibákat követett el, és sajnálja. Fel lehet kínálni a lehetőséget, hogy ha bármikor szeretne erről beszélni a gyerek, akkor a szülő nyitott erre. Könnyen lehet, hogy azt mondja a gyerek: nincs semmi gond, ő nem foglalkozik ezzel, nem is emlékszik rá. De igazából irtó hálás tud lenni azért, ha látja, hogy a szülő képes beismerni a hibáit és kész változtatni rajtuk. A gyereket a szavainkkal és a tetteinkkel egyaránt tanítjuk. Ha be merjük vállalni, hogy valamit rosszul csináltunk, de máskor nem akarjuk tenni, az komoly üzenet arról, hogy nem kell tökéletesnek lenni, lehet hibázni, és lehet korrigálni is. De a gyereknek idő kell ahhoz, hogy fel tudja dolgozni ezeket. Akár arra is, hogy haragudhasson, ha akar. De a viszony pozitív irányba fog változni, és kialakul egy nyitottabb kapcsolat. Hiszen az erőszakban van az egyik fél, aki alkalmazza, és van a másik, ki elszenvedi az erőszakot; ez egy radikálisan alárendelő viszony. Ha a hierarchia megváltozik, és egy mellérendelő viszony, partnerség jön létre, a gyerek végre kinyílhat.

Azt kell megérteni az érintett szülőknek, hogy bármikor meghozhatják ezt a döntést, arcvesztés nélkül. Ne féljenek, hogy elszabadul a pokol, hiszen lehet alkalmazni a fegyelmezés más módjait, ha szükség van rá.

Amikor a hatóság beavatkozik, az sokak szerint nagyobb trauma a gyerek számára, mint amikor a szülő bántalmazza. A  Bodnariu család esete miatt tavaly tiltakozáshullám söpört végig Európán: a Gyermekjóléti Szolgálat rajtaütésszerűen hónapokra kiemelte a gyerekeket a családból, mivel a saját elmondásuk szerint a vallásos szüleik fizikai erőszakkal, pofonnal kényszerítették imára őket.

Két fontos alapjog van a gyermekek esetében, az egyik a vér szerinti családban való felnövekvés joga  a másik az erőszakmentes gyermekkor. Az az optimális, ha a két jog nem kerül konfliktusba, és ehhez kell a gyermekvédelem segítsége. A gyereknek a család elvesztése akkor is súlyos trauma, ha bántalmazták. Ha csak egy mód van, az elszakítását a szülőtől el kell kerülni. Első lépésben inkább el kell beszélgetni a szülőkel és segíteni őket, hogyan tudják a gyermeknevelési technikáikat erőszakmentessé tenni úgy, hogy az összeegyeztethető legyen az  alapelvekkel, amikben az adott család hisz. Hogy a norvég gyermekvédelem így reagált, abban benne lehetett a bizalmatlanság a külföldi családdal és eltérő kultúrával szemben, tehát lehet, hogy ebben az esetben túlkapásról van szó. Ha viszont már jelzik egy család számára, hogy az, ahogy ők nevelik a gyermeket, nincs rendben, ha segítséget és támogatást kapnak, akkor a szülőknek bizony meg kell próbálniuk változtatni. Az erőszakra nem ad jogi felhatalmazást, ha valaki egy vallási közösséghez tartozik. Ezért fontos, hogy a társadalmon belül a lehető legtöbbet beszéljünk arról, mik a pozitív gyermeknevelési technikák.

(A következő részben áldozatok és bántalmazók is megszólalnak. )

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.