Mindkét fellépő pályája legelején van, Londonból jött, és már mindenhol leírták róluk, hogy belőlük lehet a next big thing, szóval végre megtörtént, amit oly sokan kívántak: ha csak átmenetileg is, de belekerültünk mindenféle popzenei vérkeringésekbe, bármit jelentsen is ez. Ráadásul az eseményen megjelent az állítólag nem létező hazai közönsége is ezeknek az együtteseknek: nem voltak kevesen, viszont tudták, hol vannak és miért, és tudtak lelkesedni is, szóval ezt is pipálhattuk. Ez apróbb gond volt csak: a két vadonatúj banda távolról sem vadonatúj zenét játszik, de ez mondjuk nemzetközileg is általános tünet, úgyhogy ahhoz biztos nem volt elég, hogy visszatartsa az embert a koncert megnézésétől. Minthogy pedig szerencsére egyik fellépő sem tudott 45 percnél többet játszani, és még ülni is lehetett, a program viszonylag jó mulatságnak bizonyult.
Az este fénypontja mindezzel együtt egyértelműen az elsőként fellépő Is Tropical dobosa volt egy személyben: ilyen szabadon, erősen, kreatívan, lendületesen és látványosan nagyon kevesen tudnak játszani. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, rögtön keressen magának egy sokkal jobb zenekart, ha meg jóindulatú, akkor azt, hogy remélhetőleg felnő hozzá majd egyszer a banda zenéje is. Esélyeket nem latolgatnék, mert tényleg jóindulatú vagyok, de azt még rosszmájúan is el kell ismernem, hogy a lehetőség teljesen nem zárható ki, mert nagyon fiatal a csapat, és ehhez képest háromszor-négyszer teljesen komplett és kerek egésszé, sőt kimondottan fogós slágerré álltak össze az amúgy kicsit túlzottan is kalandos és szétfolyó kompozícióik.
Ilyenkor leginkább a Klaxonsra emlékeztettek talán (miközben kinézetileg az első Kasabian-lemez borítóját idézték, mert az a „koncepciójuk”, hogy kendővel eltakarják az arcukat a fellépéshez), annyiban legalábbis biztos, hogy eléggé elektronikus, mi több, táncolható is a zenéjük, ugyanakkor punkosan, nyersen játsszák élőben. Említett zenekar kettes lemezét egyébként hallgathatnák is szerintem sokat, aztán a végén dönthetnének úgy, hogy nem lemásolják, amit hallottak, hanem igyekeznek kiszívni a velejét, és fölülkerekednek a zenéjük kellékein, mert arra volna a leginkább szükségük, hogy a Klaxons mintájára szabadon, öntörvényűen kezdjenek valamit azzal, amit tudnak. Akkor legalábbis mindenképpen ez a teendő, ha hosszútávon is jutni akarnak valamire.
A főzenekarnak is nevezhető We Have Bandnek ezzel szemben ilyesmit még véletlenül sem tanácsolnék, mert a falra hányt borsót nagyon nem szeretem. A zenekar tökéletes antitézise volt az Is Tropicalnek, lévén hogy sessiondobosuk rém sótlanul játszott, az állandó tagok meg nemhogy nem punkok, hanem egy nagy lemezkiadó ex-alkalmazottai, és amint azt egy híres magazin zenekritikusa is megfogalmazta, pontosan ennek megfelelően van összematekozva a az Is Tropicalénál pár fokkal lágyabb dancepunk zenéjük. Mindez azonban egyáltalán nem zárta ki azt, hogy az említett kritikus munkahelye által is agyonajnározott Hercules and Love Affairnél például mérföldekkel közelebb kerüljön a We Have Band ahhoz, amit táncolható zenének lehet nevezni.
Persze a nyolcvanas évek lenyúlása már unalmas, a színpad közepén álló, 10 százalékban éneklő, 10 százalékban csörgőző, 80 százalékban pedig sértett tangótáncosnőt alakító lány meg borzasztóan irritált, de hát mondom, ennél rosszabb zenéket is szokás szeretni. Szeretni egy zenét, illetve bulizni rá meg ráadásul két külön dolog, és utóbbi a könnyebb. A többségnek ment is. Az meg már az ő bajuk, hogy a ritmushangszereken kisegítő énekes kellemes hangja és a basszer lelkes játéka, meg a gondosan szerkesztett, tényleg minden eszközt a legmegfelelőbb pillanatban felvonultató dalaik ahhoz már nem lesznek elegendőek, hogy maradandót alkossanak. Akárhogy is, azt nem lehet mondani róluk, hogy a nevükre sem fogunk emlékezni, mert az annyira hülyén cseng, hogy elfelejteni nem lehet – és ha félretesszük a tréfát, azt is hozzátehetjük, hogy egy kellemes estéhez ők is hozzá tudtak járulni az Is Tropicallel egyetemben. Idáig eljutni meg már végül is teljesítmény.
