A háború velejárója a borzalom, a vietnámi konfliktus mégis különösen pusztítóként, kegyetlenként maradt meg nemcsak a harcoló felek, hanem az egész emberiség emlékezetében. Könyvek, filmek és videójátékok sora mutatja be a háború szörnyűségét, Vietnám pedig évtizedek óta fogalomnak számít: egymagában testesíti meg a háború értelmetlenségét, rombolását és nyomasztó világát. Az ország neve hallatán lelki szemeink előtt szinte látjuk, ahogy a végtelen, lángoló dzsungel felett egy amerikai tengerészgyalogosokkal teli helikopter köröz, a háttérben pedig a Fortunate Son, esetleg a For What it Worth hallatszik.
Amikor a konfliktus szóba kerül, a többség valóban az esőerdőben küzdő amerikai katonákra, illetve a növények közt rejtőző civilekre és a Vietkong csapataira asszociál, pedig az Egyesült Államok beavatkozása csak egyetlen fejezete volt ennek a hosszú konfliktusnak.
Mi vezetett a történelem egyik leghírhedtebb háborújának kirobbanásához; hogyan érkezett meg az Egyesült Államok Vietnámba, majd távozott onnan napra pontosan 50 éve; és miként vált a konfliktus Amerika egyik legnagyobb nemzeti traumájává? Többek között erről beszélgettünk Kovács Örssel, a Rubicon Intézet tudományos munkatársával.
Szabadulás a gyarmati béklyóból
A mai Laoszt, Kambodzsát és Vietnámot magába foglaló indokínai régió hosszú időn át kínai érdekszféra volt, egészen addig, amíg Kína meg nem gyengült az ópiumháborúktól.
III. Napóleon birodalomépítő törekvései az 1850-es években francia érdekszférába, majd végül francia igazgatás alá vonták Indokínát
– nyilatkozta a 24.hu-nak Kovács Örs, hozzátéve, azt a pár évet leszámítva, amíg a második világháború alatt japán megszállás alatt állt a térség, egészen 1954-ig francia gyarmat maradt.
Mint a szakértő elmondta, az igazgatásba egy idő után a francia műveltségű vietnámiakat is bevonták, közéjük tartozott Nguyen Sinh Cung, azaz a későbbi Ho Si Minh, a helyi nemzeti mozgalom vezetője. „Az európai tanulmányai alatt ismerkedett meg a Francia Kommunista Párt képviselőivel, később pedig Moszkvában is tanult, Indokínába visszatérve így magával hozta a kommunista eszmeiséget. 1941-ben aztán megalapította a Liga Vietnám Függetlenségéért, azaz a Viet Minh nevű szervezetet” – tette hozzá a történész. A mozgalom eleinte japánellenes, nacionalista jellegű volt, ezért a tengelyhatalmak ellenségei, köztük az amerikai titkosszolgálat is segítette működését.
Mivel Indokína a legnépesebb és leggazdagabb francia gyarmatnak, a birodalom ékkövének számított – hasonló módon, mint India Nagy-Britannia esetében –, a japánok kiszorítása után sem engedték el a területet. A világháború alatt a nacionalizmus szélesebb rétegeket tudott megszólítani, később azonban a kommunizmus vált meghatározóvá, aminek a geopolitikai helyzet is kedvezett.
Az északi területeken 1945-ben született meg Ho Si Minh vezetésével a Vietnámi Demokratikus Köztársaság, amit a hidegháborús környezet nagyban segített: előbb Kína, majd a Szovjetunió nyújtott támogatást a gyarmatosítók elleni harcban. „A franciák ugyanúgy belesüllyedtek a dzsungelháborúba, miként később az amerikaiak. Mivel 1949-től kezdődően a francia hadi kiadások 80 százalékát az Egyesült Államok fedezte, ez a fajta kvázi befektetés predesztinálta, hogy az 1954-es Dien Bien Phu-i francia vereség után Amerika is belesodródjon” – állapította meg Kovács Örs.
Háborúból háborúba
Az 1949-es genfi egyezmény értelmében jött létre Laosz és Kambodzsa, a 17-es szélességi kör mentén pedig Vietnámot osztották ketté. Érdekes módon a megállapodást egyedül Amerika nem írta alá, mégpedig azért, mert tartalmazott egy kitételt a lehetséges vietnámi egyesülési népszavazásról. Ekkorra az Egyesült Államok már követte az úgynevezett Truman-doktrínát, amely lényegében a kommunizmus terjedésének megállítását tűzte ki célul.
Amerika tehát a kommunizmus elleni küzdelem jegyében 1954-ben megalapította a SEATO-t (Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetét), ezen keresztül pedig ki tudta terjeszteni befolyását Vietnámra. Dél-Vietnám, azaz a Vietnámi Köztársaság élére ekkor került Ngo Dinh Diem, akinek amerikai szemszögből az egyetlen érdeme a kommunistaellenes hozzáállása volt. „A valódi földreformot nem hajtotta végre, a népszavazást levette a napirendről, és teljesen antidemokratikus politikát folytatott.
Nem véletlen, hogy északi támogatásra megszületett a Nemzeti Front Dél-Vietnám Felszabadításáért, amelynek degradáló, közismert elnevezése, a Vietkong (Viet Cong) a déliektől származik.
A kifejezés egyébként annyit jelent, hogy vietnámi kommunisták” – mondta Kovács Örs.
A Dinh Diemmel szembeni ellenállással új háború kezdett el kibontakozni új szereplőkkel, a gyorsan alakuló helyzettel az amerikai politika viszont nem igazán tudott mit kezdeni. Az Egyesült Államok már John F. Kennedy idején jelen volt a régióban, a kudarcért ekkor Dinh Diemet tették felelőssé, passzívan jóvá is hagyták 1963-as elmozdítását és meggyilkolását.
A hollywoodi filmekből is jól ismert amerikai szakasz kezdetének az 1964. augusztusi Tonkin-öbölbeli incidenst szokták tekinteni – ekkor az amerikaiak szerint indokolatlan támadás érte a hajóikat észak-vietnámi részről. Az eset idején, Kennedy halála után már Lyndon B. Johnson vezette az Egyesült Államokat, ám a beavatkozást nagyban nehezítette a kampányidőszak. Ugyan Tonkin után Johnson felhatalmazást kapott a Kongresszustól az ellencsapásra, a választásokig – amelyen az elnök nyerni tudott – nem történt érdemi előrelépés az ügyben.
Szembefordultak az elnökkel
Az amerikai vezérkar kezdetben legalább 700 ezer, legfeljebb egymillió ember bevetését jósolta, és úgy számoltak, hogy a háború hét év alatt megnyerhető lesz. „Az amerikai egységek 1968-ban érték el a csúcsot, de ebben az évben is csupán 550 ezren voltak Indokína területén” – emelte ki Kovács Örs.
Johnson meglehetősen határozatlan volt a Vietnám-kérdésben, miközben a közvélemény 1967-ig inkább háborúpárti volt. Az elnök a korlátozott bombázás stratégiáját választotta, az elképzelés az volt, hogy a nemzetközi egyezményeket figyelembe véve csak bizonyos célpontokat támadjanak. Ez a taktika végül a szovjet föld-levegő rakéták ügyes vietnámi felhasználásával, valamint a katonák falvakba telepítésével lényegében kudarcba fulladt.
1966–1967-ben egyre több sajtóorgánum támadta az elnököt és magát a konfliktust, a háborúellenességet pedig számos egyéb tényező is fokozta. „A koreai háború idején vezették be az általános hadkötelezettséget, az 1960-as évek második felére pedig egyre inkább elterjedt a gondolat, hogy főként szegényeket hívnak be, a gazdagok pedig megússzák a harcokat. A korszakban ráadásul a polgárjogi mozgalmak is felerősödtek” – mondta a történész a 24.hu-nak.
A médiától egyébként a manipulált tudósítások sem álltak távol, ezek közül talán a legismertebb a Tet-offenzívával kapcsolatos.
1968 januárjában a kommunista erők indítottak támadást, de ez volt az egyik legnagyobb vereségük, amelyet az amerikaiaktól elszenvedtek. Mégis minden tudósítás arról az egy szem városról, Huéről szólt, amelyet valamilyen módon egyáltalán meg tudtak szerezni, de azt is csak február végéig bírták tartani
– tette hozzá.
A közvélemény-kutatások vizsgálatából kirajzolódik, hogy Johnson népszerűsége valójában éppen akkor nőtt, amikor erélyesen lépett fel a háborúban. Az elnök végül úgy döntött, az a legjobb, ha előkészítik a konfliktusból való kilépést, és ezzel az is egyértelművé vált, hogy nem tervez újraindulni. Kovács Örs szerint ekkorra az üzenet tulajdonképpen az lett, hogy Amerika nem akarja megnyerni a háborút.
Menekülés Vietnámból
1968-ban a republikánus Richard Nixon nyerte meg a választásokat, akinek fő politikai iránya a vietnámizálás volt: a dél-vietnámi erők felfegyverzésével akarta mérsékelni a katonai állományt és a hadi kiadásokat. Nixon négy éve alatt a háború költségei a nyolcadára zuhantak, és a csapatok létszáma is gyorsan huszadára csökkent.
Bár Párizsban már 1968-ban megkezdődtek a béketárgyalások, ezekkel párhuzamosan zajlottak a pusztító, a sajtóban nagy visszhangot kapó hadi események. Ezek közé tartozott a My Lai-i tömegmészárlás, amely során több száz civilt, többnyire gyerekeket, nőket és öregeket öltek meg az amerikaiak, ami ismét az Egyesült Államok ellen fordította a világ közhangulatát.
A párizsi egyezmény végül 1973. január 27-én született meg, ez tette lehetővé, hogy Amerika viszonylagos méltósággal vonuljon ki Vietnámból, de közben egységeket is állomásoztathasson a tágabb térségben.
Ahogy az amerikai szakasz kezdetére, úgy a háború végére is jelentősen hatott az Egyesült Államok belpolitikája. Nixon 1974-es bukását követően a Kongresszus vette magához az irányítást az elnökkel szemben, ennek következményeképp, amikor Ho Si Minh utódai offenzívát indítottak Dél-Vietnám ellen 1974 végén – amely támadás 1975. április 30-án Saigon elfoglalásához és a konfliktus lezárásához vezetett –, Gerald Ford nem volt felhatalmazva a beavatkozásra. „Az elnök kénytelen volt végignézni, ami történik. Sokak emlékezetébe bevésődött, ahogy a saigoni amerikai követség tetejéről menekítik a képviselet munkatársait, illetve azokat, akik együttműködtek az amerikaiakkal” – mondta Kovács Örs.
Nem egy egyszerű amerikai-vietnámi konfliktus volt
A háború áldozatainak számával kapcsolatban csak találgatni lehet, a bizonytalanság különösen a kommunista területeken magas. Észak-vietnámi oldalon mintegy egymillió ember halhatott meg, a sebesültek száma 600 ezer körül mozoghatott. Az amerikaiak megközelítőleg 58 ezer embert vesztettek, a sebesültek száma pedig elérte a 150 ezret, míg a dél-vietnámiaknál több mint 200 ezren haltak meg.
Kevéssé ismert tény, de a konfliktus nem csak az észak-vietnámi, valamint a dél-vietnámi és amerikai felek között zajlott. Kis számban ugyan, de többek között ausztrálok, új-zélandiak és dél-koreaiak is részt vettek a harcokban, a kommunisták oldalán pedig észak-koreaiak és kínaiak is becsatlakoztak. Sőt, a háború a szomszédos Laoszra és Kambodzsára is kiterjedt, a Szovjetunió pedig a háttérből hosszú ideig támogatta Észak-Vietnámot.
Manapság divatos szóval élve egy proxy háborúról beszélünk. Egy klasszikus hidegháborús konfliktus volt ez, amelyben a két szuperhatalom közvetlenül nem küzdött meg egymással. Az egyik fél, jelen esetben az amerikaiak vonultak be reguláris hadseregükkel, míg a másik, azaz a szovjet oldal a felkelőket kezdte el támogatni
– foglalta össze a történész.
A kommunisták utánpótlását a Kambodzsán és Laoszon át vezető, híres-hírhedt Ho Si Minh-ösvényen át biztosították, ezen szovjet és kínai fegyverek, felszerelések utaztak. Kína szerepe az 1970-es évekre különösen fontossá vált a háborúban, bizonyos mértékig a lezáráshoz is hozzájárult. „Nixon a megromló kínai-szovjet viszonyban azt a lehetőséget fedezte fel, hogy az ázsiai országgal akár meg is lehetne egyezni. Ennek részeként született meg az asztaliteniszhez köthető ping-pong diplomácia, Nixon és Mao Ce-tung találkozója, illetve végső soron emiatt mérsékelte Kína az észak-vietnámiak támogatását, elősegítve a konfliktus lezárását” – mondta Kovács Örs.
Lángoló dzsungel
A médiatudósítások dacára tény, hogy a vietnámi háború maga volt a földi pokol. A szakértő szerint Indokína alapvetően egy dzsungeles terep, ahhoz, hogy az amerikai erők azonosíthassák az ellenséget, úgy gondolták, pusztítani kell a vegetációt. Ezt szolgálta a napalm, illetve a gyomirtóként használt, súlyosan mérgező Agent Orange.
- A fullasztó, trópusi környezetben zajló harc;
- a gerillák;
- a taposóaknákkal teli esőerdő;
- az amerikai légierő berregő gépei;
- a bombázási hullámok
- és a civileket érő támadások
mind olyan képek, amelyek miatt a vietnámi háború különösen nyomasztó és pusztító konfliktusnak számított. A harcokban nyugati oldalon nagy számban vettek részt olyan, a szabadságra egyre inkább vágyó fiatalok, akiknek nem volt semmiféle közvetlen háborús tapasztalata.
„Az 1960-as években született meg a híres jelszó: szeretkezz, ne háborúzz. Egy forradalom kezdődött a mindennapi életben, miközben olyan meghatározó zeneipari szereplők adtak ki háborúellenes dalokat, mint Jimi Hendrix, Bob Marley, John Lennon, Bob Dylan vagy a Deep Purple. A fiatalok teljesen érthető módon élni akarták az életüket ahelyett, hogy a világ túlsó végén, a dzsungelben essenek el” – tette hozzá Kovács Örs.
A korszak nem volt mentes a megpróbáltatásoktól, a konfliktust a közvélemény sok szempontból igazságtalannak vélte, ráadásul kudarccal is zárult, és a harcokból hazatérő veteránok sem kapták meg a kellő odafigyelést.
A háború Vietnám számára sem volt kisebb tragédia, sőt, a harcok emlékei máig ott rejtőznek a dzsungel mélyén – gondoljunk csak a fel nem robbant taposóaknákra. Az ország Vietnámi Szocialista Köztársaság néven ugyan egyesült, a folyamat azonban nem a béke jegyében telt, a kommunista hatalom sokakat megnyomorított, az állam pedig hosszú időre elszigetelődött, és még a térség egyes kommunista országaival is szembekerült.
