A magyar országgyűlés november végén az Aranybulla emléknapjának nyilvánította április 24-ét. A vonatkozó jogszabály „az európai és a magyar alkotmányos jogfejlődés kiemelkedő dokumentumaként” hivatkozik az idén 800 éves iratra, aminek azonban mára az összes eredeti példánya elveszett. Jeles történelmi eseményeink kerek évfordulóján méltóképpen jár a kiemelt figyelem, főleg, hogy ilyenkor a tudományos kutatás és társadalmi párbeszéd is új erőre kap – gondoljunk csak Trianon centenáriumára vagy a mohácsi csata közelgő évfordulójára.
Az Aranybulláról azonban túlzás lenne azt állítani, hogy kitüntetett helyet foglal el a magyar köztudatban, és széles tömegek biztosan nem tekintik a magyar alkotmányosság első mérföldkövének. A többség egyszerűen csak a kegyelemkettesért dobott mentőövként tudja felidézni töri órákról: Aranybulla, 1222.
A kérdés tehát úgy szól, hogy vajon a magyar közoktatás értékeli-e jócskán alul, vagy az emlékezetpolitika kezeli-e súlyán felül a II. András által 1222. április 24-én kiadott, arany függőpecséttel ellátott dokumentumot. Vagyis pontosabban: annak szövegét. Milyen történelmi helyzetben született és mit tartalmaz az Aranybulla? Valóban a nemesség kényszerítette ki szabadsága védelmében az uralkodótól, és egyfajta középkori alkotmányként tekinthetünk rá? Zsoldos Attila történésszel, a 2019 óta az Eötvös Loránd Kutatóhálózat alá rendelt Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatóprofesszorával beszélgettünk.
A királyi tanács döntött
Kezdjük azzal, hogyan is definiálhatjuk az Aranybullát. Történeti szempontból nevezhetjük törvénynek – összesen 30 rendelkezést tartalmaz, a teljes szöveg itt olvasható több változatban is –, hiszen nem egyetlen személyre vagy közösségre érvényes kiváltságokat, hanem általános, mindenkire vonatkozó szabályokat fogalmaz meg.
A korábbi történetírás ugyan magától értetődőnek tekintette, hogy az Aranybulla rendelkezéseit egy Székesfehérvárra összehívott országgyűlés fogalmazta meg, ám ez nem igaz. Akkoriban a Magyar Királyságban nem volt még ismert az országgyűlés intézménye, a legkorábbit a XIII. század végén hívták össze, előtte egészen Szent Istvántól kezdve egy sokkal szűkebb testület, a királyi tanács hozta a törvényeket. Ebben az uralkodón kívül az ország főpapjai és a világi főméltóságok viselői vettek részt: olyan operatív testületet alkottak, amelynek tagjai tanácsaikkal segítették az uralkodót a kormányzásban, és aztán végre is hajtották a döntéseket.
A királyi tanács fontos ügyekben kiegészülhetett a méltóságot nem viselő, ám vagyonuk, kapcsolataik, befolyásuk okán tekintélyes előkelőkkel, ma úgy mondanánk, az arisztokrácia tagjaival
– mondja a 24.hu-nak Zsoldos Attila.
A válság megoldása
Tartalmát illetően az iskolákban ma is tanított történészi narratíva viszonylag ismert. E szerint a magyar nemesség megelégelte II. András politikáját, amellyel többek között idegeneket ültetett méltóságokba és két kézzel szórta a birtokokat, ezért kihasználva a királyi hatalom gyengeségét, a saját érdekeit szolgáló törvényeket fogadtatott el az uralkodóval. Mindehhez pedig a szövegbe foglalt, úgynevezett ellenállási záradékot szokás legfontosabb példának hozni.
A professzor szerint azonban ez az értelmezés nem illik össze az Aranybulla tartalmával, illetve semmi nem bizonyítja, hogy valamiféle „tömegmozgalom” alakult volna II. András politikája ellen. Utóbbi háttér megvilágításához egyetlen hiteles forrással rendelkezünk, III. Honoriusz pápa egy bullájával. Az egyházfő itt azért ostoroz „némely elvetemülteket”, amiért azok András helyett fiának, a későbbi IV. Bélának tartoznak engedelmességgel – a történész számára pedig ebből már rekonstruálható a valós helyzet.
Mindig, minden időkben vannak és lesznek olyanok, akik elégedetlenek a fennálló viszonyokkal, akik a „rendszer veszteseinek” tartják magukat, de legalábbis több vagyonra, hatalomra vágynak. Az Árpád-kor politikai gyakorlatából pedig jól ismert az a szokás, hogy ezek az emberek a dinasztia egy tagja mögé felsorakozva próbálják megváltoztatni a hatalmi berendezkedést. Az 1220-as évekre Béla herceg lett ez a személy, akinek tekintélyét nagyban emelte, hogy apja már 1214-ben megkoronáztatta.
Széles, András ellen irányuló társadalmi mozgolódásról tehát nem beszélhetünk, de Béla és a köré szerveződött csoport aktív fellépése a hatalomért komoly belpolitikai válságot okozott. Ennek jele, hogy 1222-ben példátlan módon háromszor is új nádora (a király utáni első méltósága) lett az országnak, azaz két alkalommal is át kellett szervezni a királyi tanácsot – II. András három évtizednyi országlása során ilyen is csak ebben az egyetlen évben fordult elő. E tények és a pápai bulla a történész értékelése szerint arra utalnak, hogy az Aranybulla nem más, mint András törekvése a Béla és köre által generált politikai válság megoldására.
A király nyugalmat akart, a törvény célja a politikai vihar lecsendesítése volt oly módon, hogy átfogóan szabályozza uralkodó és alattvalói viszonyát
– fogalmazza meg fő tézisét Zsoldos Attila.
Összefoglalva tehát az Aranybulláról elmondhatjuk, hogy valóban kényszer szülte, ám a kényszert nem a király politikájával szembe helyezkedő tömegek, hanem egy, az Árpádok korában gyakorinak tekinthető, csak az előkelők szűk csoportja által előidézett válság szülte.
Az Aranybulla alapján tett rendet
A professzor úgy látja, ezt a tézist támasztják alá maguk a rendelkezések is, amelyeket három nagyobb csoportra oszthatunk. Az első témánk szempontjából épp csak említést érdemel: olyan, politikai töltet nélküli, bárhol előforduló általános sérelmeket orvosol, mint például az özvegyekről való gondoskodás. A második kategóriába kifejezetten az addigi királyi politika megerősítését szolgáló törvények tartoznak az ispánok jogainak megnyirbálásán a királyi szerviensek jogainak védelmén át a kincstári reformokig – ezek példákkal megtámogatott kifejtése külön cikksorozatot igényelne, itt írtunk róla bővebben.
A harmadik olyan könnyű ígéreteket tartalmaz, amely betartása az uralkodó részéről nem került semmibe. A király senkit sem halmozhat el tisztségekkel, idegen csak a királyi tanács beleegyezésével kaphat méltóságot stb. Amilyen intézkedéseket az Aranybulla ezen rendelkezései megtiltanak, olyat II. András vagy soha nem tett, vagy legfeljebb 1-2 kivételt találunk, pedig ekkor, 1222-ben már 17 éve ült a trónon.
A törvények kiadása nem oldotta meg a válságot, alkalmazásuk viszont igen, méghozzá a király javára. Amikor az Aranybulla alapján Szent István napjára összehívta a királyi szervienseket, a tömeg egyes gyűlölt előkelők eltávolítását követelte: András menesztette Béla támogatóit, és a királyi tanácsot saját híveivel töltötte fel. Zsoldos Attila szerint az Aranybulla rendelkezéseit tehát nem a királlyal szembefordulók, hanem a királyi politika foglalataként kell értelmezni.
Ellenállhatnak a királyi akaratnak?
Érdemes külön szót ejteni az úgynevezett ellenállási záradékról, amely lehetővé tette az előkelők fellépését az uralkodóval szemben, ha az megszegi az Aranybullában tett vállalásait. Korábban úgy vélték, ez koronázta meg a nemesség győzelmét a királyi hatalom fölött, ám érdemes ezen is túllépni.
A középkori, oklevél formájában kiállított törvények felépítése kötött, kötelező elemeket tartalmaznak: ilyen többek között a lezárásban megfogalmazott sanctio, ahol azt taglalják, milyen büntetés vár fenti rendelkezések megszegőire. Különlegességét az adja, hogy az Aranybulla esetében a fenyegetés a királyra vonatkozott, de miért is akarta volna áthágni a saját érdekében, maga által meghozott törvényeket?
Egyszerű formaságként értelmezhette Nagy Lajos királyunk is, amikor 1351-ben megerősítette és saját törvényébe foglalta az Aranybullát – egyes rendelkezéseket elhagyott belőle, de az ellenállási záradék nem tartozott közéjük. Pedig ha valaki, ő aztán rendelkezett akkora hatalommal, hogy egy tollvonással megszüntethette volna a magyar nemesség jogát az ellenszegülésre.
A késő középkor folyamán a király elleni lázadások során soha, senki nem hivatkozott az ellenállási záradékra, az csak az 1500-as évek első felétől vált lényegessé Werbőczy István Hármaskönyvével. A magyar szokásjogot összegyűjtő, nagy hatású mű a nemesség sarkalatos jogaként hivatkozott rá, amelyre a király esküt tesz koronázásakor, és később, a Habsburg uralom elleni felkelések idején bármilyen sérelem esetén előszeretettel alkalmazták. Egészen a török kiűzéséig: 1687-ben a pozsonyi országgyűlésen a magyar nemesség nemcsak a szabad királyválasztásról, hanem az Aranybulla ellenállási záradékáról is önként lemondott.
A magyar alkotmányosság kezdete?
Az Aranybulla fontos szerepet töltött be a maga korában, mint fent láttuk, „karrierje” az újkor hajnalán ismét felívelt, az „alkotmány nélküli alkotmányosság” alapdokumentumává azonban csak a XVIII–XIX. századi, utólagos értelmezések által vált.
Az Egyesült Államok függetlenségének kivívásával és a francia forradalommal ugyanis egyfajta trenddé vált az alkotmányozás. A folyamatból csupán két nagy múltú állam, Nagy-Britannia és a Magyarország maradt ki, ekkor vált népszerűvé az angol Magna Carta Libertatum (Nagy Szabadságlevél) és a magyar Aranybulla között párhuzamot vonni. Szövegszerű egyezés nincs a két dokumentum között, az 1215-ben megalkotott Magna Carta kifinomultabb, intézményesebb. Az Aranybullát nem erről másolták, de a korra jellemző élénk angol-magyar kapcsolatok okán feltételezhetjük, hogy II. András tisztában volt a létezésével és a tartalmával – példával szolgálhatott arra, hogy a politikai feszültség enyhíthető egy átfogó törvény kiadása révén.
Az újkorban népszerűvé vált a két dokumentum „rokonságának” gondolata: a XVIII-XX. század magyar jogtudósai úgy vélték, ahogy a briteknek, úgy nekünk sincs szükségünk külön alkotmányra. Sorra vették a fontos, meghatározó törvényeket, majd ezeket rendszerbe foglalták, amivel sajátos magyar helyzet állt elő: az úgynevezett sarkalatos törvények gyűjteményével pótolták a modern alkotmányt. A konklúzió pedig:
Miért arany és miért bulla?
Végezetül néhány szó arról, miért Aranybullának nevezzük, illetve honnan ismerjük a szövegét, ha az eredeti példányok rég elvesztek?
A középkori iratok hitelességét a kiállító pecsétje biztosította, amelyet általában viaszba nyomtak, de a pápai és királyi udvarokban a különös jelentőségű oklevelek fényét fémpecsétekkel emelték. A magyar királyi udvarban előszeretettel használtak aranyat erre a célra: csak II. Andrástól több aranypecsétes oklevelet ismerünk, és a pecsétek közül három fenn is maradt. Az aranybulla tehát az a függőpecsét, amivel az uralkodó hitelesítette 1222-ben kiadott törvényeit (is), később a szót tulajdonnévvé formálta az utókor.
Nem tudjuk, hogyan nézhetett ki az eredeti okmány, de azt igen, hogy hét példányban készült. Egy maradt a királynál, egyet kapott a nádor, egyet a pápa, egyet-egyet a kalocsai és az esztergomi káptalan, illetve egyet-egyet a két, hazánkban megtelepedett nemzetközi lovagrend, a johanniták és a templomosok. Tudjuk, hogy 1351-ben, amikor Nagy Lajos megújította, még megvolt legalább egy példány – talán a királyi –, utána viszont ennek sem ismerjük a sorsát.
A kiállítása óta eltelt nyolc évszázadban hazánkat számtalan ellenség dúlta, fosztogatta, így a hazai darabok elkallódásán nincs mit csodálkoznunk. Érdekes viszont, miért nincs nyoma a pápai levéltárban, ahol a XVIII. század óta igyekeznek felkutatni? A történész lehetségesnek tartja, hogy egyáltalán nem is iktatták a regisztrumban – az egyik rendelkezés ugyanis, amely lehetővé tette az egyházi tized természetben történő befizetését, súlyosan sértette az egyház érdekeit.
A szöveg viszont fennmaradt egy, feltehetően 1318-ban készült másolatnak és az 1351-es törvény példányainak köszönhetően.
