A kolera okozta fertőzés elsősorban széklettel vagy hányadékkal szennyezett vízzel és szennyvízzel, illetve az ezekkel érintkező nyers élelmiszerek révén terjedt, XIX. századi terjedését nagyban segítette a korszerű csatornahálózat hiánya és az általános higiéniás viszonyok alacsony foka – írja a Múlt-kor.hu. A betegség súlyos hasmenéssel és hányással járt és a legtöbb esetben gyors kiszáradáshoz vezetett.
Felkelések a járvány nyomában
Az ázsiai eredetű fertőző betegséget kereskedők hurcolták be Európába, a járvány 1830-ban elérte Oroszország európai területét, nem sokkal később pedig Lengyelországot és Galíciát. Átterjedésének megakadályozására 1830 végén lezárták az északi magyar határt, de a zár egy rövid ideig történő feloldása elegendő volt ahhoz, hogy a kolera megjelenjen hazánkban.
Ekkor kordonokat állítottak fel, az északi megyékben leállt a közlekedés és a kereskedelem, Felső-Magyarországon éhínség fenyegetett. Mindez széleskörű elégedetlenséghez vezetett, és miután a gyógyító célzatú bizmutport számos helyen túladagolták a kutak vízében, felröppent a hír, hogy az urak meg akarják mérgezni a parasztokat. Több megyében is felkelések törtek ki.
Fokhagyma és pálinka
Szűk fél évszázaddal később, amikor újabb járvány ütötte fel a fejét, a politika már felkészültebb volt. Bár ekkor még sem a kolera kórokozója, sem a betegség kezelése nem volt ismert, a belügyminisztérium által kinevezett és a fertőzött területre (Észak-Magyarország) küldött járványorvosok mindent megtettek a védekezés érdekében: a járvány sújtotta területeken ingyenessé tették a fertőtlenítőszereket, és folyamatosan ügyeltek arra, hogy mindenhol elegendő mennyiség álljon rendelkezésre.
Ezen kívül a megelőzésre is nagy hangsúlyt igyekeztek fektetni: rendeletben tiltották meg a tömeggyűléseket, a különböző hatóságok pedig felvilágosító kampányokkal igyekeztek az emberek segítségére lenni: részletesen ismertették velük a betegség tüneteit, felhívták a figyelmet s gyakori szellőztetésre, a fertőtlenítésre, a szakszerű kézmosásra, és nem utolsósorban az orvosi kezelés szükségességére.
A falvak lakossága azonban kevésbé bízott a doktorokban, alapvetően két, kolera elleni csodaszerrel kívánta felvenni a járvány ellen a harcot: fokhagymával és pálinkával.
Az „epés hányásként” is nevezett kolera 1872–1874 között mintegy 250 000 halálos áldozatot szedett hazánkban. Bár a század végén, 1892-ben még egyszer felütötte a fejét, a fejlődő higiéniás viszonyoknak, a kórházi ágyak növekvő számának és az elérhető tiszta, szűrt víz széleskörű elterjedésének köszönhetően pusztítása közel sem volt a korábbi járványokéhoz mérhető.
