A mai napig nincs mindenki által elfogadott, fix meghatározása annak, hogy tulajdonképpen mitől lesz egy gyilkos sorozatgyilkos. A legáltalánosabb szabály, amit például a brit rendőrség és a tudományos szféra is elfogad, a következő:
- három vagy több embert gyilkol meg,
- korábban számára ismeretleneket öl,
- a gyilkosságok között idő telik el, amit „lenyugvási periódusnak” szoktak nevezni.
Bár ez így egyszerűnek tűnik, azért mégsem segít sokat, adódhatnak ugyanis más faktorok, amik megmásíthatják ezt a definíciót: mi van például akkor, ha valaki ismerős embereket gyilkol?
„A sorozatgyilkos inkább minőségi, mint mennyiségi kategória” – mondta a Jog és Pszichológia által rendezett, Sorozatgyilkosok elméjében címmel futó, ijesztően népszerű előadáson Dr. Akpinar Szelim rendőrségi nyomozó, aki tíz éve kutatja már az erőszakos bűncselekményeket.
Kriminológusok szerint a vérfarkasokról és vámpírokról szóló meséket is sorozatos emberölések ihlethették, és már a Krisztus előtti időkből is vannak feljegyzések hasonló tevékenységről. Az első hivatalosan is elismert sorozatgyilkosnak Hasfelmetsző Jack számít, akinek – bármilyen furcsán is hangzik – sokat köszönhet a bűnüldözés: az utána folyó hajsza közben rengeteg újszerű bűnügyi nyomozási technikát fejlesztettek ki, és róla készült az első gyilkossági karakterprofil is, hála Thomas Bond rendőrorvosnak.
Sorozatgyilkos, ámokfutó vagy tömeggyilkos?
Gyakran keverik a három gyilkossági fajtát, pedig amennyire nehéz a sorozatgyilkost, annyira könnyű az utóbbi kettőt behatárolni. Az ámokfutónál a mennyiségi tényező ugyanaz (3 vagy több halott), de az időkeret rövid, a tömeggyilkos pedig sok embert öl meg egy időben, és/vagy egy helyen. A leghírhedtebb ámokfutók közé tartozik például John Allen Muhammad és Lee Boyd Malvo, akik Washingtonban lövöldöztek az autópályán teljesen random áldozataikra: 2002-ben három hét alatt
Vannak persze „hibrid gyilkosok” is – a szó azon értelmében, hogy nem tehetők bele egyik kategóriába sem, mégis sorozatgyilkosokként kezeljük őket. Ilyen lehet, aki valaki kényszerhelyzet hatására kezd el gyilkolni (szexuális bűnözőből rendőrségi üldözés miatt átcsap gyilkossá, és megtetszik neki), vagy például a szektavezérek is ebbe a kategóriába sorolhatók (ilyen volt Charles Manson is).
A sorozatgyilkosokról rengeteg tévhit kering, legtöbbször ezért a filmek vagy a média a hibásak. „A sorozatgyilkosok általában nem igazán akarják, hogy elkapják őket, és nem is mindegyikük meg nem értett zseni” – mondta Dr. Akpinar Szelim. „Persze vannak okosabb gyilkosok, de
nem kell Hannibal Lecter-szintű emberekre gondolni, bajban is lennénk, ha ilyenek mászkálnának közöttünk.
Áldozathibáztatás helyett áldozati kockázatelemzés
A sorozatgyilkosok profilozása általában három fő elemből áll, ezek közül az első az áldozati kockázatelemzés. A viktimológia a kriminológia olyan ága, ami azt vizsgálja, hogy az áldozat tulajdonképpen miért vált áldozattá – de nem áldozathibáztatásról, csupán elemzésről van szó. „Az első meggyilkolt személy az úgynevezett áldozati Szent Grál, ami annyit tesz, hogy a gyilkos számára ettől kezdve minden egyes újabb gyilkosság kevésbé kielégítő” – mondta a nyomozó. Az áldozati kockázatelemzés közben a nyomozók megpróbálnak rájönni, mi lehetett az, ami sebezhetővé tette a meggyilkolt személyt a gyilkos szempontjából: a mindennapi rutin például lehetőséget teremt a gyilkos számára arra, hogy lecsapjon, mert kiszámítható, hogy merre jár az áldozat.
Az áldozatszelekció többféleképpen zajlik, de alapvetően igaz, hogy három tényező fontos a gyilkos számára: a sebezhetőség, a hozzáférhetőség és a kívánatosság. „Tökéletes” áldozat nincs, ezért
A profilozás második eleme az elkövetési módszer vizsgálata. A gyilkos arra törekszik, hogy az elkövetést megkönnyítse és a lebukás esélyét csökkentse, azonban minden sorozatgyilkosnak van egy sajátos szignatúrája, ami ez ellen hat, felismerhető róla, egyedivé teszi a gyilkosságait, így azt is kockáztatja, hogy könnyebben lebukik.
Ilyen hírhedt szignatúra például a BTK, amely a bind, torture and kill, vagyis megkötözni, kínozni és megölni rövidítését takarja. Az amerikai sorozatgyilkos Dennis Radert emlegették e néven, aki szívesen kommunikált is a nyomozókkal sajátos kézjegyéről. Nyilvánvaló, hogy ez a módszer segítette a beazonosítását, de nem volt hajlandó lemondani róla. A szignatúra tehát szöges ellentétben áll az elkövetési módszer, vagyis a modus operandi céljaival.
A harmadik elem a motiváció megkeresése, ez pedig sokkal sokszínűbb, mint elsőre gondolnánk. A motiváció ugyanis nem mindig szexuális hátterű, vagy egyszerű gonoszság következménye.
„Vannak, akik együttérzésből vagy könyörületből ölnek, legalább is ezt hiszik – ezek a halál angyala típusba sorolhatók. De akad, aki félelemből öl, tökéletes példa erre a pedofil bűncselekményből eredő gyilkosság: amikor a gyilkos rájön, hogy lebukhat a pedofil tetteivel, a gyerek sírni, kiabálni vagy menekülni akar, lefogja, egészen akár odáig is, hogy megfojtja, vagy valamilyen más módon megöli. Miután nem bukik le a gyilkossággal, újra próbálkozik ugyanezzel” – mondta Dr. Akpinar Szelim.
Nem áll meg a gyilkolásnál
A sorozatgyilkosok számára nagyon fontos az, hogy milyen módszerrel gyilkolják meg az áldozatukat.
„A lőfegyverek személytelenek, nagyon ritkán használják őket a sorozatgyilkosok” – mondta a nyomozó. A leggyakoribb fegyverek a kések, szúró-, hasítóeszközök, mert ezek gyakran a pénisz szimbólumaként szolgálnak. A sorozatgyilkosoknál gyakori a szexuális deviancia, de az is, hogy egyszerűen impotensek, vagy látens impotensek, és így képesek kiélni szexuális vágyaikat. Gyakori gyilkolási mód még a fojtás és az ütlegelés, de vannak sorozatgyilkosok, akik árammal és égetéssel próbálkoznak.
olyan cselekedetek is gyakoriak, mint például a szuvenír- vagy trófeagyűjtés, a csonkítás, a holttest megőrzése, vagy a holttesttel pózolás. Filmekben gyakran halljuk, hogy a gyilkossági helyszín meglátogatása az egyik leggyakoribb hibája a gyilkosoknak – ez a valóságban is igaz, sokan visszamennek a tett helyszínére, sőt előfordul, amikor bele is avatkoznak bizonyos szinten a nyomozásba.
A fentiekből is látszik, hogy a sorozatgyilkosokat tényleg nagyon nehéz bekategorizálni – a hivatalos verzióból legtöbben itt-ott kilógnak, mégis annak hívjuk őket. Az viszont külön rejtély, hogy a Sorozatgyilkosok elméjében című előadás miért fut hetek óta telt házzal. Dr. Akpinar Szelim szerint egész egyszerűen annyi az oka, hogy a bűnt könnyű „eladni” („crime sells”), azaz kívülről izgalmasnak tűnik egy olyan világ, amibe egyébként nem látnánk bele.
