Joszif Sztálin antiszemitizmusa régóta vitatott kérdés a történészszakmában. Hogy a diktátor zsidóellenes volt, azt számtalan forrás bizonyítja, az azonban, hogy antiszemitizmusa mennyire befolyásolta döntéseit, már messze nem eldöntött.
Az mindenesetre biztos, hogy amikor a kül- vagy belpolitika úgy kívánta, szembefordult a zsidósággal – igaz, más Szovjetunióban élő kisebbségekkel, így például a csecsenekkel, ingusokkal, tatárokkal, görögökkel és németekkel is.
A fasiszták ellen küzdöttek
Mikor 1941. június 22-én a Harmadik Birodalom megtámadta a Szovjetuniót, sok zsidó értelmiségi úgy vélte, érdemes szervezetten támogatni a kommunista államot a hitleri Németországgal szemben.
Ezen elképzelés hatására jött létre a Zsidó Antifasiszta Bizottság (ZSAB), élén Szolomon Mikhoelsszel, jiddis színész-rendezővel. A csoporthoz több neves zsidó származású művész, kutató és orvos is csatlakozott, a szervezet külföldi tevékenységével olyan személyek érdeklődését keltette fel, mint Albert Einstein.
Idővel azonban a ZSAB célja némiképp átalakult: elsősorban már nem a Szovjetunióért, hanem a megszállók által elpusztított szovjet zsidóság közösségeinek és kultúrájának újjáépítéséért küzdöttek.
A hidegháború kirobbanása és az Egyesült Államok által támogatott Izrael megszületése után a kommunista nagyhatalom vezetése úgy döntött, építeni kell a Szovjetunióban már egyébként is jelentős antiszemita hangulatra. 1948-ra a gyűlöletkampány középpontjába a ZSAB, a zsidó orvosok, a cionisták és az úgynevezett gyökértelen kozmopoliták kerültek.
1948-1949. folyamán aztán több, főként a ZSAB-hoz köthető személyt is letartóztattak.
A kommunizmus áldozatai lettek
A ZSAB-ot azzal vádolták, hogy a zsidó nacionalizmust kihasználva a Szovjetunió meggyengítésén dolgozik. A “bizonyítékok” alapján a szervezet jelentős kémhálózatot épített ki, idegen érdekeket szolgált és hatalomellenes propagandát terjesztett.
A vádlottakat gyakran vallatták veréssel és kínzással, ennek hatására többen megtörtek, és hamis, kikényszerített vallomásokat tettek. Az eljárás a sztálini diktatúra egyik tipikus kirakatperévé vált: erőszakos hatalom, koholt vádak, félelemkeltés.
A hosszan elhúzódó tárgyalást végül az 1952 júliusában meghozott ítélet zárta le.
Az áldozatok, Perec Markis, David Bergelszon, Icik Feffer, Lejb Kvitko, David Gofstejn, Benyamin Zuszkin, Szolomon Lozovszkij, Borisz Simeliovics, Leon Talmi, Ilja Vatyenberg, Csajka Vatenburg-Osztrovszkaja, Joszif Juzefovics és Emilija Tyeumin a szovjet zsidó értelmiség kimagasló egyéniségei voltak.
A kivégzések után nem sokkal a per egy másik vádlottja, Szolomon Bregman is életét vesztette – ő egy verés után esett kómába, melyből sosem ébredt fel. Az eljárás egyetlen túlélője Lina Sztern biológus-fiziológus volt, aki csak nélkülözhetetlen kutatómunkájának köszönhette, hogy végül “csupán” deportálták.
A sztálinizmus ellentmondásai
A kivégzések után Sztálin egészen 1953. március 5-én bekövetkezett haláláig folytatta a zsidók üldözését: az orvosperek nem álltak le, több Sztálin-közeli zsidó származású szakembert is eltávolítottak. Egyes elképzelések szerint ez a folyamat is hozzájárult ahhoz, hogy a diktátor nem kapott megfelelő ellátást élete utolsó óráiban, hiszen az őt korábban kezelő orvosok többsége 1953 tavaszára már nem élt Moszkvában.
A meggyilkolt költők éjszakájáról nem csak a kivégzett zsidó értelmiségiek miatt érdemes megemlékezni.
Sokan az ideológiát – többek közt – azért tartották elfogadhatóbbnak a nemzetiszocializmusnál, mert elviekben elutasította a sovinizmust, hitt az internacionalizmusban, nem tett különbséget az emberek közt származásuk alapján. Valójában azonban a Szovjetunió, és különösen a sztálini rendszer meghatározó eleme volt a kirekesztő nagyorosz nacionalizmus, a nemzetiségek és etnikumok – például a zsidók – üldöztetése.
