Az első világháború után a megcsonkított Magyarország a jórészt saját területéből létrejött ellenséges államok gyűrűjében találta magát. A főként francia támogatást élvező kisantant államok mindent megtettek hazánk külpolitikai elszigetelésére, gazdaságilag, politikailag és katonailag is igyekeztek a “padlón tartani” Magyarországot.
Ez a környezet, és a revízió mindent átható követelése gyakorlatilag olyan kényszerpályára sodorta Magyarországot, hogy arra indult, ahol fogadták. A kitörési pont Olaszország és Németország lett, a területi gyarapodás és a gazdasági kapcsolatok mind erősebb szállal kötötték az országot a tengelyhatalmakhoz.
“Belesodródtunk” a háborúba, részt vettünk a holokausztban. Erős kényszer hatására, de semmiképp nem áldozatként: a magyar politikai elit és a honvédség mind jobbra tolódása, antiszemitizmusa, németbarátsága tagadhatatlan. Nem tudjuk, mi lett volna, ha…
Rossz oldalon a legtovább…
Az viszont tény, hogy a kiugrási kísérlet kudarcba fulladt, a honvédség zöme végig kitartott a németek mellett, katonáink harcolva vonultak nyugatra. A hazájukat védték, a felelősség a vezetőké, akik jól tudták, hiszen a szövetségesektől több figyelmeztetés érkezett: a majdani rendezés során az lesz a döntő szempont, hogy a háború alatt ki, hol és mit csinált..
Ha a háborús teljesítményt nézzük,
mi, magyarok, minden szomszédos államhoz képest rosszul jöttünk ki. Rossz oldalon harcoltunk a legtovább
– idézi Romsics Ignácot a Múlt-kor.hu.
Mondhatjuk azt, hogy Sztálintól Lengyelország azt kapta jutalmul, amit Magyarország büntetésből: kommunista diktatúrát. Vagyis a végeredmény szempontjából mindegy volt, ki mit csinált, Kelet-Európában a szovjet érdekek diktáltak, nem a méltányosság és igazságosság.
A különbség annyi volt, hogy ez a szerződés a korábbival ellentétben nem tartalmazott kisebbségvédelmi előírásokat, az idegenbe szakadt magyarok sorsa egyedül adott állam jóindulatán múlt. A másik különbség, hogy Csehszlovákiának juttatott három falut a Duna jobb partján: Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt. Hogy kiépíthessék a mai Szlovákia fővárosának védelmére az úgynevezett pozsonyi hídfőt.
A szovjetek is maradnak
Pedig voltak olyan elképzelések, amelyek a trianoninál igazságosabb országhatárt húztak volna, de miután Magyarország a “végsőkig” kitartott a nácik mellett, Párizsban ezt már egyetlen nagyhatalom sem szorgalmazta. Nem úgy, mint szomszédaink érdekeit.
Ezek után nyilvánvalóan már csak fáradt, beletörődő rezignáltsággal lehetett fogadni a dokumentum négy és fél évtized elnyomást megalapozó rendelkezését:
A jelen Szerződés életbelépését követően minden Szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.
(Kiemelt kép: a szövetséges vezetők 1945-ben)
