Mi van a kutyákkal? Nem ugatják a Holdat

Nem túlzás állítani, hogy a köztudatban axiómaként él az állítás: a kutya ugatja, vonyítja a teliholdat. Teljesen logikusnak is mondhatnánk, hiszen így tesz vad őse, a farkas is. Mikor is lenne mindez aktuálisabb, mint közvetlenül egy szuperhold után?

Ha pedig négylábú barátaink megugatják a teliholdat, vonyítanak, ha felbukkan, vajon hogyan fogadták a szuperholdat? Pongrácz Péter etológust, az ELTE Etológia Tanszékének docensét kérdeztük.

A válasz kiábrándítóan rövid: sehogy. Nincs tudományos bizonyíték arra, hogy a holdciklusok – így a telihold, legyen az akár szuperhold – bármiben is befolyásolná a kutyák viselkedését.

Még akkor sem, ha gyermekkorunk óta ebben a hitben élünk, mesék szólnak róla, ezt mondja bárki, ha megkérdezzük. Ahogy fent írtuk: axióma ez a társadalmi tudatban. Nyilvánvaló persze, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és mint minden hiedelem, ennek is táplálkoznia kell valamiből. Három lehetőség tűnik valószínűnek, és valahol mindhárom összefüggésben áll egymással.

Az ember “idegesebb”

Az egyik, hogy a telihold fénye még az éjjeli fénybúra alatt fekvő városokban is erősen érzékelhető. Mintha egy mini Nap sütne hideg, fehér fénnyel, még olvasni is tudunk az ablakon beeső sávjánál.

Sok ember nem tud aludni, illetve rosszul alszik, sokat megébred a “világosban”, és ilyenkor olyanokat is megfigyel, amit egyébként végigaludna. Ha éjjel álmatlanul forgolódunk, minden kellemetlen hang felerősödik: idegesítővé válik az óra ketyegése, a hűtő moraja, a kinti neszek.

Ugyanígy voltak vele elődeink is, ráadásul a közvilágítás előtti évszázadokban, évezredekben a teliholdat sokkal komolyabb “fényszennyezésként” élték meg. Ők sem tudtak jól aludni, a kutyaugatást, a vonyítást hallgatták egyre idegesebben.

Ebben a helyzetben egy-egy területvédő rövid ugatást, vakkantást, felvonyítást – amit normál esetben a gazda átaludt volna – az ember nagyon is hajlamos a teliholdra fogni. A “mesének” elég, hogy megszülessen, a nép ajkán könnyen tényként terjed el a nagyvilágban.

A kutya éberebb

Hasonlóan lehetnek vele a kutyák is, a telihold fénye őket is megzavarhatja. Éberebbek, aktívabbak lehetnek ilyenkor, ebből adódóan az ingerküszöbük is alacsonyabb: olyan történésekre, zajokra is reagálnak (ugatnak), amire normál esetben legfeljebb felébrednek és a fülüket hegyezik.

De nem a Hold hatása, hanem a szokatlanul világos éjszaka miatt, merthogy biológiai magyarázat nincs, tudományos tények pedig nem támasztják alá, hogy az ebeknek bármi dolga lenne égi kísérőnkkel

– erősíti meg Pongrácz Péter.

A farkast nem érdekli

Végül egy harmadik lehetőség, ami ugyancsak tévhiten alapul. Az egyik leggyakoribb farkasábrázolás, mesék, rajzfilmek elmaradhatatlan jelenete, ahogy az állat ül egy dombtetőn, és teljes beleéléssel vonyítja a szép, kerek teliholdat.

Valóban, a Hold havonta egyszer “kikerekedik”, a farkasok pedig tényleg gyakran vonyítanak, de a kettő között nincs összefüggés. Messzire hatoló hangról van szó, a falka távol lévő tagjai kommunikálnak így egymással – akár tél van, akár nyár, akár holdtölte, akár újhold. Mindig, ha éppen szükséges felvenniük egymással a kapcsolatot.

Az ember pedig az ősidőktől fogva félelemmel, gyűlölettel tekint a farkasra mint ragadozóra, mint vetélytársra. Számtalan rémtörténet és a gonosz bestiáról a Piroska és a farkastól a teliholdkor átalakuló és gyilkoló vérfarkasokig – még szép, hogy régi idők jámbor utazóiban, pásztoraiban, földműveseiben megfagyott a vér a falka hívószavára.

Sok kutya is hajlamos a vonyításra, és így már összeáll a kép. Ha a kutya vonyít, farkasként viselkedik, akkor valami nincs rendjén: megbabonázta a telihold – gondolhatták álmatlanul forgolódó, babonás őseink, és a meséből lett tény újabb “bizonyítást” nyert.

Tudományosan alátámasztható módon tehát a kutya, akárcsak a farkas csak a mi képzeletünkben, hitvilágunkban szentel különösebb figyelmet a teliholdnak.