Nándorfehérvár sikertelen, 1456-os török ostroma után az oszmán főerők jó időre elkerülték Magyarországot. De béke nem volt. A balkáni szandzsákok bégjei folyamatosan dúlták a déli végeket, mégpedig kettős okból: zsákmányt, élelmet zsákmányoltak, és ily módon is igyekeztek gyengíteni az ellenséges keresztény királyságot.
Bosszúra a bosszú
Óriási pusztítást, károkat okoztak, fel kellett lépni ellenük. Tudta ezt jól az 1458-ban trónra lépő Hunyadi Mátyás is, de egy nagyszabású, törökellenes hadjárathoz neki sem volt ereje. Be kellett érnie azzal, hogy tovább szélesítse a Balkánon kialakított ütközőzónát többek között Jajca és Zvornik elfoglalásával.
Akciói természetesen nem maradtak megtorlás nélkül, Mátyás is számított egy nagyobb szabású bosszúhadjáratra: Báthory István erdélyi vajdát, Kinizsi Pál délvidéki kapitányt és Vuk Brankovicsot, a magyar uralom alatt álló szerb területek vajdáját állította készenlétbe. A 15-20 ezer fősre becsült török sereg végül 1479 őszének kezdetén indult útnak Szendrő környékéről. Havasalföldön keresztülvágva, a Lator folyó forrásvidékén kelt át a Kárpátok hágóin, és borzalmas pusztítást vitt végbe.
Kinizsi oroszlánként verekedett
A keresztények 1479. október 13-án kivonultak a síkra, az oszmán portyát vezető Isza bég pedig úgy döntött,vállalja a harcot. Báthory serege létszámban körülbelül megegyezett a törökkel, ám magyar oldalon sok magas harcértékű vasas vitéz állt hadrendben, ami már az elején a keresztények esélyeit növelte.
A centrumban Báthory és Isza bég nézett egymással farkasszemet. A csata hevében a vajda leesett a lováról, mire az erdélyi hadak csaknem megfutottak, ám Báthoryt sikerült kiragadni a török gyűrűjéből. A győzelmet pedig a Kinizsi vezette jobb szárny hozta el: a vitézek megfutamították a török balszárnyat, majd elsöprő erővel támadták oldalba a főerőket. A török had, már ami maradt belőle, megfutott.
Mátyás király reneszánsz történetírója, Bonfini mester így írja le a vajda szorongatott helyzetét és menekülését:
Hat seb borítja a vajdát, lova is megsebesült; társaival együtt végső veszedelemre jutott; a holttestek egészen körülveszik. Minél több ellenség esett el, annál több csapat özönlött oda mindenünnen.
Így küszködtek s már vissza sem vonulhattak a tartalékhoz, egyszerre megjelent a hegytetőn, a török hátában Kinizsi Pál négyszögbe állított vérteseivel s a szárnyakon könnyű lovassággal. Mihelyt megpillantja az ellenséggel vívott harcot, hatalmas csatakiáltással és trombitaharsogással a törökre ront. Hátulról oly hatalmas támadást intéz ellenük, hogy már az első rohamra sokan elesnek. Túlerejükben bízva azt hitték a törökök, már övék a győzedelem; most hátba támadva nemcsak győzelmi reményüket, de számbeli fölényüket is elvesztették.
Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe. Most azt harsogja, hogy utolsó szálig vágják az ellenséget, majd övéinek dühét lobbantja lángra, s úgy dörög, hogy még a küszködők és hátrálók is meghallják. Mikor már látta, hogy megsegíti őt Jézus Krisztus szentséges neve, s feltűnt előtte a győzelem reménye, megkettőzött erővel és bátorsággal az ellenség seregén át széles utat vág s így kiáltozik:
– Hol vagy, hol vagy, Báthory? Hol vagy, tiszta tisztaság tükre, a hit bástyája s a megingathatatlan becsületesség mintaképe! Bárhol vagy, felelj, ha élsz még, Báthory! Én vagyok itt, Pál, érted és a haza üdvéért életre-halálra kész!
Megtudta a vajda, inkább ugyan az ellenség szilajságának lankadásából, mint a kiáltástól, hogy társa idejében megérkezett. És bár sok sebe miatt már kimerült, mégis, minthogy inkább mások vére szennyezte be, a halomban heverő holttestek közül így szól:
– Itt vagyok, Pál, itt vagyok, s még élek. Minthogy sebtől borítva leestem s fenyeget a halál, légy te a katolikus hit, az ország és haza oltalmazója.
Midőn öldöklés és kölcsönös kaszabolás közepette csak éppenhogy meghallotta ezt Pál, így szól:
– Ha élsz még, bízzál, s hidd el, hogy most az égiek is mind fegyvert ragadtak értünk.
Majd legázolja a küszködő vajdát körülfogó török csapatot, s társának a törökök gyűrűjében a túlerőtől már-már veszendő lovas csapatát megmenti a pusztulástól. Lelket önt a csapatba, s harcra indítja őket.
Török hullákkal járta győzelmi táncát
Nagy győzelem volt. A törökök fejvesztett menekülésbe kezdtek, ám a nyomukban vágtató magyar lovasok mind egy szálig levágták őket. Azok úszták meg, akiknek életét váltságdíj reményében tudatosan megkímélték. A kenyérmezei diadal nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a határ menti török aktivitás a következő években csökkenni kezdett, majd II. Bajazid szultán 1482-ben békét kötött Mátyással.
Visszatérve Kinizsire, a maga módján és méltó módon ünnepelte meg a diadalt:
Bár véres volt a győzelem, az örvendező Kinizsi társával, s a győztes jámbor csapatokkal lakomát rendezett a holtak között, minthogy rájuk sötétedett s nem térhettek vissza táborukba. Az ellenség elfoglalt táborában úgyis találtak ételt-italt bőven. A holtakra terítettek asztalt; ezek szerte a mezőn oly sokan és sűrűn feküdtek, hogy bármerre fordulva tizenhat stádiumnyira holttestbe botolhattál. A katonák odatelepedtek a lakomához.
[…]
A lakomázás vitézi dalok éneklése közben telt el. Hevenyében versbe foglalták a vezérek és a főemberek dicsőségét. Majd amikor Bacchus felhevítette őket, vitézi táncba kezdtek. Fegyveresen járták a katonatáncot, s ütemesen felhangzó kiáltozásuk mindent betöltött. Azután az általános örömben, midőn mindegyik katona különböző taglejtésekkel nevettette társait, Kinizsit is táncba hívták. Ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül pusztán fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbe táncolt. Ez a herkulesi termetű férfihez illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a szemlélőkből.
