Egy védett völgy közel a Dunához, meleg vizű források, lankás, napsütötte domboldalak – kell jobb hely, ha az ember otthont keres? Előnyös fekvésének és természeti adottságainak köszönhetően a “Tabán” már a történelem előtti időkben lakott volt. A honfoglalás után Kis-Pestnek nevezték, fontos révátkelő működött itt, de ismerték Alhévíz, Kelenföld néven is. Sorsa IV. Béla építkezései során dőlt el hosszú időre, a falakon kívül rekedt falu évszázadokig Buda elővárosa volt.
Mai nevét a török korban kapta: Débágháne/Tabakhane, azaz Tímártelep, utalva az itt működő számos cserzővargára, tímárra. Szépen fejlődött is, az oszmánok dzsámikat, fürdőket építettek itt. A hódoltság után a Tabán története is fordulatot vett, az igencsak megfogyatkozott magyar lakosság mellé jelentős számú szerb népesség költözött.
Romantikus rendezetlenség
Lassan kialakultak a girbe-gurba utcák, az egymáshoz ragasztott házak romantikus kuszasága. A “tabáni romantika” terjedéséhez természetesen szükség volt a megannyi pincére, “kiskocsmára”, amelyek a helyi lankák kincsét kínálták.
Egyetlen szikra
Aztán eljött az 1810-es év, és a Tabán örökre megváltozott. A szokásosnál sokkal melegebb és szárazabb volt az a szeptember, víz még a kutak alján is alig gyűlt meg, szeptember 5-én még a szél is feltámadt. Schuller János kádármester inasa dél után nem sokkal mégis úgy döntött, hogy eljött az idő a hordók kiégetésére az udvaron. Nem kellett sok idő, hogy egy kipattanó szikra meggyújtsa a tetőzsindelyt, perceken belül több ház is égett.
Eredménytelenül. A tűz a szomszédos városrészeket is fenyegette, de lángra kapott a hajóhíd budai véget, több lehorgonyzott szénáshajó. A Tabán lakói egyet tehettek: mentették a saját és egymás életét. Az égő poklot végül éjfél körül sikerült megfékezni a katonaság bevetésével, de akkor is csak úgy, hogy számtalan ház lerombolásával lokalizálták a tüzet.
Ma már hiába keressük
De a Tabán talpra állt. Bárhogy is igyekezett az újjáépítést koordináló és segítő városi tanács szabályozni az építkezést, a házakat ugyanabban az átláthatatlan összevisszaságban építették újjá, mint ahogy a katasztrófa előtt álltak. De már nem sokáig. A városrendezés részeként lassan elbontották az “igénytelen” viskókat, a századfordulóra igazi szórakozónegyeddé vált.
A vendéglőkkel, borozókkal teli romantikus városrész írók, költők, művészek kedvelt helye lett olyannyira, hogy sokan a budapesti Montmartre-ként emlegették. Hiába volt a széleskörű tiltakozás, 1933-1936 között lebontották a Tabán házait, ám a világháború megakadályozta, hogy a helyükre megálmodott új városrész felépüljön. Ma jelentős része közpark, a régi, romantikus Tabánból csak elvétve maradt egy-két épület.
(Kiemelt kép: a Szarvas tér 1900-ban. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)
