Az ananász európai kultúrtörténete nem túl régre vezethető vissza, és bár most már egyáltalán nem számít különlegességnek, azért még mindig nem annyira népszerű, mint az alma vagy a dinnye. Mindenesetre aki már legalább egyszer is evett ananászt, megfigyelhette, hogy néhány falatnyi gyümölcs elrágcsálása után furcsa, kissé száraz érzést hagy az ajkakon és a nyelven.
A válasz kissé vészesebben hangzik, mint gondolnánk, de persze azért csak mikroszkopikus szinten. Az ananász bromelánt tartalmaz, egy olyan enzim-keveréket, amely konkrétan proteint “fogyaszt”. Bár a bromelánt az egészségügyben több probléma ellen használják, többek között gyulladáscsökkentőként is, természetes formájában épp gyulladást okoz, például akkor, ha érzékeny, vagy sérült bőrfelülettel, vagy nyálkahártyával érintkezik. Ekkor ugyanis elkezdi lebontani a szövet proteinjeit, amitől az érintett terület alig észrevehetően begyullad, ettől érezzük olyan furcsának. Szóval igen, tulajdonképpen az ananász megeszi a szájunkat, de nyugalom, ez olyan szinten lassú és alacsony hatásfokú folyamat, hogy még abból se lenne érezhető bajunk, ha órákig a szánkban mammognánk egy ananászdarabot.
Egyébként, ha már erről a furcsa formájú gyümölcsről beszélünk, nem csak a kinézete, vagy ez a kissé agresszív viselkedése érdekes, hanem az is, hogyan kezdődött a története Európában. Már 1492-ben, Kolumbusz legénysége felfedezte Guadeloupe szigetén, ám a késői 1600-as évekig nem terjedt el az öreg kontinensen. Ráadásul még akkor is csak a leggazdagabbak kiváltsága volt egy-egy szem ananász, amelynek darabonkénti ára mai értékben több mint kétmillió forint volt. Ráadásul akkoriban még nem is ették meg, hanem a hónuk alá csapták, és ezzel járkáltak bálokra és egyéb rendezvényekre, ahol gazdagságuk szimbólumaként mutogatták. Mondjuk, legalább a szájuk nem zsibbadt tőle.
