Ha ember alkotta világunk tökéletesen működne, akkor ma március 1-je helyett ma február 30-át írnánk, és a nem a meteorológiai tavasz első napját köszöntenénk, hanem még a telet búcsúztatnánk. Nem kevesebb örömmel ugyan, de ez mit sem változtat a tényen: az ember alkotta világ nem tökéletes.
A természet nem adja fejét fogalmaink igájába, és mivel a bolygók járására nincs hatásunk, büntetjük azt, aki kéznél van: februárt. Lelkifurdalást azért nem kell érezni, a ma élő generációk még hetedíziglen sem felelősek február egymást követő megalázásáért, megcsonkításáért.
Utolsóként és utolsónak került a naptárba
A hagyomány szerint a 304 napot 10 hónapba rendező római naptárt Romulus, a város alapítója alkotta meg. Az évet a Mars istenről elnevezett március kezdte, a Vénusz istennő etruszk nevét, Apon nevét viselő április követte, majd az idősek (maiaus) tiszteletére május, az ifjakéra (iuniores) június, az utolsó hat pedig sorszámneveket kapott: quintilis, sextilis, september, october, november, december.
Ha nincs dolog, kit érdekel, milyen nap van – teljesen logikus gondolat ott és akkor.
A második római király, Numa Pompilius viszont úgy tűnik, nem tűrt gazdátlan napokat, ezért két taggal egészítette ki a sort. A jövő és a múlt felé forduló, kétarcú Janus istenről elnevezett hónap, a mai január jelentette az év kapuját. Elé került, azaz az év záró hónapjaként iktatta be februariust, a “holtak hónapját”, a tisztulás időszakát.
Elvettek tőle plusz egy napot
Holdhónapok voltak ezek, a Hold ciklusát követő egészen pontosan 29,5 napos egységek, természetesen az igényeknek megfelelően kerekítve.
Összesen 355 napból állt így egy év, 10 nappal volt rövidebb a tropikus évnél, ami a Nap tavaszponttól tavaszpontig terjedő látszólagos útját jelenti. A naptári és a valós év gyorsan elcsúszott, Kr.e. 190-ben március idusa az 189. év november 6-ára esett.
A korrekciót Iulius Caesear, pontosabban az általa naptárreformmal megbízott egyiptomi csillagász, Szoszigenész végezte el Kr.e. 46-ban. Ekkorra már teljes volt a káosz, február pedig továbbra is csonkán, 28 naposan, de már másodikként, január után szerepelt. Egyébként ez volt a történelem leghosszabb esztendője – 445 napot számlált, hogy “az időszámítás rendje kiigazodjék”.
Álom maradt a 30. nap
A túlbuzgó Marcus Antonius javaslatára Kr.e. 44-ben quintilis hónapot Caesarról júliusnak nevezték el, július 11-én ünnepelte ugyanis születésnapját.
E reform során iktatták be a szökőnapokat is négyévenként, de még véletlenül sem úgy, hogy legalább ilyenkor 30 napos lett volna február. A szökőnapot a március első napját a Kalendae-t megelőző hatodik nap – azaz a mai február 24. – kétszer „mondásával”, írásával iktatták a naptárba. Vagyis négyévenként február huszonnegyedike 48 órás nappá bővült.
Vissza a gödör mélyére
A kegyelemdöfést viszont Caesar utóda és örököse, Augustus vitte be. Képzeljük el a helyzetet: ott áll ez a már életében isteni férfiú, a Római Birodalom első embere úgy, hogy egyetlen árva hónap sem viseli a nevét. Tarthatatlan helyzet. Nyilván a sorszámozottak közül kellett választania, már csak azért is, mert a nagy elődöt mégsem lett volna udvarias dolog megelőzni.
Viszont nagyon távol sem lehetett tőle, ezért politikusi megoldásként a július követő sextilist neveztette el augusztusnak. Viszont ha még emlékszünk rá, a páros hónapok, miként augusztus is csupán 30 naposak voltak – szemben július 31 napjával. Érthető módon szúrta ez is Augustus szemét, de természetesen volt megoldás: augusztust is 31 napossá tette.
Hogy az egyensúly ne boruljon, máshonnan elvett egy napot, és természetes módon ismét február volt az áldozat. A hónap napjai ezzel megint 28-ra csökkentek, és ez így van a mai napig, az emberi kegyetlenség kétezer éves mementójaként.
