A magyar fővárosban 1887-ben indult el az első villamos a Nagykörúton, a következő években két vállalat egymással versengve építette ki a sínek újabb és újabb hálózatát. A századelőn az állami gondoskodás, a munkaadók józan belátása, de főleg a munkásság érdekvédelmi szervezeteinek hatására nőttek a bérek és csökkent a munkaidő – írja Fónagy Zoltán történész a Mindennapok története blogon.
Borzalmas munkakörülmények
A villamosvasutak dolgozói azonban a XX. század elejére – a vállalatok magas jövedelmezősége ellenére – a munkások helyzete lényegesen leromlott. A gyakorlatban ez napi akár 17 órás munkaidőt, 2-4 hetente egy szabadnapot jelentett, sokan hét közben haza sem tudtak menni, a végállomáson aludtak pár órát. Betanítás és próbaidő után gyakran évekig nem véglegesítették őket a bizonytalanság fenntartása érdekében, tilos volt szervezetet létrehozni, sztrájkot szervezni. Engedélyt kellett kérni a nősüléshez is…
A dolgozók egyetlen lehetősége volt az alázatos kérvények írogatása, legalábbis egy darabig: 1906-ban benyújtották követeléseiket az igazgatóságnak, de az mereven elzárkózott. Ma úgy mondanánk, egy kollektív szerződés tervezetéről volt szó, amelyek teljesítése másfél százalékkal csökkentette volna a nyereséget. Szó nélkül persze nem hagyták, ajánlatukban például helyet kapott az olcsó tüzelő ígérete is.
A nagykörúti villamos végállomása a Nyugati pályaudvar előtt (Fortepan/Somlai Tibor)
A legjobb alkalom
Október 20-án a munkások elhatározták a sztrájkot. Az időzítés komoly csapást ígért a közlekedési vállalatok bevételeire, mert október 28-ra várták a fővárosba Rákóczi hamvait, és közelgett Mindenszentek ünnepe is. Egyes lapok fel is tették a kérdést: “nem ébred-e fel valami szemrehányás magyar szívükben, amikor a Fejedelem diadalútját ilyen módon zavarják meg”?
A forgatókönyv ezután a “szokásos” volt. Készenlétbe helyezték a főváros környékén toborzott sztrájktörőket, és tömeges elbocsátással fenyegették meg a munkásokat, amit korabeli műszóval krimicsaunak neveztek. Október 25-én 11 óra után a főváros legforgalmasabb csomópontjában megállt az első szerelvény, a belső városrész forgalma percek alatt megbénult, az utcákon egymás mögött álltak az elhagyott kocsik.
A sztrájktanyára mintegy négyezer sztrájkoló zárkózott be, hogy elejét vegye a csábítgatásnak vagy fenyegetésnek, kiáltványban kérték a budapestiek megértését. “Síró gyermekeink éhpanaszát, a penészes odú nyomorát, a kenyérínséget napestig gyötrött testünk-lelkünk nem bírta többé elviselni” – idézi Fónagy Zoltán. Az akció a munkásság szolidaritásával találkozott: elállták a sztrájktörők által vezetett kocsik útját, és helybenhagyták az árulókat.
Több ezer fős tömegverekedések
A társaságoknak három nap kellett, hogy beadják a derekukat és elfogadják a követelések egy részét: a munkaidőt 9 órára csökkentették és tíznaponként járt egy szabadnap is, de a teljes “amnesztiáról” hallani sem akartak. A sztrájk ötödik-hatodik napján egyre többen álltak munkába. Szaporodtak az összetűzések, főleg a gyárak környékén több ezer fős tömegverekedések robbantak ki: felborították a kocsikat, összetörték a berendezésüket, megdobálták a rendőröket. Október 31-én az addig “pártatlan” államhatalom elszánta magát a fellépésre: a rendőrség – huszárok segítségével – szétkergette a sztrájktanyát.
November 1-jén megindult a normális közlekedés, és a társaságok teljesítették ugyan ígéreteiket, de bosszút álltak: 500 embert elbocsátottak, a visszavetteket pedig megeskették, hogy elbocsátás terhe mellett semmiféle szervezetnek nem lesznek tagjai. A összecsapások 120 résztvevője ellen bűnvádi eljárás indult, s többen néhány hónapra börtönbe kerültek.
A nagy sztrájkról bővebben a Mindennapok történetén, Fónagy Zoltán történész blogján olvashat.
