Az ipari pezsgéssel és különösen gazdag művészeti élettel fémjelzett „Belle Époque” korszakban Párizs számított a világ legkozmopolitább, legizgalmasabb városának. A két Világkiállítás végkép Párizsra irányította a figyelmet, a turisták pedig özönlöttek a fénylő városba – a leggazdagabbaktól egészen a nincstelen szerencsevadászokig. Ennek a pezsgésnek Párizs Montmarte-negyede állt a középpontjában – a Montmarte központjában pedig a dekadens és folyton hangos cirkuszi bálterem, a Moulin Rouge.
Joseph Oller és Charles Zidler elképesztő sikerének elsősorban az volt a titka, hogy sikerült ráérezniük a szórakozásra éhes közönség igényeire és ízlésére. A Moulin forradalmi belső dizájnja lehetővé tette, hogy a díszleteket egy előadáson belül többször is le lehessen cserélni, a tánctéren pedig felhőtlenül és kényelemesen szórakozhatott a leggazdagabb és a legszegényebb is. A Moulin ízig-vérig montmarti volt – a művészek és az alkohol (főleg az abszint) jelentette forgatag divatossá tette a környéket a leggazdagabbak szemében, így tulajdonképpen egymás mellett szórakozhatott a nincstelen költő, a könnyűvérű kurtizán, és a párizsi üzletember.
A siker legfőbb záloga azonban kétségtelenül a táncosnők és a kánkán volt. A szoknya- és lábemelgető, a korban botrányosnak minősített tánc szülőhelye ugyan nem a Moulin volt, itt vált azonban széles körben népszerűvé. A legnagyobb kánkánshow-k este 10-kor kezdődtek, a látványosság pedig a világ minden pontjáról vonzotta az érdeklődőket. A legjobb kánkán táncosnőket valódi sztárként kezelték, neveiket pedig Toulouse-Lautrec plakátjainak köszönhetően azok is megismerhették, akik sosem jártak a Moulin előadásain.
A kánkán sikere akkora volt, hogy alig egy évvel a megnyitó után, 1890. október 26-án a walesi herceg, a későbbi VII. Edward is asztalt foglalt magának az esti show-ra. A legenda úgy tartja, a tánckar akkori sztárja, La Goulue felismerte a herceget, és szoknyájával a nyakában így kiáltott fel a produkció közepén: „Hé, Wales! A pezsgőt te állod!”
A Moulin egy baleset következtében 1915 februárjában leégett – 1921-ben nyitották meg újra, az új vezetés (Francis Salabert) pedig nekilátott, hogy átalakítsa a szórakozóhely profilját (végső soron pedig a törzsközönséget). Salabert üzletember volt, ennek megfelelően elsősorban a gazdagabbak szórakoztatását tűzte ki céljául – Zidler és Oller hagyatéka, a korlátlan és mindenki előtt nyitva álló forgatag eszméje pedig lassan elhalványult. A Moulin Salabert vezetése alatt indult el azon az úton, ami elsősorban a gazdag turisták célpontjává tette a helyet – és amire mindeközben a párizsiak elsősorban nosztalgiával gondolnak, de már nem nagyon látogatják.
A Moulin legnagyobb sztárja, Mistinguett 1929-es visszavonulása után a helyet ultramodern klubbá alakították, ahol már nem a lengén öltözött táncosnőkön volt a legnagyobb hangsúly, hanem a korszak más látványosságain – a jazzen és a fekete jazz-zenészeken. A kánkán csak a második világháború után tért vissza a reflektorfénybe.
A szórakozóhely 1959-ben modern konyharészleggel egészült ki, hogy az egyre nemzetközibb vendégsereg minden igényét ki tudja elégíteni – a vezetőség pedig a menü mellé igyekezett a színpadot is nemzetközivé tenni. A ’60-as évektől kezdve olyan sztárok léptek fel a Moulinban, mint Ginger Rogers, Liza Minelli, Dean Martin, Frank Sinatra, Ray Charles, Jerry Lewis, Ella Fitzgerald vagy Elton John.
A Moulin életéből mára szinte teljesen eltűnt a kezdeteket meghatározó dekadencia. Az előadásokat profizmus jellemzi, ahol a spontaneitás szinte alig jut szerephez – a Zidler és Oller építette féktelen illúzióval pedig csak a filmvásznon találkozhatunk.
