A Telekom hazánk egyik legnagyobb mobilszolgáltatója, amit legtöbben nyilvánvalóan az internetes, tévés és telefonos előfizetéseiről ismernek. Emellett viszont évek óta forgalmaznak saját márkás készülékeket is, melyek egyikével régre visszanyúló személyes tapasztalatom is van. Tizenhárom évesen, amikor megkaptam az első okostelefonom, zsebpénz szűkében egy szolgáltatói mobilt választottam, amit szinte ingyen az ember után dobtak akkoriban. A T-Mobile Pulse Mini érthető módon nem vette fel a versenyt a barátaim iPhone-jaival és Samsungjaival, nem is volt különösebben nagy élmény használni a lassúsága miatt, mégis szűk másfél évig korrekt módon kiszolgálta a mindennapi igényeimet.
A kínai cég alapvetően bérgyártóként működik, tehát a partner kérésére, annak igényei szerint legyárt egy mobilszériát a kívánt mennyiségben, amit később a megrendelő – jelen esetben a Telekom, de korábban a Samsung is dolgozott velük olcsóbb mobilokon – a saját képére formál. Ezek finoman szólva sem túlextrázott készülékek, nincs egyedi formaterv, a cél a jó ár-érték arányú mobilok előállítása.
Ez a két évvel ezelőtti T-Phone szériánál nem igazán jött össze: nem volt annyira olcsó a készülék, mint amennyi hiányossággal vagy konkrét hibával bírt. A mostani szériánál a gyártó ugyanakkor tanult a hibákból, és bár a mobilok továbbra sem váltják meg a világot, az elmondható, hogy az ár fényében egész vállalható ajánlatokról van szó. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy nincsenek hibák. Nézzük, mit tudnak a készülékek!
T-Phone 2 és T-Phone 2 Pro
Ahogy az egy alsó-középkategóriás készüléktől várható, igencsak vékony dobozban találjuk a mobilokat: töltő és tok nincs, a Type-C kábel és SIM-tű viszont nem hiányzik. A két mobil között a méreteket tekintve nincs nagy eltérés: a Pro egy picit magasabb és szélesebb, míg a T-Phone 2 vastagabb. Jobb oldalt találjuk a magenta színű bekapcsológombot, ami egyben ujjlenyomat-olvasó is, felette pedig ott a hangerőszabályzó. Legfelül egy mikrofon, bal oldalt az SD-kártya befogadására is alkalmas SIM-tálca, alul pedig a töltőcsatlakozó, egy második mikrofon, illetve egy ma már ritkának számtó jack-csatlakozó kapott helyet.
A készülékeket beüzemelve azonnal látható a különbség a Pro és a sima modell között. Előbbi egy relatíve modern 6,78 hüvelykes, 1080 x 2436 pixel felbontású AMOLED-panelt kapott keskeny kávákkal és képernyőbe integrált szelfikamerával, az Always On Display funkcióról viszont annak ellenére is le kell mondanunk, hogy a panel elméletileg képes lenne a folyamatos megjelenítésre.
A sima T-Phone 2-nél viszont egyből egy rosszul öregedő notch-kamerasziget és egy meglepően vastag káva villan elő, egy nem túl fényes, és nem túl jól belátási szöggel bíró 6,58 hüvelykes, 1080 x 2408 pixeles IPS LCD kijelzőn. Érdemes kiemelni, hogy a nem túl modern panel ellenére adott a 120 Hz-es képfrissítés lehetősége, ezt azonban manuálisan kell beállítanunk, és a dinamikusnak nevezett frissítés ennél a telefonnál azt jelenti, hogy 60 és 120 Hz között váltogat, átmenet egyáltalán nincs.
Mindkét mobil Android 14-et futtat, és sok hasonlóan olcsó készülékkel ellentétben nincs telerakva bloatware-ekkel: túlzott telekomos nyomulás sincs, viszont az összes létező Google-alkalmazás ott van a kezdetektől, ami azért nem jön rosszul.
A burkolat alatt nincs különbség: mindkét mobil egy, az árkategóriához mérten relatíve erős, négy nanométeres gyártástechnológiával készült Qualcomm SM6450 Snapdragon 6 Gen 1 lapkát használ, amit egy Adreno 710-es GPU egészít ki. Teljesítmény terén azonban jobb, ha nincsenek túl komoly elvárásaink: a T-Phone 2 esetünkben még a negyedik próbálkozásra sem akarta lefuttatni az Antutu benchmark-tesztet, a Pro modellel pedig 508 531 pontot értünk el, ami, mondjuk, nem olyan rossz teljesítmény, főleg, ha azt nézzük, hogy még a jóval drágább Honor 200 Lite-ot is lekörözte.
Múltban ragadt kamerák
Mobiljaink egyik leggyakrabban használt képessége a fotózás, így joggal várhatjuk el egy olcsóbb készüléktől is, hogy korrekt képeket készíthessünk a mindennapjainkról. Ha a laikusok megnéznék a T-Phone 2-n sorakozó három, illetve a Pro modellen található négy hátlapi kamerát, sokan azt hihetnék, jól jártak, ez azonban nem igaz. A telefonok ugyanis csak a kötelezőt hozzák ezen a téren, azt is nehezen.
Mindkét mobilon egy 50 megapixeles főkamera kapott helyet egy 2 megapixeles mélységérzékelővel, valamint egy szintén 2 megapixeles makró kamerával. A két apróság egyértelműen csak azért került oda, hogy több egység legyen látható. A Pro készülék ezt a felhozatalt még egy 5 megapixeles széleslátószögű egységgel is megspékelte, ami minden bizonnyal az egyik legkisebb ilyen egység a piacon.
A főkamerát használva azért már sokkal jobb a helyzet, de meglepő módon a Pro készülék nem mindenben teljesít jobban az 50 megapixeles egységet használva. Ez a 100 ezres mobilt nézve nem jó hír, de a 60 ezres készülék ázsióján nagyot dobhat, hogy fotózás terén alkalmanként sikerül a nagytestvér fölé nőnie. Az alapbeállítások mellett sokszor jobban adja vissza a színeket, és a vonalvezetés is realisztikusabb hatást kelt, még ha néha túl erősnek is bizonyul az élesítés.
Videós téren a 2K felbontás és 30 fps a maximum mindkét telefon esetében, tehát amennyiben sűrűbb képkockaszámmal szeretnénk rögzíteni, be kell érnünk az 1080p-vel. Ezen a téren a legnagyobb különbség, hogy a Pro modell megkapta az optikai képstabilizálást, ami olyan videókon, ahol például sétálunk, kifejezetten látványos különbséget jelent. Végül ne feledkezzünk meg az előlapi szelfi kamerákról, ami a kistesónál 8, míg a nagynál 16 megapixeles egységet jelent. Óriási különbség azonban nincs a két modullal készített felvételek minősége között.
Mire fel az árkülönbség?
Ahogy említettük, a két modell között jelentős az árkülönbség: a Pro 40 ezerrel többe kerül, mint a sima T-Phone 2. Felmerülhet a kérdés, hogy miért, amikor az eddigi felsorolásban „csupán” az optikai képstabilizátor, a plusz egy (de jobbára használhatatlan) kamera és a minőségibb képernyő jelentette a különbséget. Ezek mellett azért van még néhány dolog, ami sokkal érthetőbb opcióvá teszi a Prót.
Ilyen például a drágább modell 8 gigabájt memóriája és 256 gigabájt tárhelye, ami azért sokkal jobban hangzik, mint a kistestvér 6/128 gigabájtos felosztása. Jelentős különbség az is, hogy amíg az 5000 milliamperórás aksit a sima készülék esetében 15 wattos vezetékes töltéssel lehet csak felpumpálni, addig a Prónál 25 wattal tehetjük meg ezt, és még a 15 wattos vezeték nélküli töltés is opció.
Az pedig mindkét mobil mellett szól, hogy immár már van NFC a készülékekben, támogatott az eSIM használata, és az sem elhanyagolható előrelépés, hogy kártyafüggetlen eszközökről beszélünk, így bármilyen SIM-mel használhatjuk azokat.
Aggasztó hibák
Hardveresen tehát egészen elfogadható összeállításokat kapunk 60 és 100 ezer forintért, ami egészen csábító lehet, ugyanakkor mi tapasztaltunk olyan hibákat a teszt alatt, amik kicsit tovább árnyalják a képet. Mindkét készüléknél előfordult, hogy nem reagáltak az érintésre, olykor a bekapcsológomb lenyomva tartására sem, amit több próbálkozás után csak egy újraindítás oldott meg.
Emellett az is kellemetlen tapasztalat volt, hogy hívásoknál a fülemhez emelve többször elfelejtett elaludni a képernyő, így mindenféle gombokat nyomogattam az arccsontommal, és előfordult az is, hogy a mobil egyszerűen feloldotta magát a zsebemben. Ezek olyan hibák, amik azért megkérdőjelezik, vajon meddig lesznek használhatók ezek a készülékek, és itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a Telekom mindössze két Android főverzió-frissítést ígér a telefonok mellé, biztonsági frissítések pedig három éven át érkeznek a szoftverhez.
Bár kétségtelen, hogy a Telekom nagyon sok mindenen javított a két évvel ezelőtti saját mobilokhoz képest, sőt, a Pro modell egészen kellemes meglepetéseket is tartogat, de a felhasználói élmény darabossága és a fenti problémák miatt még mindig nehéz jó szívvel ajánlani ezeket a mobilokat.
