Az eredeti Persona 3 2006-ban jelent meg PlayStation 2-re Shin Megami Tensei: Persona 3 néven, majd 2007-ben kapott egy bővített változatot Persona 3 FES címmel. Tesztünk alanya, a Persona 3 Portable az eredeti PS2-es cím átdolgozott változata, amit 2009-ben adtak ki a PlayStation Portable (PSP) kézikonzolra. Bár tartalmilag ez a legteljesebb kiadás, a hordozható gép technikai korlátai okán a játékmenet és vizualitás szempontjából a leggyengébb is.
Alászállás a pokolba
A Persona 3 története a Sötét Óra bevezetésével kezdődik, ami közvetlenül éjfél után esedékes, és az átlagember számára nem érzékelhető. A Sötét Óra alatt felbukkan a Tartarosz torony, ami a való világ embereit Apátia Szindrómával sújtó árnyékszörnyeket szabadít el: akit elkapnak, elkeseredetté válik. És itt jövünk mi a képbe a főhősünkkel.
A Persona 3 Portable lehetővé teszi számunkra – a széria történtében először és egyelőre utoljára –, hogy férfi vagy női főszereplő közül válasszunk: mindkettő egyedi történetet és perspektívákat kínál, aminek hála lényegében garantált egy második végigjátszás.
Választott hősünk egy középiskolás diák, aki egy csapat kivételes tinédzserrel együtt harcol a torony Árnylényei és a Sötét Óra mögött álló titokzatos erők ellen. Ehhez a címet is adó Personák lesznek segítségünkre: a belsőnk erőteljes megnyilvánulásai ők, akik mágikus erőkkel bírnak, és kizárólag a Sötét Óra idején idézhetők meg. Amikor épp nem a Tartaroszban harcolunk a szörnyek ellen, egy jó diákhoz hasonlóan gondosan be kell osztanunk az időnket, meg kell felelnünk a vizsgákon, barátokat kell szereznünk, és az sincs kizárva, hogy rátaláljunk a szerelemre.
A játék mindkét dimenziója közvetlen hatással van egymásra. A szociális kapcsolataink erősödése kihat a hősünk és csapattársai teljesítményére a pokoli világban, a torony bejárása és a Sötét Óra rejtélyének megfejtése közben pedig civileket mentünk meg, és láthatjuk, hogy a tetteink milyen következményeket vonnak maguk után a való világban.
Minden Persona-játék egy központi téma köré van felépítve: a Persona 5 a lázadásról és az igazságtalanságról szólt, a Persona 3 viszont egy komor történet a depresszióról és az elidegenedésről. Csapatunk minden tagja komoly érzelmi problémákkal küzd, amik a múltbeli traumákra vezethetők vissza, és mindez egyeseknél önpusztításhoz vezet.
A látványvilág, illetve a hangulat a gótikus és horror műfajokból merít ihletet, a karakterek pedig úgy idézik meg Personáikat, hogy Evokernek nevezett mágikus fegyvert nyomnak a fejükhöz, majd meghúzzák a ravaszt, aminek hatására kristályos permetek repülnek, mint a vérfröccsenés. Hősünknek újra és újra szembe kell néznie saját halandóságával, és a történet szerint csak akkor élhetünk igazán, ha megértjük a létezés szépségét és törékenységét. Bár az Evoker használata az öngyilkosságot idézi, a karakterek mégis annak kifejezésére használják, mennyire szeretnének élni.
Nem ez az első videójáték, ami a mentális betegségek ábrázolását tűzi ki célul, és bár a Persona 3 nem tökéletes ezen a téren, de nincs még egy olyan játék, ami ilyen közel járna a téma érzékletes bemutatásához. A szereplők mindegyike más-más módon mutatja be, hogy a depresszió és az elszigeteltség milyen hatással lehet az emberekre, az Árnyak elleni állandó harc pedig szó szerint a küzdeni akarás metafórája.
Harcban a démonainkkal
A sorozat rajongói otthonosan fognak mozogni a Persona 3 körökre osztott harcrendszerében: a csaták során lehetőségünk van arra, hogy a csapatunk összes tagját irányítsuk, miközben az ellenségek gyengeségeit igyekszünk kihasználni. A folyamat felgyorsítása érdekében az egyik társunk elemzi a rosszfiúkat, és tájékoztat minket arról, hogy milyen varázslatok és támadások hatásosak ellenük. Bár a csaták idővel meglehetősen rutinszerűvé válnak, a játék számos nehézségi opciót biztosít azok számára, akik az intenzitás növelésére vágynak.
Emellett egy gyors automatikus csata funkció is a rendelkezésünkre áll, ami jól jön, ha – bízva a csapatunk összeállításában – gyorsan túl akarunk lendülni a küzdelmeken.
A felfedezés a játék másik fontos eleme, ami az új részek rajongóit biztos untatni fogja: Tartarosz számos szintje procedurálisan generált, moduláris, alig díszített, és az elvállalható különböző mellékküldetések lényegében semmit nem tesznek hozzájuk. Szerencsére a csapat felosztható, és a tagok elküldhetők a torony egy-egy szintjének bebarangolására, ami gyorsítja a felfedezést.
A körökre osztott harcok hasonló problémába ütköznek: a kezdeti csaták olyanok, mint egy érdekes rejtvény, amiben megpróbálod felismerni az ellenség gyenge pontjait, hogy azokat kihasználhasd a javadra. A rendszer viszont soha nem fejlődik tovább a kiindulópontjánál, így az alapok kiismerése után az marad az egyetlen kihívás, hogy minél gyorsabban lefaraghassuk az erősebb ellenfelek hatalmas életerő sávjait.
Persze, egy olyan személyiségekből álló csapat összeállítása, ami bármilyen helyzetet kezelni tud, azért lebilincselő elfoglaltság, de 2023-ban a 2006-os harci mechanika sokaknak már elég egyszerűnek tűnhet – főleg a Persona 5 jóval összetettebb rendszere után.
Égjen a rettegésem
Bár az eddig leírtak alapján úgy tűnhet, hogy a tesztalanyunk egy tipikus Persona-játék (és sok szempontból az is), de akad néhány figyelemreméltó különbség a Persona 3 Portable és a sorozat újabb részei között. Például az esetek többségében inkább érződik vizuális regénynek, mintsem videójátéknak. A karakterünket ugyan irányítható, mikor a tornyot fedezzük fel, de a játék többi részében a kurzor segítségével kell interakcióba lépni a környezetünkkel.
Ez az eredeti Persona 3 PSP-re történt átültetésére vezethető vissza: a játéknak alkalmazkodni kellett a kézikonzol meglehetősen kicsi képernyőméretéhez. A változás alapvetően pozitívum, mivel a pályák elegánsak és könnyen navigálhatók, de a 3D-hez szokott Persona-rajongók számára mégis zavaró lehet – főleg, ha volt már szerencséjük az eredetihez, vagy a FES újrakiadáshoz, amikben a Persona 4-hez hasonló a tornyon kívüli élet.
Ugyan közel két évtized telt el a Persona 3 első megjelenése óta, de a modern generációs port jól megmutatja, milyen jól öregedett a játék. A szerethető karakterek, az újrajátszhatóság, a sötét és mégis gyengéd narratíva okán a program ugyanolyan szórakoztató, mint a folytatásai. Még a PSP-s átiratból eredő csiszolatlansága és Tartarosz egy kaptafára épülő szintje sem csorbítanak jelentősen az élményen. A Persona 3 Portable által nyújtott 70+ órás játékidő meghálálja magát, függetlenül attól, hogy ez az első találkozásunk a sorozattal, vagy csupán egy kitérő, amit az előbb-utóbb érkező Persona 6 előtt magunkhoz veszünk.
A Persona 3 Portable január 19-én jelent meg PC-re, Xbox Series X|S-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra. Tesztünket a PC-s változat alapján készítettük.
