A kilencedik században járunk, a mostani Anglia területén, a hajnali köd éppen oszladozik az apró falcsuka mellett húzódó folyó felett. A távolban megszólal egy kürt, és az ajtón kilépve egy csapat dühös vikinggel találod szembe magad, akik épp felgyújtják a házad, miközben néhány jól irányzott baltacsapással a másvilágra küldik a települést védeni próbáló katonákat.
Szerencsére az Assassin’s Creed-sorozat legújabb, Valhalla alcímű epizódjában mi a viking oldalon állunk. A játék a mai Norvégia területén kezdődik, azonban a játékmechanikai elemeket betanító részeket letudva a főhős Eivor fogadtott testvérével együtt úgy dönt, a Brit szigeteken keres új otthont a Holló klánnak. A karakterünknek ezúttal is mi választhatunk nemet, sőt harmadik opcióként rábízhatjuk a gépre, hogy a játék során váltogasson nő és férfi között, és idővel még az is kiderül, hogy ennek mi értelme.
A viking sztereotípiákkal ellentétben hősünket nem pusztán a gyilkolás és fosztogatás élteti, hiszen társaival együtt tisztában van azzal, hogy szövetségek hiányában a helyiekkel közös új otthon hamar az enyészetté válik, és senki nem marad, aki nevüket és dicsőségüket megénekeli.
Az Assassin’s Creed-széria korábbi részeihez hasonlóan a bejárható terület ezúttal is óriási, négy királyságot ölel fel, és ezek is több megyére tagolódnak. Habár a cselekmény szerteágazó, a fő feladatunk az, hogy sikerüljön olyan embert ültetni a királyság trónjára, aki szövetségesként tekint az északi harcosokra. Közben a frissen alapított településünket is fejleszteni kell, amihez nélkülözhetetlen, hogy
Játékmenet terén ez a Valhalla egyik nagy újdonsága: csapatunk élén egyre nehezedő helyszíneken, növekvő ellenállással szemben kell megszerezni a kincseket és egyéb javakat, amikből hazatérve felépíthető többek között a kovácsműhely. Utóbbi azért fontos része a településünk több szinten át történő gyarapodásának, mert alapanyagért cserébe itt erősíthetők a felszereléseink.
Harc és fejlődés, viking módra
A fosztogatások során nincs lehetőségünk lopakodni és az árnyékból lecsapva akciózni, de máskor adott a lehetőség a helyiek közé beolvadva, vagy a tetőkön ugrálva megközelíteni küldetésünk célját, így tartva a minimumon a menet közbeni áldozatok számát. Már ha akarjuk, elvégre egy viking a főhős, aki akkor sem retten meg, ha egyszerre több tucat helyi katona állja az útját. A harcrendszer hasonlít a korábbi részekben tapasztalthoz, azzal a különbséggel, hogy már két eltérő fegyvert is forgathatunk egyszerre, illetve komolyabb szerepet kap a védekezés. Kedvenc fegyverünkkel háríthatók a támadások, a blokkolásra ott a pajzs is, a legerősebb csapások ellen viszont most is csak kitéréssel tudunk védekezni.
Bekerült a játékba az állóképesség is: például a folyamatos íjazástól és a kitérős ugrásoktól kifulladunk, ilyenkor esély sincs hárítani, szóval muszáj taktikusan harcolni, és mindig maximumon tartani a fejadagot, amivel az életerő tölthető vissza. Az eltérő fegyvertípusok támadásai lényegesen eltérnek egymástól, akár csata közben is felcserélhetjük a jobb és bal kezünkben lévő eszközöket, és általában érdemes figyelni arra, hogy a különböző ellenfelekkel szemben mely harci szerszámok a leginkább hatékonyak.
A fejlődési rendszer miatt a játék elején talán kicsit erősebbek is, mint amennyit az ember kényelmesnek érez. Éppen ezért érdemes a hárítást és a pajzshasználatot begyakorolni: ezek jól fognak jönni, mikor egy hosszabb küldetés végén az utolsó ellenfélnek tízszer több életereje van, mint bárkinek előtte, és különböző egyedi támadásokkal örvendeztet meg minket.
A megoldott küldetésekért most is tapasztalati pontokat kapunk, ezekből jön a szintlépés, amiért képességpontok ütik a markunkat. Ezek egy olyan hatalmas képességfán osztahtók szét, ami engem a Path of Exile-ban található megoldásra emlékeztet, és valószínűleg minden RPG-rajongó szívét megdobogtatja a rugalmassága. Az elköltött pontok bármikor újraoszthatók, így kipróbálhatunk az aktuális helyzetünkhöz jobban passzoló képességkombinációkat.
Bár a legtöbb választható elem passzívan befolyásolja a karakterünk tulajdonságait, de a fát alkotó csillagképek középpontjában mindenhol van egy-egy olyan csomópont, amit megnyitva a meglévő akciók válnak hatékonyabbá vagy módosul a működésük. Idővel például elérhetővé válik egy olyan tulajdonság, aminek hála bármilyen magasról levethetjük magunkat, és kisebb sérülésekkel simán túléljük az ugrást.
Emellett vannak általunk előhívható különleges támadások is, külön az íjnak és a kézifegyvereknek, de ezek nem a képességfáról szerezhetők meg, hanem a nagyvilágban elrejtett könyvekből sajátíthatjuk el őket. Ezek használatához adrenalint kell gyűjteni, amiket sárga csíkok jelölnek, és az eltérő mozdulatok eltérő mennyiséget igényelnek. Ezek megszerzésére érdemes már a játék elején extra időt áldozni, ugyanis nagyban növelik a túlélési esélyeket, és feldobják a harcokat is.
Utóbbiakból ráadásul nemcsak hagyományos fajták lesznek, hiszen a fosztogatáson túl a történetnek rendre vannak olyan részei, amikor konkrét ostromokban kell részt vennünk. Ilyenkor komolyabb, több kapuval védett erődítményeket kell megrohamozni, és ránk van bízva, miképp vesszük ki a részünket a véres küzdelemből. Levághatjuk a védőket, megritkíthatjuk a várfalakról íjazó ellenfeleket, vagy besegíthetünk a faltörő kosnak, hogy minél hamarabb átjussunk a kapukon.
És ha mindez még nem lenne elég, a csata csak akkor ér véget, ha leteperjük a megtámadott objektum urát is – ők az itteni főellenfelek, akik felett egyáltalán nem egyszerű győzedelmeskedni.
Sötét, de tartalmas és lenyűgöző világ
A Valhalla az elődeihez hasonlóan a harc és a sztori mellett rengeteg egyéb elfoglaltságot kínál: a rómaiak után maradt romok titkokat és felszerelést rejtenek, a megyék lakóinak pedig sok mindenben a segítségére lehetünk a rágcsálóírtástól kezdve a hallá változott testvér horogra akasztásáig. A gyarapodó településünk lakói is rendre minket keresnek meg az ügyes-bajos dolgaikkal, ez vezethet oda, hogy fehér szarvast üldözünk az erdőben némi kétes kinézetű gomba elfogyasztása után. Emellett több minijáték is a rendelkezésünkre áll: horgászhatunk, vadászhatunk (akár lóról hátrafelé nyilazva is), részt vehetünk slam poetry párbajokban, vagy kockapókerezhetünk némi plusz bevétel reményében.
Assassin Creed-játékról lévén szó, a templomosok sem maradtak ki a történetből: ezúttal az Ősök Rendje névre bukkannak fel, a tagok vadásznak ránk, a szervezet pedig azon dolgozik, hogy kiterjessze befolyását a szigeten. A címadó orvgyilkos rend két tagja pedig már a játék elején beköszön, és megajándékoznak minket az ikonikus rejtett pengével. A történetben előrehaladva aztán szép lassan egyre több minden derül ki arról, hogy a skadináv mitológia istenei hogyan kapcsolódnak a sztorihoz, illetve egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Eivor sem egy hétköznapi halandó.
A játék hangulatát alapvetően határozza meg, hogy a „sötét” középkorban járunk: a Római Birodalom képviselte civilizációból csak romok maradtak, az emberek élete pedig fabatkát sem ér, de Eivor összetett és szimpatikus karaktere mellett pont ez kölcsönöz egyedi ízt a Valhallának. A nem túl szívderítő korral ellentétben a ránk váró környezet viszont gyönyörű: a táj mindenhol részletesen kidolgozott, erdők, mocsarak, kisebb hegyek választják el egymástól a falvakat, az időjárás változatos, a ködös táj pedig még a sokadik alkalommal is úgy képes lenyűgözni az embert, mintha először találkoznánk vele.
Mit tud az új generáció?
A játékot konzolon teszteltük, párhuzamosan PlayStation 4-en és Xbox Series X-en, és a tapasztalataink meglehetősen vegyesek. A Sony gépén például rendszeresen találkoztunk hibákkal: a legtöbb nem befolyásolta a játékmenetet, de a hiányzó textúrák, a levegőben lebegő fatönkök, a darabos animációk, és a hadaró NPC-k sokaságán azért így is meglepődtünk. Azon pedig minden alkalommal bosszankodtunk, mikor a program szó nélkül összeomlott a küldetések teljesítésének közepén.
Érdekes módon az újgenerációs Xbox Series X-en hasonló problémákra nem futottunk, csak egyszer-egyszer fordult elő, hogy lebegő karakterek és lovak fogadták a táján átvágtató hősünket. Teljesítmény szempontjából ugyanakkor már érződött, hogy új világot élünk, hiszen a Microsoft gépén natív 4K-ban játszottunk 60 képkocka per másodperces képfrissítés mellett, és a látvány is valamivel szebbnek érződött, mint az előző generációt képviselő PlayStation 4-en.
Bár a hibák olykor megakasztották az élményt, összességében remekül szórakoztam a vikingeket felvonultató Assassin’s Creeddel, ami főleg azért nagy szó, mert a megjelenése előtt kételkedtem, hogy az új téma képes lesz-e úgy magával ragadni, mint a két évvel ezelőtti Odyssey. A kételyeim ugyanakkor villámgyorsan tovaszálltak, és pár óra után azon vettem észre magam, hogy teljesen beszippantott a Valhalla sötét és véres világa. És ez remek hír, hiszen az elődeihez hasonlóan ez a játék is elképesztő mennyiségű felfedeznivalót és aktivitást kínál: hetekre el lehet veszni benne, miközben hullanak a fejek, égnek a falvak, és a diplomácia helyett a fejszénk szerez érvényt az akaratunknak.
Szerző: Fecske Lóránt
