Nem fog nagy meglepetést okozni, hogy a világ mesemondói, történet- és forgatókönyvírói óriási, de limitált poolból dolgoznak és felismerhető történetminták vannak, amikre időről időre más neveket és helyszíneket feszítünk – attól persze a cselekmény még ugyanaz marad. Ebben a témában született meg a University of Vermont és a University of Adelaide egy érdekes kutatása, amely nyelvelemző rendszereket engedett rá több mint 1700 irodalmi műre – a kiindulópont pedig Kurt Vonnegut regényíró egy ötlete volt.
Vonnegut ötlete (amely a fenti videóban is elhangzik) szerint ha fogunk egy cselekménnyel bíró művet (ami lehet regény legalább annyira, mint egy hosszabb elbeszélő költemény is), ábrázolhatjuk annak történetét is – az X tengelyen az idő haladását ábrázoljuk, az Y tengelyen pedig a főszereplő útját, ahol a nullponttól felfelé a lehető legrosszabbtól haladunk a lehető legjobb felé. Mindezzel a relativitást legalább annyira gyakoroljuk, mint az ábrázolást is, említi Vonnegut, a görbe formája adja az igazi lényeget. Klasszikus példájában a Hamupipőke cselekményét ábrázolja, amely a fentiek alapján egész könnyen értelmezhető (az illusztráció a The Atlantictól származik).
Az ausztrál kutatók ezen ötletet vitték tovább – a Project Gutenberg könyvtárából kiválasztottak 1737 angol nyelvű irodalmi szöveget (ezeknek hossza 10 ezer és 200 ezer szó között váltakozott), majd ráengedtek ezekre egy érzelemelemző szoftvert, ezzel alkotva meg az egyes művek fentebb is látható érzelmi ívét. Az, hogy a szoftver mennyire találta boldognak a művek részleteit, az a mű szavainak boldogságértékétől függött – előzetes munkaként ugyanis több mint 10 ezer szóhoz rendeltek hozzá külön-külön boldogságértékeket. (A 10 legboldogabb szó a nevetés, boldogás, szerelem, boldog, nevetett, nevetés, kitűnő, kacajok és az öröm volt, a skála túlfelén pedig olyan szavak szerepeltek, mint a terrorista, öngyilkosság, nemi erőszak, gyilkosság, halál, rák, megölte és a halál. A teljes szólista itt található.)
A kutatók előzetesen hat történetívet húztak fel annak függvényében, hogy mi történik a főszereplőkkel: koldusból királyfi (emelkedés), királyfiból koldus (zuhanás), ember a gödörben (zuhanás, majd emelkedés), Ikarusz (emelkedés, majd zuhanás), Hamupipőke (emelkedés, zuhanás, emelkedés) és Ödipusz (zuhanás, emelkedés majd zuhanás). Az elemzést követően azt is összevetették eredményeikkel, hogy milyen érzelmi struktúrákat használtak a szerzők, illetve ezeket mennyire kedvelték az olvasók, az ebből készített tanulmány itt olvasható az arXiv.orgon.
A koldusból-királyfi ív az elemzett történetek mintegy egyötödét alkotja, a klasszikus kanonizált irodalomban számos ilyen alkotást találunk Charles Dickenstől Jane Austenig. Nem is csoda, az olvasók ugyanis (főként az amerikai olvasóknál, az “amerikai álom” fogalmának ismeretében) kifejezetten hisznek a reményben, az igazságosságban és abban, hogy a kellő erőbefektetéssel minden javulhat. Ez az ív ugyan kedvelt, de mégsem az, amit az olvasók a legjobban kedvelnének: az eredmények szerint ugyanis az Ikarusz-, az Ödipusz- és az ember-a-gödörben ívű történetek a legkielégítőbb ívűek.
Mindez – nem meglepő módon – jó adathalmazt szolgáltathat történetíró AI-knak ahhoz, hogy megalkothassák a következő sikersztorit, a technológia ugyanis bőven megvan már arra, hogy akár egy szerző stílusát mímelve teljesen új történetet lehessen alkotni, most pedig a stílus után már a történetgeneráláshoz szükséges további puzzledarabok is a helyükre kerülnek.
