Furamód azonban nem keserédes, hanem kifejezetten vidám volt az egész este. Kifelé menet még azon gondolkodtam, hogy már akkor az öregedés szeleit hessegettem, amikor jubileumi koncerteket kezdtek rendezni a gyerekkori kedvenc zenekaraim, úgyhogy nem is tudom, hova legyek most, hogy az egyik fel is oszlik. Hazafelé viszont már csak azon járt az eszem, hogy de jó lesz ezt DVD-n visszanézni majd – merthogy piszok jó hangulatban sikerült elköszönnie a zenekarnak. Egészen konkrétan azt érezte az ember, hogy persze, maradjatok együtt, de hát ugyan, menjetek már, valójában mindannyian tudjuk, hogy ez így van jól, ennek így kellett lenni. Ha így sikerülne mindig szakítani, akkor diadalmenet volna az ember magánélete.
Hogy a zenekar részéről határtalan derű jellemezte a bulit, az persze tiszta sor, hiszen ők ezt akarták. Stimmelt viszont ezen kívül a showműsor is: visszaszámlálás pergett a kezdés előtt, esett a műhó a Lefekszem a hóba alatt, hullott a konfetti, volt bombasztikus megszólalás, és volt sarokban zenélés is az eredeti felállással, szar hangzással – de ezek ellenére sem volt olyan érzése az embernek, hogy magyar rockdinoszauruszt avatunk, mert végig megvolt mindentől az a pár lépésnyi kispálos távolság. És ugyanígy a „közönség is bement”, mert voltak gimnazisták meg családosok meg éppen terhesek meg szülés miatt távollévők – viszont nem volt generációs összeborulás, se nemzedéki melldöngetés, csak éneklés meg csápolás. Más szóval sikerült elfelejteni és elfeledtetni a zenekarra kent ideológiai mázat, miszerint őket nem elég élvezni, hanem érteni kell (vagy épp ellenkezőleg: őket kár próbálni megérteni, mert értelmetlen és élvezhetetlen az egész) – és ezért a könnyed hangvételért nem tudott elég hálás lenni az ember.
Tulajdonképpen minden olyan volt, ahogy azt szerette volna látni-hallani a közönség: Lovasi az alkalomhoz méltó módon dobálta magát, Kispál tértől és időtől függetlenül, a szokásos átszellemült egykedvűséggel himbálózott és cigarettázott, jöttek a vendégek Németh Jucitól Varga Liviuson és a Csík Zenekaron át Bräutigam Gáborig és Ózdi Rezsőig, volt technikai malőr, amit hülye viccel ütöttek el, és volt szívózás meg sok lökött és ironikus konferansz. Volt Rezervátum és Etetés meg Jelvény nélkül, és volt Emese, Még egyszer, Húsrágó hídverő, Zsákmányállat és Szőkített nő is, a Kicsit haddban pedig ezúttal is volt Final Countdown-idézés, a végén viszont nem volt eltúlzott összeborulás és gusztustalan szipogás, csak Zár az égbolt, köszönetnyilvánítás és távozás. Több se kellett.
Boldogult nagyanyám ilyenkor egyszerűen azt mondta jelentős nyomatékkal, egy nagy sóhajtás kíséretében: olyan szép volt, és végül is épp az elején volt róla szó, hogy öregszem, úgyhogy miért ne mondhatnám én is már csak egyszerűen azt: olyan szép volt. Ezen legfeljebb csak egy (vagy öt) újjáalakulás ronthat, de ha hasonló színvonalon sikerül őket elővezetni, akkor még azok sem. Az akkor tájt esedékes kapuzárási pánikomat mondjuk biztos elmélyítené a gondolat, hogy na tessék, már a régi kedvencek is újjáalakulnak, de ezért cserébe még az is megérné.
