A nap kérdése: megéri-e az első tétmeccsét Georges Leekens?

Az embernek az az érzése, hogy ez a fő kérdés a szombat esti az ausztrálok elleni barátságos találkozón. Még a magyar futball hányattatott válogatottjának történetében is példátlanul egyhangú és korai ellenérzés-konszenzus látszik kibontakozni a belga úriemberrel szemben.

Pintér Attila teljes barbári valóját felvonultatva sem csalt elő ekkora ellenszenvet.

Igaz, vele a válogatott Dániával ért el döntetlent, Albániát pedig legyőzte, így ő el is jutott az első selejtező meccsig, hogy utána rúgják ki. Tehát, ha más számára nem is, de Leekens számára tétmeccs következik.

De támaszkodhat-e egyáltalán valakire az állásáért folytatott küzdelemben Leekens? A közönség és a sajtónak még az a része is, amely politikai hovatartozása miatt nagyobb türelemmel kellene, hogy viseltessen az Orbán-kormány mindenkori szövetségi kapitányával szemben, hangosan elégedetlenkedik. Mintha kilövési engedély lenne Leekensre.

Georges Leekensre kiadták a kilövési engedélyt?

Könnyen lehet, hogy a belga szövetségi kapitánynak a szombati, Ausztrália elleni mérkőzés lesz a búcsúmeccse.

Ezt felerősíti és szinte kezelhetetlenné teszi, hogy a játékosok kevés tiszteletet tanúsítanak az edző iránt, amit előbb Böde Dániel korábbi nyilatkozata, miszerint nem értette, hogy mit mondott Leekens (és szemmel láthatóan ez nem is zavarta); legújabban pedig Elek Ákos megjegyzése, mely alapján nem találja a szövetségi kapitány a közös hangot az együttessel, mutat.

A két nyilatkozat után egy magabiztos, erős támogatottsággal rendelkező kapitány megadta volna a választ, és szankciókkal sújtotta volna az elkövetőket. Valószínű, hogy a tegnapi sajtótájékoztatón elhangzó, mondat, miszerint Elek a kapitány tudta nélkül sérülten játszott, így most biztosan nem lép pályára, igazából maga a büntetés, amit kifelé nem kommunikálnak.

Dzsudzsák tényleg sérült?

Elképzelhető, hogy ide tartozik az a felvetés is, hogy maradt-e Leekensnek kapitánya? Az Ausztrália elleni mérkőzés előtt odáig jutottunk, hogy még ő is kiesett. Érdekes sérülést szenvedett, hiszen ki sejtette volna, hogy a második félidőben pályán töltött 20 perce alatt egyetlen párharcot sem vállaló, senkivel nem ütköző, és sérülésnél szokatlan módon kettős cserével és szapora léptekkel kiszálló támadót akkora baj érte, hogy nem vállalhatja a játékot.

A videókon és fotókon jól dokumentált, de alig látható sérülés a meccs után még mankóra kényszerítette Dzsudzsák Balázst, aztán törés helyett zúzódássá vált, tegnap estére pedig már „kevés az esély a játékára” módosult. Ez alighanem öngyógyulási világcsúcs.

Reméljük, hogy így is talál majd új klubot!

Dzsudzsák Balázs 2014 májusa óta a magyar labdarúgó válogatott karszalagos embere. Akkor Pintér Attila még egy a Dinamo Moszkvával EL-menetelésben részt vett játékost állított a csapat élére, ma már egy lassú arábiai légiós, a többség szemében a tehetségét pénzért kiárusító figura a nemzeti együttes első embere.

A csapatban ez mindenesetre új helyzetet teremt. Egyrészt nem szerepel a kirobbanthatatlan alapvetés, másrészt új vezér léphet fel. Ha van még minek az élére.

Baj van. A fejekben mindenképp

Ha az eredményeket tekintjük és a játékot, amúgy is tudjuk, hogy baj van. Leekens pedig mindenkinél jobban érzi. Legfrissebb megszólalása alapján a védekezés, a támadás és a középpálya nem stimmel.

Nem véletlen, hogy a harmadik mérkőzésen a harmadik különböző alapfelállással próbálkozott Fehéroroszország ellen, ami nagyjából olyan,

mintha valaki szabad kezet kapna egy épület felhúzására, de elnézve a rendelkezésre álló alapanyagokat elbizonytalanodna.

Első nap belekezdene egy nagyszabású templomba, de belátva, hogy földtől elrugaszkodottak voltak az elképzelései, másodjára már inkább csak abban bízna, egy börtön csak felhúzható. Harmadszorra pedig már egy lakóházba kezdene bele. Mi lesz a 4.? Munkaközvetítő-iroda?

• Először egy nyílt játék 4 védővel és 2, illetve gyakorlatilag 4 csatárral,
• aztán 3 védős szisztéma,
• majd most megint 4 védő, de ezúttal egy ékkel.

Leekens keresgél, mert eddig bármit próbált, tehetetlen maradt a csapat. A breszti találkozó előtt kénytelen is volt bevallani, hogy ő a háromvédős játékot szereti, de az nálunk nem működik. Ezt nem kellett volna újra empirikusan bizonyítani;

Pintér az északírek, Storck a portugálok elleni idegenbeli meccsen rázta már össze úgy a háromvédős kémcsövet, hogy a kezére robbant.

De funkcionál-e nálunk bármi? Sokan rávágnák, hogy persze, hiszen a mostani keret nagy része csak pályára lépett a sikeres Eb-n, akkor miért ne volna képes most is hasonlóra? A felvetés érdemleges, de nem lehet-e, hogy Király és Juhász visszavonulása, valamint Gera hiányzása hagyott akkora űrt, amely jelenleg betölthetetlen?

Van-e például annak jelentősége, hogy a világranglistán még mindig bőven mögöttünk tanyázó Fehéroroszország futballistái közül 21-en léptek pályára ebben a szezonban az európai kupák főtábláján, miközben magyar focistából a harmada?

Jelent-e valamit, hogy a BATE csupa belorusz játékossal többnyire résztvevője az őszi kupacsatáknak?

Pótolható-e, hogy a legnagyobb magyar középpályás ígéret, Nagy Ádám 5., 6. számú játékos a klubcsapata három tagú középpályáján, és aki látta mostanában, biztosan észlelte, hogy nem nyer párharcot, és alig találkozik a labdával, pont, mint szerdán?

Vagy, hogy 7 év után a futballból már kifele poroszkáló Vadóczot kell újra invitálni Hongkongból, mert fiatalabbak nem tűntek fel, és két kazah légiósban bízhatunk még a pálya ezen területén? De mindez csak példa, mert még ezernyi hasonló kérdés tehető fel.

Kínossági rekord

Lehet-e ennél megalázóbb helyzetbe kerülni, minthogy a közepes ellenfél, amely annyira vett minket komolyan, hogy a szövetségi kapitány azt sem tudta, hogy Nikolics visszamondta a válogatottságot, futballban sokkal jobbnak bizonyult nálunk? Lehet. Alighanem kínossági rekordot dönt, és Magyarországot minősíti, hogy ez az a terület, amely más országokkal összehasonlítva arányaiban a legnagyobb állami forrásokat és figyelmet kapja, és amelynek a sorsát a miniszterelnök a leginkább szívén viseli.

Orbán Viktor elutazott Bresztbe, hogy a helyszínen nézze meg a válogatottat. Mások az ő pozíciójában nagy események dísztribünjeire telepednek ki. Ez az idénycsúcs kínosságban.

De egyben jelentős nyomás is, ami lehet, hogy egyre kellemetlenebb helyzetekbe sodorja a futballban dolgozókat. Ez növeli a terhet Leekensen is. Ha feltételezzük, hogy egyáltalán érdekli, hogy élre vasalt ruháját továbbra is Budapesten ölti-e majd fel.

A tréner már megjelenésével, arisztokratikus eleganciájával és kimértségével is idegennek tűnik a magyar futballban. A kommunikációs készséget emelték ki a belga sajtó munkatársai Leekens érkezésekor, mint a szakember kelléktárának leghatékonyabb eszközét, de ez alighanem elvész idegen térben.

A játékosok nem értik, a sajtóra már nem hat, a választás előtti politikai megnyilatkozások már nem érdekesek. Meddig viseli el a környezet, képes lesz-e ő hatni a közegre, vagy asszimilálódni?

És akar-e még ezek után is valamit nálunk a pénzen kívül?

Miközben rengeteg válogatott a világbajnoki felkészülés időszakát kihasználva klasszis csapatokkal mérte össze tudását, és velük edződve halad a szeptember felé, mi az egész tavaszt légsúlyúaktól kapott pofonok kihordásával töltöttük. Ma már egy váltósúlyú ellenfél érkezik.

Ausztrália 36. a világranglistán, játékosai a vb-re készülve biztosan jobb állapotban lépnek pályára, mint a mieink. Az esélyeink rosszabbak, mint Kazahsztán vagy Fehéroroszország ellen. Sőt még a napra pontosan egy évvel ezelőtti Andorra elleni találkozóhoz képest is.

Látni fogjuk, hogy akarja-e a csapat Leekenst, ami persze önmagában még kevés lehet, de mindennek az alapja. Ha messzire hallatszik majd a csontzene, ahogy a portugálok elleni hazai vb-selejtezőn történt, akkor azt gondolhatjuk: Leekensnek van még itt dobása. De akkor sem biztos.

(Nyitókép: Bielik István/24.hu)