Csudás kézilabdás eredményeket hozott 2022 irgalmatlanul forró nyara, mégsem szökött az egekbe a hurráhangulat. A magyarázat roppant egyszerű: nem felnőtt korosztályban, hanem a juniorok mezőnyében alkottak maradandót válogatottjaink. Női vonalon ehhez szinte már hozzászoktunk az elmúlt években, a férfiak Európa-bajnoki 5. helyezése azonban kellemesen bizsergető meglepetés volt. Nem beszélve a mutatott játékról.
Az egyik szemünk tehát nevet, a másik olykor hunyorog a csodálkozástól, miközben újra és újra felötlik a kérdés:
A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.
Mert miközben önfeledten ünnepeljük a Kiss Szilárd vezette női junior-válogatottunk vb-ezüstjét, valamint a Sótonyi László irányította férfi juniorcsapat Eb-5. helyét, jusson eszünkbe, hogy az elmúlt szezonban módszeresen kapkodtuk befelé a keserű pirulákat. A magyar kézilabdatükör ugyanis ezt a képet mutatta a 2021-2022-es szezonban:
- 2021 ősz: Csapataink sorra véreznek el az Európa Liga selejtezőjében (nők: Vác, MTK, Debrecen, férfiak: Csurgó, Balatonfüred);
- 2021 december: női válogatottunk egy ibolyaszerény 10. hellyel, és könnyen felejthető játékkal abszolválja a spanyolországi világbajnokságot;
- 2022 január: férfi csapatunk egy hónappal később nyakunkba zúdítja a koromfekete levest azzal, hogy a csoportjából sem jut tovább, és végül 15. lesz a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon;
- 2022 tavasz: alanyi jogon Európa Liga-csoportkörös együtteseink (Mosonmagyaróvár, Tatabánya) finoman fogalmazva sem tudnak maradandót alkotni a tavasz folyamán;
- 2022 május: a Fradinak és a Szegednek a legjobb 16-ig szól a menetjegye a Bajnokok Ligájában;
- 2022 június: noha a Győr és a Veszprém mentette a menthetőt, ez sem sokat szépített az összképen.
Akárhogy is nézzük, óriási a kontraszt, ezért érthető, ha a sportággal foglalkozó (szak)emberek, a szurkolók és az újságírók szinte szünet nélkül találgatják, hogy vajon hol lehet a hibapont. Látszólag ugyanis minden adott: a kézilabdába Magyarországon ömlik a pénz (elsősorban a tao-nak köszönhetően), soha, sehol nem tapasztalt pazar körülmények között készülhet gyermek és felnőtt, vannak akadémiáink (nemzeti is), és sok-sok lelkes szakemberünk. Ha viszont az anyagi, tárgyi és személyi feltételek is adottak, akkor előfordulhat, hogy a hiba a rendszerben van?!
Megmagyarázom. Vagy legalábbis teszek rá egy kísérletet.
Induljunk ki abból a tényből, amit fentebb már említettem, és amivel nemigen lehet vitába szállni: látva a korosztályos válogatottak eredményeit és teljesítményét, megállapíthatjuk, hogy a junior korosztályig vagy minden rendben van (nők), vagy legalábbis nincs ok különösebb aggodalomra. Éveken keresztül abban bíztunk és reménykedtünk, hogy ebből logikusan és magától értetődően következik, hogy a nagyon ügyes fiatalokból pikk-pakk nagyon profi kézilabdázók lesznek, és előbb-utóbb a felnőttek között is bucira verjük majd a skandinávokat, franciákat, spanyolokat, stb.
Éppenséggel így is történhetett volna – illetve nem, de erről majd lejjebb –, ezzel szemben azonban jó ideje azzal vagyunk kénytelenek szembesülni, hogy
Lassan-lassan megszoktuk ezt az állapotot, és magyarázatot is találtunk a nem éppen szívderítő jelenségre. Persze mindenkinek megvolt és meg is van a maga teóriája, de a leggyakrabban a következőket lehetett hallani, olvasni:
- a mi fiataljaink nagy többsége közösen készül év közben is (NEKA), így sokkal könnyebb dolga van a mindenkori magyar válogatottnak, mint az ellenfeleknek,
- mi, magyarok imádunk büszkélkedni az eredményeinkkel, ezért jóval nagyobb hangsúlyt fektetünk a korosztályos csapataink dicsőségeire.
Mindkét állítás komoly igazságtartalommal bír, de egyre inkább élek a gyanúperrel, hogy a mi kutyánk máshol van elhantolva. Jelesül a reális lehetőségekben, és bármily meglepő, az Európa Ligában. Megmagyarázom. Vagy legalábbis teszek rá egy kísérletet.
Oda tehát kitehetjük a pontot, hogy a válogatottakért felelős utánpótlásedzők jól dolgoznak Magyarországon – vagy rosszul biztosan nem –, máskülönben a 20 éves fiataljaink nem ütnék meg azt a szintet, amit a skandinávok, a franciák, a spanyolok, stb. Ebből viszont az következik, hogy ezt követően kezdenek gyülemleni a gondok és a problémák.
Na de mi lehet a gond azzal a 3-4 évvel? Mi történik, illetve mi nem történik abban a 3-4 évben, ami miatt főhet a fejünk (világ)versenyről (világ)versenyre? Nem lehet, hogy leginkább arról van szó: ekkor érnek abba a korba ezek a sokra hivatott kézilabdázók, amikor sorozatban, hétről-hétre kell(ene) magas hőfokú, ritmusú és dinamikájú meccseken szerepelniük – a saját posztjukon! –, mert csak ezek készítik fel őket a nemzetközi szintű teljesítményre?!
- egy középkategóriás vagy a bentmaradásért küzdő NB I-es csapat játékosai – jó esetben meghatározó játékosai – lesznek;
- külföldre igazolnak;
- megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Bajnokok Ligájában szereplő csapatunk;
- megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Európa Ligában érdekelt csapatunk.
Eddig ez így első ránézésre rendben is lehetne, végtére is ez a dolgok rendje, másutt valószínűleg pontosan így történik. Igen ám, de vesszünk csak el egy kicsit a részletekben, és vizsgáljuk meg az egyes opciókat. Higgyék el, érdemes.
1.: Egy középkategóriás vagy a bentmaradásért küzdő NB I-es csapat játékosai – jó esetben meghatározó játékosai – lesznek
Nem tűnik rossz lépésnek, de az áhított célhoz valószínűleg nem elég. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy a magyar nemzeti bajnokságok közép- és alsó kategóriás együtteseiben történő pallérozódás komoly lépés előre, de a nemzetközi szinthez valószínűleg édeskevés. Azaz: nem várhatja senki, hogy ezekből a klubokból – szándékosan nem említek egyet sem –, tömegével kerüljenek be játékosok a felnőtt válogatottakba, hogy aztán ott maradandót alkossanak a világszínvonalat képviselő skandinávok, franciák, spanyolok, stb. ellen.
2.: Külföldre igazolnak
Erre szerencsére egyre több példa van, de még mindig nagyon kevés. A nők közül elsőként – és Háfra Noémit megelőzően sokáig egyedüliként – Lakatos Rita próbált szerencsét külhonban, de a norvégiai légióskodása tiszavirág-életűnek bizonyult. Azóta is keresi önmagát, jelenleg nem tagja Golovin Vlagyimir felnőttkeretének. Ide sorolhatjuk Albek Annát is, aki éppen most tér haza Mosonmagyaróvárra a német Metzingentől.
A férfiaknál sokkal jobb a helyzet: Máthé Dominiké egyértelmű sikertörténet – Elverum, majd PSG –, reméljük, a súlyos térdsérülése után ott tudja majd folytatni, ahol abbahagyta.
Hanusz Egon egyre masszívabban teljesít Stuttgartban, Szita Zoltán rengeteget fejlődött Plockban, szeptembertől a Szeged játékosa lesz. Bízzunk benne, hogy meghatározó játékosa. Xavi Sabaté lengyel csapata azonban továbbra sem marad magyar kézilabdázó nélkül, hiszen ott folytatja pályafutását az egyik legnagyobb tehetségnek tartott férfi játékosunk, a még csak 19 éves irányító, Fazekas Gergő.
Van továbbá két kakukktojás is: Bartók Donát és Leimeter Csaba. Bartók most éppen Schaffhausenben légióskodik, de már jó ideje nem válogatott, Leimeter a Zágráb játékosa – tehát szintén BL-szereplő –, ott is van Chema Rodriguez keretében, de ő már 27 éves, vagyis nem éppen ifjú siheder. Igaz, Bartók is 26.
3.: Megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Bajnokok Ligájában szereplő csapatunk
„Ez ám a karrier!” – vághatnánk rá némileg elhamarkodottan, de a tények sajnos azt mutatják, hogy mégsem az. Mindenféle szubjektív eszmefuttatás helyett nézzük a makacs tényeket, és vegyük számba, hány magyar – belső poszton szereplő! – fiatal tehetségnek sikerült a csúcstámadás – vagyis a nemzetközi szint elérése – a mindenkori négy magyar BL-csapatnál, tehát a Fradinál, a Győrnél, a Szegednél és a Veszprémnél. (A szélsők teljesítménye természetesen roppant fontos a modern kézilabdában, de nem hasonlítható a belső posztokon szereplőkéhez, ezért vizsgáljuk most az átlövőket, az irányítókat és a beállókat.)
Fradi: 1 (+1+1)
A klub hosszú-hosszú éveken keresztül szinte küldetésének tekintette, hogy döntő többségében magyar játékosokkal érjen a csúcs közelébe (ma már ez nagyon nincs így), mégis csupán három nevet említhetünk az elmúlt évekből. Klujber Katrin tagja volt Golovin Vlagyimir 2018-ban juniorvilágbajnok együttesének, és ma is megkérdőjelezhetetlen a helye a válogatottban, valamint a Ferencvárosban.
A másik név Hárfa Noémié, aki egy balul sikerült győri kitérő után a napokban igazolt (kölcsönbe) a dán Odenséhez. Ha visszatalál régi önmagához, és láthatjuk majd a BL-ben is rendszeresen, akkor élete egyik legjobb döntését hozta meg hosszas vajúdás után.
A harmadik pedig a hatalmas ígéretnek tartott Kukely Anna, aki most igazolt a Népligetbe Békéscsabáról. A 19 éves irányító néhány hete vb-ezüstöt nyert a juniorválogatott tagjaként, a következő évek minden bizonnyal sorsdöntőek lesznek a jövője szempontjából, a rendszeres játéklehetőséghez azonban olyan sztárok mellett kellene magának helyet szorítania, mint Andrea Lekic, Kovacsics Anikó és Szucsánszki Zita. Nem tűnik könnyű feladatnak.
Győr: 0
Az ETO-nál egyértelműek az elvárások: a minimum a Final Fourba kerülés, de lehetőleg a BL-győzelem a cél. A csapat évek óta a világ egyik legerősebb női kézilabdacsapata, de belső poszton az a Görbicz Anita volt az utolsó magyar meghatározó játékosa, aki azóta már a klub elnöke, és utolsó éveit játékosként nem is középen, hanem a balszélen töltötte. Háfráról már esett szó, tavaly percek jutottak neki a BL-ben.
Szeged: 1+1
Rosta Miklós aranyat érő gólt szerzett az idei bajnoki döntőben, és Bánhidi Bence makacs sérülése miatt kifejezetten sok szerepet kapott az elmúlt szezonban, nála azonban véget is ér a névsorolvasás. A + 1 a most érkező Szita.
Veszprém: 1 (+2)
Az idén újra Final Fourba jutó Veszprémnél a matek egész jól néz ki, de… Ligetvári Patrik állandó kerettag Momir Ilicnél, de szinte csak védekezik, ám az kevés az üdvösséghez. A mai napig nem derült ki, hogy van-e benne sokkal több, az biztos, hogy elszántan küzd a több támadási lehetőségért.
Tagja még az első csapatának két újdonsült Eb-5. helyezett fiatal, Lukács Péter és Ilics Zoran, csak hát Veszprémben sem csak a húszéveseké a világ (mindketten 20 évesek), sőt leginkább nem az övék. Persze ez összességében így is van rendjén, más kérdés, hogy az érintettek fejlődése szempontjából ideális-e a jelenlegi helyzet, és az, ami várható. Lukács briliáns képességekkel megáldott irányító, de a BL-meccseken szinte kizárólag a bal szélen kapott lehetőséget, és miután a Mahé–Nenadic–Lauge trió a következő szezonban is rendelkezésre áll, nem valószínű, hogy Lukácsnak túl sok szerepe lesz középen. (Lékai Máté sorsa ebben a pillanatban bizonytalan.)
Két dolog biztos: az egyik, hogy Ilics nem volt igazán meggyőző a junior Eb-n. A másik, hogy a klub már most bejelentette, hogy 2023 nyarán csatlakozik a gárdához a svéd szupersztár, a friss Eb-győztes svéd Lukas Sandell, aki ugyanazon a poszton játszik, mint Ilics.
Ja, és a hírek szerint Jahjával is hosszú távon számolnak Veszprémben. Szóval, Ilics Zoran helyzete sem tűnik éppen rózsásnak, de a következő szezonban valószínűleg bizonyíthat.
Összegezve tehát: a négy BL-csapatunknál a legeslegjobb esetben is nyolc magyar fiatal szerepel(het)a belső posztok valamelyikén, de közülük is csak négyé (Klujberé, Szitáé, Rostáé és Ligetvárié) tűnik biztosnak. Megismétlem: négy játékosé.
4.: Megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Európa Ligában érdekelt csapatunk
Nem véletlenül került ez a kategória a sor végére, meglátásom szerint ugyanis itt vannak a legnagyobb problémák, egyben a legnagyobb lehetőségek is. Felnőtt válogatott játékosaink döntő többsége ugyanis Európa Liga-csapatokban szerepel, és ez a sorozat ugyan jóval kevésbé van a reflektorfényben, mint a Bajnokok Ligája, de kiváló lehetőség (lenne) a fiataljainknak arra, hogy szokják a nemzetközi ritmust és tempót.
Igen ám, de ehhez nem elég egy-egy (jobbára elveszített) párharc, bizony csoportkörbe kéne jutni, és ott sok-sok éles meccset játszani. Mert hát lássuk be: a magyar bajnokság alsó- és középkategóriás csapatai biztosan nem lesznek sokkal erősebbek, és borítékolható, hogy a BL-csapatainknál sem fonják majd kolbászból a kerítést a fiatalok számára. (Nézzék meg a számokat, tetszik, nem tetszik, önmagukért beszélnek.) Marad tehát az Európa Liga – csoportköröstül –, és a külföldre igazolás. Az utóbbi terén valami szerencsére mozdulni látszik, de az előbbihez sok egyéb mellett jókora szemléletváltás is kellene.
Feltéve persze, ha tényleg azt szeretnénk, hogy felnőttcsapataink is egy szinten legyenek a franciákkal, a norvégokkal, a dánokkal, a spanyolokkal, stb.
Cikkemet vitaindítónak szánom, hiszen rengeteg aspektusa, összetevője van a problémának, és temérdek kérdést lehetne és kellene még vizsgálni. Egyvalami viszont kétségbevonhatatlan tény: ha beszélünk a kialakult helyzetről, ha ütköztetjük a nézeteket, ha meghallgatjuk a másik véleményt is, abból csak profitálhatunk.
A kiemelt képen a női juniorválogatott ünnepli a 2019-es Eb-győzelmet.