Karafiáth: Tényleg ennyi az élet? Pár szörnyülködő üzenet és egy angyalos-gyertyás-mécseses kép a közösségi oldalon?

Kevés dolog nehezíti meg jobban a gyászmunkát, mint ami a közösségi oldalakon zajlik olykor. De persze nem a felülettel van a baj.

Döbbenten figyelem, hogy egy gyászhír apropó lehet az elhunyt gyalázására. A minap szennyáradat öntötte el az üzenőfalakat és a kommentfelületeket, amikor egy időben halt meg Terry Black és Konrád György. A net népe ráadásul azokat is verbálisan meglincselte, akik mindkét halottról említést tettek.

Az is végtelenül ízléstelen, amikor konszenzusosan „nagy értékű” kortársakat veszítünk el egyszerre, és a közösségi felületeteken szinte megversenyezteti őket a közönség. Pár napig. Aztán zuhan a megosztások és sírós ikonok száma, s mindenki egyformán elfelejtődik, pláne, ha érkeznek az új halálhírek.

Pörgeti a híreket a fal, felfoghatatlan tempóban, a súlyos súlyát veszíti, a súlytalan pillanatokra ugyan, de súlyosként tündököl. Utánunk az özönvíz.

Tényleg ennyi az élet? Pár szörnyülködő üzenet és egy angyalos-gyertyás-mécseses kép a közösségi oldalon?

Különösen megrázó, amikor politikus, életében valamelyik tábor közismert tagja halálán örömködik a túloldal. Ezt hogy? Vajon a családtagok is kacagva járják a tortáncot?

„Amíg a haldoklás, a halál, a gyász nem a nyilvánosság előtt zajlott, addig az emberek egymás között tán tettek olyan megjegyzést, hogy jobb is, hogy az a részeges tróger nem kínozza tovább a családját, ám, ha az utcán összefutottak az özveggyel, illendően viselkedtek – mondja Singer Magdolna gyásztanácsadó. –   A közösségi oldalakon megjelenő érzéketlen, akár agresszív kijelentések viszont újsághírekre, cikkekre adott reakciók, és olyan impulzívak, mint egy elcsattanó pofon. Sokan gondolkodás nélkül lendítik a kezüket a verbális ütésre, és eszükbe sem jut, hogy ezt a hozzátartozó is láthatja, és neki okoznak rettenetes fájdalmat. A kommentelők nagy része, ha szemtől szembe állna a gyászoló családtaggal, nem lenne ilyen kíméletlen.”

Egyesek még posztokra, blogokra is kegyetlenül reagálnak, noha tudják, azt a szerző is olvassa.

Ám míg egy blogger felvállalja, hogy lesznek, akik nem szeretik, mások, bár nem kívánnak reflektorfénybe kerülni a magánéletükkel, hivatásuknál fogva a média kiszolgáltatottjaivá válnak. A minap egy ismert színész volt soron, aki ráadásul a média bulvárhíreiből értesült egy őt érintő tragédiáról; és találgatás, hibáztatás, gyalázkodás tömege zúdult rá.

Családtag elvesztésekor, betegség, váratlan baleset esetén a sajtó, benne a közösségi média töméntelen mondvacsinált ürüggyel tartja életben napokig, hetekig a fájdalmas témát, új és újabb tőrt döfve a gyászolók szívébe.

„Gyásztanácsadóként találkozom olyanokkal, akik újságosstand előtt elhaladva elfordítják a fejüket, tudva, hogy a címoldalak hatásvadász címekkel csámcsognak hozzátartozójuk halálának részletein –  mondja a szakember. –  De nem menekülhetnek, a legváratlanabb helyzetben kapják a nem kért információkat. Van, aki leizzad, más pánikrohamot kap ilyenkor. A beszólások okozta zaklatottságon pedig sokszor hetekig képtelenek úrrá lenni.”

Szintén dermesztő, amikor baleset áldozatává váló gyermek gondatlannak kikiáltott családtagjainak esik neki a nép. „A sokkos állapotban lévő szülők együttérzés és támogatás helyett olyan kommenteket kapnak, melyekben a vérüket kívánják. Az is felfoghatatlan, amikor gyermekhalálra rasszista megnyilvánulások, netán örvendező megjegyzések érkeznek. Politikushalál esetén is elfogadhatatlan a gyűlölködés, noha a közéletben rengeteg a felgyülemlett feszültség, a frusztráció, a tehetetlenség, ami ilyenkor utat tör magának, de ártatlan gyerek halálának örülni megmagyarázhatatlan. Illetve megmagyarázható: az ok ugyanaz, a saját boldogtalanság kivetülése.”

A közösségi oldalak megjelenésével átalakult a nyilvánosság és az intimitás fogalma.

Az intimitás tömegesen van jelen a világhálón, méghozzá úgy, hogy biztosítva az interaktivitás. „Azonnali a visszajelzés, ami veszélyt rejt magában – mondja Singer. – Ez lehet gyógyír a gyászolók számára, ám lehet újabb szenvedés forrása is. Egy kedves ismerősöm váratlanul elveszítette az egyik gyermekét. Egy évvel később, amikor bármilyen megnyilvánulására még mindig olyan kommenteket kapott, hogy „tudom, mit érzel”, „nincsenek szavak” és hasonlók, ez a karakán nő kifakadt, hogy ha még egy ájtatos megjegyzés landol nála, hát, odacsap. Köszöni szépen, de nincs szüksége, hogy minden pillanatban emlékeztessék őt a gyászára, és kikéri magának, hogy egy szimpla profilképcserére is ez legyen a reakció.”

A RIP-kultúra hat.

Szégyenkezve vettem észre magamon, hogy szemtől szembe képtelen vagyok kondoleálni. Egy ismerősöm a nyáron elveszítette az édesanyját. A halálhír kapcsán írtam üzenetet, igyekeztem nem túl sablonos lenni, bár ilyenkor nyilván nincs helye egyénieskedésnek. Másnap váratlanul összefutottunk az utcán, és egyszerűen nem tudtam viselkedni. Borzalmasan éreztem utána magam a suta reakcióm miatt.

Mennyivel egyszerűbb a gép előtt!

A halál eltávolodott tőlünk azzal, hogy rapid reakcióval elintézhető. Néha elfelejtem, kinek, kije halt meg; a net előtti világban ilyen nem fordult elő velem.

A gyászmunkát általában zavarják a közösségi oldalak, még szerencse, hogy akad kivétel. „Egy özvegyasszony rendszeresen tölt fel képeket a férjéről, családi eseményekről, kirándulásokról. Akik ismerték a férfit, rendre kedves megjegyzéseket tesznek arról, mit szerettek az elhunytban, mire emlékeznek vele kapcsolatban a legszívesebben, azaz közösen gyarapítják az emlékek tárházát. Ez segítség, vigasz a gyászolónak. És egyben követendő minta is.”