Van ez a műanyagmentes július. Jó ötlet, szeretem. Azt kevésbé, hogy e nemes kezdeményezés sokakat vad ítélkezésre, ellenségeskedésre ösztökél.
Maga a mozgalom nem más, mint erőteljes kiállás a fenntarthatóság eszméje mellett. Aki részt vesz, vállalja, hogy egy hónapon át próbálja kiiktatni az életéből az egyszer használatos plasztikot. A cél az, hogy felhívja a figyelmet a mértéktelen műanyaghasználat veszélyeire, s felmutasson alternatívákat, vagyis bizonyítsa: igenis kiirthatóak a mindennapokból ezek a környezetünket rendkívül terhelő tárgyak.
A mozgalom története 2008-ra nyúlik vissza, mikor is két katalán szervezet kezdeményezésére július harmadikát kinevezték nemzetközi zacskómentes világnapnak. Nem kapott jelentős visszhangot a dolog, de valami azért elindult, amiben ma már csaknem 170 országból 120 millióan vesznek részt.
Magyarország tavaly csatlakozott: a Felelős Gasztrohős Alapítvány a Humusz Szövetséggel és a Refillel közösen hirdette meg a kezdeményezést, ami idénre igazi mozgalommá duzzadt.
Hogy mekkora maga a probléma? Hatalmas. És nem, nincs felfújva. Gondoljunk bele: És bár mindössze hét évtizede tart a műanyag tömeggyártása, de ez idő alatt is több milliárd tonna plasztikhulladék keletkezett, ennek zöme (kivéve, amit elégettek), szeméttelepeken és azokon kívül, például óceánokban terheli a környezetünket.
Becslés szerint:
- az EU-ban évi 3,4 milliárd tonna szatyrot használunk el
- csak az USA-ban napi félmilliárd, vagyis 500.000.000 egyszer használatos szívószál fogy
- pusztán ásványvizes PET-palackból csak hazánkban évi 1,2 milliárd fogy
- globálisan pedig minden egyes percben egymillió palackot ürítünk ki.
Retinánkba égtek az óceánok felszínén lebegő szemétszigetek képei, a szívószáltól és zacskótól megfulladt teknősök, a torkukon akadt műanyagoktól kínlódó madarak.
De menet közben még szétesik a plasztik, így jön létre az úgynevezett mikroműanyag, melyről egyelőre nem tudni, pontosan milyen hatással van a szervezetünkre, de aligha testbarát: bekerült az ivóvízbe, egy átlagember heti kétezer ilyen „részecskét” fogyaszt el.
Vajon van értelme egyénileg cselekedni bármit is, miközben érdemben nyilvánvalóan a multik tudnak cselekedni? Hagyjuk, hogy hatalmába kerítsen bennünket a bűntudat, s hagyjuk, hogy eltereljék a figyelmet a főbűnösökről, a globális nagyvállalatokról és a kormányokról?
Úgy hiszen: van, van értelme az egyéni megoldásoknak. Hiszen az hatalmas erő, ha milliók változtatnak a fogyasztási szokásaikon. De abban a politika tud lépni, hogy korlátozza a kiemelkedően szennyező vállalatok működését.
Ürge-Vorsatz Diána klímakutató, a CEU professzora és a Kormányközi Klímaváltozási Testület egyik alelnöke így fogalmaz egy nemrég megjelent interjúban:
Ha mindenki csak egy műanyagpoharat dobna el Magyarországon naponta, abból minden egyes nap olyan magas tornyot építhetnénk, mint a Mátra harmincszor. Az ember fel sem fogja, sok kicsi milyen sokra megy. Ugyanakkor biztos, hogy az éghajlatváltozás szempontjából vannak fajsúlyosabb kérdések is. (…) 2050-re le kellene szoknunk az olajról, a gázról, a szénről – nem csodálom, hogy a politika fél ettől. De talán, ha kidolgozzuk Magyarország szintjén, hogy ezt hogyan lehetne elérni, és esetleg megmutatjuk, hogy hol vannak a lehetőségek, kitörési pontok Magyarország számára, mely területeken vehetjük át esetleg a vezető szerepet – például a vízzel kapcsolatos technológiai területeken is a világ élvonalában vagyunk –, szóval, ha egy ilyen jelentés ott lenne a kormány asztalán: lehet, hogy könnyebb lenne egy ilyen döntést meghozni, mint vaktában aláírni egy kötelezettségvállalást.
Mindazonáltal: könyörgöm, azért hagyjuk egymást élni.
A problémákra való rávilágítás és a saját kísérletünk ne fusson bele a szokásos morálversenybe, egymás nyilvános megalázásába.
Azaz feddően kiposztolnak ismert és kevésbé ismert embereket, akik, mondjuk, épp szívószállal kortyolgatják a koktéljukat, netán gyarlóan műanyag palackból isznak valamit. És elindul a kép alatt a szégyenítés, olykor egészen alpári hangnemben. Odáig jutva, hogy aki idáig süllyed, az nem is ember, neki és csak neki köszönhetjük az egész klímakatasztrófát, ő az emberiség első számú ellensége.
Mindezt persze úgy, hogy miközben villogunk a látványos mozgalmi külsőségekkel a közösségi oldalakon, heverészünk a légkondicionált nyaralóban, ahová persze kocsival jutottunk el, anélkül, hogy az autót megosztottuk volna másokkal.
Komoly kérdés, hol ér véget a példamutatás, s hol csap át képmutatásba. Emlékszünk, amikor a Szigeten a kártyánkon rögtön lekötöttek ötszáz forintot, amit egy zsák szemét összeszedésével lehetett visszaszerezni? Az aztán szemfényvesztés volt a javából, hiszen a fesztiválra (ami a húzós jegyár miatt sokaknak az éves nyaralást jelenti) nem takarítani érkeztünk, és sokan legyintettek a bent ragadt ötszázasra. Ami tízezrekkel szorozva egy lakás ára. Aztán szerencsére meg is szüntették a nyilvánvalóan nem a környezet védelmére született trükköt.
Igen, a poharát. Aztán vesz újat sokért. (Miközben értem, hogy hol másutt támadnánk zöld üzenetekkel a fiatalokat, ha nem egy fesztiválon.)
Sokaknak a környezetszennyezés, a klímakatasztrófa réme csupán ürügy kiélni a feltűnési viszketegséget, érvre letorkolás és letiltás a válasz.
Én például nem eszem húst, de nem állítom, hogy nálam a bölcsek köve. Így hát, bár szeretek utánaolvasni és alighanem helyesen gondolkodom, mondjuk, a nagyüzemi állattartásról, És még így sikerül belefutnom éles szituációkba. Legutóbb egy vacsorán az egyik vendég ajakbiggyesztve közölte velem, hogy ne legyek olyan nagyra magammal (nem vagyok), mert semmi, amit csinálok, tulajdonképpen nevetséges is. Bezzeg ő vegán, ugyanis tisztában van vele, hogy a fejés iszonyatos fájdalom az állatnak, ezért bűn a tejivás, a sajtfalás, a tyúkokat pedig borzalmas körülmények között tartják, ezért tojást szájhoz emelni rettenet, és a lényeg az, hogy ő engem épp úgy megvet, mint a húszabálókat. Láttam vendéglátónk megnyúlt arcát, és a zavart, hogy most ugyan mit tálaljon nekünk.
Egyszóval: hiszem, hogy plasztikügyben egyénileg is van tennivaló , számos zöld oldalon kaphatunk tanácsokat. A kedvenc szájtom: a zöldnek lenni jó. Ott is olvasni, hogy a bevásárlás viszonylag könnyen műanyagmentesíthető: Egyre több helyen kapni praktikus készséget, mely igazán kis helyen elfér a táskában.
Gyerekkoromban elképzelhetetlen volt nem hálós szatyrokkal meg textilzsákokkal felszerelkezve menni piacra, máig emlékszem, ahogy a trolin a fagyott csirke hozzácsapódik a lábamhoz; s ez most sem tűnik túl nagy árnak.
Remélem, hamarosan a zacsiba szemétgyűjtésre is lesz zöld megoldás, a technológia már létezik hozzá, egy hazai cég is gyárt tasakot kukoricakeményítőből, igaz, háromszor drágább, mint a szimpla szatyor, de ez tán nem akkora áldozat a jövőnkért.
