Minden reggel pontban fél hatkor tántorgott a kisbolthoz. Remegő kézzel kapaszkodott a rácsba. Úgy, ahogy az alkoholistának ilyenkor kapaszkodnia kell.
Félhajléktalan volt, havi tízezer forintot adott egy öregasszonynak, cserébe aludhatott a kertjében a sátrával meg a pokrócával, és heti háromszor bemehetett fürdeni a házba. Kint nincs könnyű álom, esténként öntudatlanra itta hát magát, tizenegyre a második pillepalacknyi cserszegi fűszeresét is bevedelte,
Rendre hajnalban riadt, mindig öt után, és irány a kisbolt. Vodkához kellett jutnia, amíg nem sikerült, remegett a keze veszettül. Hitelbe ivott, ismerte az eladó, Tomi, a tulajdonos alig húsz éves fia, nyaranta ő nyitott az apja helyett; a rácsot kitárta, a riasztót kiütötte, és ment is a kisüveges szeszért. Tibor, ahogy lehúzta az elsőt, az ujjai már simultak is kifelé, majd lehúzta a másodikat, és beszélni kezdett.
Tibor napszámba járt, keresett vele annyit, amennyiből jutott az öregasszonynak, meg arra, hogy a restanciáját rendezze, mielőtt újabb adósság felhalmozásába kezd.
Most is ugyanúgy állt ott, mint mindennap. Markolta a rácsot, vöröslött az ujja, roppant erőfeszítéseket tett. Szorította a mája,
Ám a srác ezúttal nem egyedül érkezett. Jött vele a barátnője, Bettiként mutatta be Tibornak.
Tomi, ahogy mindig, lépett az italért, Betti kérdezte, mit csinál. Tomi válaszolt, Betti meg utánaszólt, szó sem lehet arról, hogy piáltatják ezt a nyomorult alkoholistát, de ha Tomi annyira odavan érte, ételt adhatnak neki. Tibor azt nyögte, hogy nem tud enni, csak vodkát kér és más semmit. Betti közölte, ital márpedig nincs. Tomi téblábolt, Betti átvette az irányítást: Tomival plasztikasztalt, plasztikszéket hozatott hátulról, megterített Tibornak, kenyeret, szalonnát, szalámit, uborkát, paradicsomot szervírozott. Tibor maradt a rácson, nem lépett az asztal felé. Betti bedühödött, csirkemellet sütött, padlizsánt grillezett, aztán fagyasztott hasábot tömött a fritőzbe.
Tibor vodkáért könyörgött. Betti nem engedett. Tibor térde megrogyott, de ujjai, mint törhetetlen karmok fonódtak a rácsra.
Betti édességet hordott ki a boltból, kínálta Tibort diétás Islerrel, Túró Rudival, táblás Milkával, Balaton szelettel.
Ebből sem kért Tibor, mire Betti még inkább felmérgedt, telefonon hívta az apját, a városszerte híres hentest, aki sietett is drága lánya kérésére a helyszínre. Teherautóból pakolt le a segédeivel, ott az utcán öltek le seperc alatt egy másfél mázsás hízót, sütötték a vért hagymával, sütötték a húst, hurkát töltöttek. Tibor semmit nem értett, hiába pakolták elé a fogásokat, már a fejét se mozdította.
Betti reményét vesztve még rendelt egy magyaros pizzát, hátha az olaszos íz hoz megváltást, de Tibor már lehunyt szemmel várta a finist.
Tomi végre megelégelte a műsort, és azt mondta, kész, ennyi volt, hoz egy vodkát, különben ez a nyomorult itt leheli ki a lelkét. Betti azzal fenyegetőzött, hogy ebben az esetben köztük mindennek vége, tilos italt adni ennek az alkoholistának, ennek a veszett kutyának, akin látszik, hogy élni nem akar, még enni se, csak a pián jár az esze.
Tomi viszlátot köszönt Bettinek, bement, hozta a két féldekást, az elsőnek trappból törte ki a nyakát. Tibor azt hitte, álmodik, már készült a mindegyre, lehúzta az első megváltást, és szín szökött az arcába, a reszketés menekült a testéből.
A második tüske után felegyenesedett, nem szólt semmit, éppen csak megölelte Tomit, és indult napszámba. Pénzt kellett keresnie, hogy meló után megvegye az esti cserszegi fűszereseket.
Hogy legyen másnap. Amikor ismét belekapaszkodhat a rácsba.
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Getty Images/Spencer Platt
