Gyarmati Andrea: „Suta”, a balkezes

Mindjárt elöljáróban kivételesen elfogultságot szeretnék bejelenteni. Nem mintha ezt nem tettem volna meg eddig is, nem kevés témával kapcsolatban, de itt nagyon érintve érzem magam.

Nyilván azt gondolod, balkezes vagyok magam is, azért fontos számomra a téma, de nem így van. Illetve… lehet, balkezes vagyok bizonyos dolgokban átvitt értelemben, magyarul ügyetlen, de a szó igazi értelmében nem vagyok az.

Édesapám viszont az volt. Lehet, hogy ettől lett vízilabdázásban a legnagyobbak egyike. Rengeteg történetet hallottam tőle minderről, már egészen kicsi koromban is. Apu különleges ember volt, extra képességekkel megáldva. Balkezessége azonban, amiből később – igazán mondhatom – tőkét kovácsolt, hosszú ideig, majdnem egész gyerekkorában gondot okozott neki. Annak idején néhány dolgot másképpen gondoltak, mint manapság, ahogy bizonyára ötven-száz év múlva majd a mostani hozzáállást fogják idejétmúltnak vagy hibásnak kikiáltani.

Ma már a legtöbb országban megengedik az iskolában, hogy a balkezes gyerek bal kézzel tanuljon meg írni. Van itt azonban egy apró gond. Gondolj csak bele, kitől és hogyan kell egy balkezesnek megtanulni az írást. Természetesen egy jobbkezes tanártól.

Apu viccesen csinálta a dolgait, írni jobb kézzel írt elég olvashatóan, és a kés-villa használatát is megtanulta úgy, ahogy elvárták tőle. De a kanalat mindig a bal kezében fogta, úgy ette a levest.

Amikor elkezdett vízilabdázni, bal kézzel természetesen sokkal ügyesebb volt, de olyan fontos lett számára a sport és ez a játék, hogy gyakorlatilag kétkezes játékos lett, mert az edzéseken mindkét kézzel gyakorolta a passzokat és lövéseket.

Lehet, akkor is nagyon eredményes játékos lett volna, ha „csak” az egyik kezével gólerős, de ez így sokkal jobb lett. Mindig azt mondta:

“Meg kell találni a módját, kislányom, annak, hogy miképpen kovácsolhatsz tőkét valamiből, ami, úgy érzed, negatív dolog az életedben. Hidd el, érdemes, látod, nekem is megérte.”

Később, és ez sem semmi történet, akadt gond is ebből a „mindkét kezem egyformán gólerős” helyzetből.

Engedd meg, hogy elmeséljem, mi is történt, én ugyanis nagyon szeretem ezt a sztorit.

Azt mondta Apu, hogy addig edzette magát, amíg úgy nem érezte, egy-egy feszült meccs kritikus helyzetében bármelyik kezével egyformán képes belőni az éppen esedékes, sokszor mindent eldöntő gólt. Addig gyakorolt és erősített és javított a technikán, amíg mondhatni mindegy volt, melyik oldalra érkezik a labda, ő képes volt gólt lőni.

Igen ám, de egyrészt a csapattársak nem tudták, melyik kezére passzoljanak, amivel még nem is volt olyan nagy probléma, de épp a döntő helyzetben, amikor lőnie kellett volna, az jutott eszébe, talán a másik kezem jobb lenne, és éppen az a pillanat szállt el, amire szükség lett volna. A kapus jól elhelyezkedett, és már ki tudta védeni a lövést.

Így aztán Apunak kellett eldöntenie, melyik is a „kedvenc” oldala, és persze a bal oldalt választotta. De a történetnek még mindig nincs vége. Sok évvel később csúnya, fájdalmas gyulladás keletkezett a bal vállában, alig tudta mozgatni a karját, és akkor kapóra jött a régen jól edzett jobb oldal is.

Szóval láthatod, van a balkezességnek előnye is, de annak is lehet, ha a jobb kezedet is karban tartod. Legalábbis, ha sportolsz, nem árt az ilyesmi.

A sportban tehát előny a balkezesség

Papp László, Nagy Tímea és Puskás Öcsi is balkezesek, illetve ballábasak voltak. De a lista, hogy divatos szóval éljek, nem semmi, íme néhány híres balkezes: Michelangelo, Leonardo da Vinci, Csontváry Kosztka Tivadar, Albrecht Dürer, Raffaello, Beethoven, Paganini, Mozart, Petőfi Sándor. A ma élők közül Paul McCartney, Sting, Bob Dylan, Tom Cruise, Bruce Willis, Brad Pitt – hát én bizony szívesen lennék egy ilyen „csapat” tagja.

Ami a lényeg, a gyerek nem tehet arról, hogy melyik keze a domináns. Figyeld, és segítsd abban, amire képessége van, és ne bántsd, gúnyold vagy tégy megjegyzést arra, hogy valamiben eltér az átlagostól, inkább örülj neki. Ezzel tudsz a segítségére lenni.

És mindez természetesen nem csak a balkezességre igaz. Édesapámnál kevés ügyesebb, jobb mozgású embert ismertem. Suta volt a beceneve, legalábbis az uszodában a társai hívták így, meg édesanyám is így szólította, de inkább tiszteletet éreztem gyerekkoromban is ebben a megszólításban, mint gúnyt.

Ezt a fejezetet az Ő emlékére írtam, azért, mert megéltem, hogy a balkezes az esetek döntő többségében nem suta, még ha a beceneve erre utalna is. Úgy érzem, annyit azonban még mindenképpen hozzá kell fűznöm a történethez, lehet, hogy vannak a balkezesek között is ügyetlenebbek, miképpen a jobbkezesek között is akad ilyen, de az nem a balkezességből ered.