A szolidaritást a megszüntetett lappal a civil felháborodás és egy másik hatalmi pólus, melynek Simicska Lajos a neve, mozgatja. Ezzel szemben három szempontot mondanék, amely szakmai etikai alapokon állhatna a Népszabadság puccsszerű megszüntetésével kapcsolatban, és ami az olvasóknak nem jutna eszébe. Ugyanakkor azt gondolom, nem is baj, hogy nem, ellenben minden baj forrása az, hogy a szakmai szervezeteknek sem. Az egyik a források védhetősége, a másik a megrendelők iránti elkötelezettség, a harmadik pedig a saját előkészített munkaanyagokhoz való hozzáférhetőség.
Ahogy arról a Népszabadság szerkesztői beszámoltak, a költözésre készülve dobozolták már munkaanyagaikat, és mivel a tulajdonos Mediaworks erőszakkal tartotta távol őket, ezekhez nem fértek hozzá. Így megkezdett és folyamatban lévő cikkeik írását nem tudták, és talán mind a mai napig nem tudják folytatni. Nem férnek hozzá a jegyzeteikhez, kinyomtatott vagy lefénymásolt gyűjtéseikhez. Jogászkodhatnánk, és mondhatjuk, hogy a szellemi termék tulajdonosa is a cég, de jogászkodhatnánk, és mondhatnánk azt is, hogy az újságírók alapfizetést kaptak, és ezen felüli írásaikért plusz jövedelmet, tehát a munkáik az ő tulajdonukat képezi. De ha nem akarunk jogászkodni – márpedig nem akarunk -, akkor pláne egyet lehet érteni azzal az állítással, hogy
Első szakmához tartozó kérdésem tehát az, hogy van olyan újságíró Magyarországon, aki egy ilyen állítással nem tud egyetérteni? Sőt, van, aki ilyesmiben nem ért egyet a szakmai szolidaritás szükségességével?
De nézzük tovább, miket tartalmazhatnak ezek a munkaanyagok, és miket tárolhatnak számítógépeik, amelyek fölötti rendelkezésüktől hirtelen megfosztották őket. És most ne a megfosztáson, hanem a hirtelenségen legyen a hangsúly. Ezek között akadhatnak az informátorok elérhetőségei, akik fontosak az újságíró számára. Például kiszivárogtattak anyagokat, de nevüket nem adták hozzá. Az újságírónak meg kell védenie a forrását, felelősséggel tartozik iránta. A szakmai küldetésük alapja ez, mert ha erre nem képesek, a források elapadnának, és a köz nem jutna információhoz, és persze maga az újságíró is éhen halna, ha nem mesélnének nekik sztorikat névtelenségüket kérő, de tűz közelében lévő emberek. De pusztán már az is, hogy egy újságíró megígéri a forrásának, hogy titokban marad a kiléte elég indok, hogy titokban is tarthassa.
Fotó: MTI / Mohai Balázs
Van olyan újságíró, aki nem tud szolidaritást vállalni egy olyan kollégájával, akit megfosztanak attól, hogy a forrását védje? A jog és az újságíró-etika közt ez nem is ritka összecsapási terep, mert a jog szeretné ugyan úgy kezelni az újságírót, mint bármelyik más állampolgárt, akinek együtt kell működnie a nyomozókkal, az újságírók pedig harcolnak a külön jogosítványért. Nem kell igazságot tennünk most ebben a küzdelemben, mert elegendő azt feszegetnünk, hogy nem lehet az újságíró, aki ebben a vitában nem a szakma érdekeit képviseli. Vagyis ezzel a forrásvédő funkcióval, és az ezt akadályozó helyzettel is elvárható egy általános szakmai szolidaritás. (Értem ez alatt a vallási orientáltságú szakmai szervezeteket, a főszerkesztőket, a konzervatív újságírói szövetséget, és a régi, de ma is erős tagsággal rendelkező MÚOSZ-t.)
Végezetül néhány szó a megrendelő iránti elköteleződésről. Nem kétséges, hogy egy vállalkozás lehet idióta, az is lehetséges, hogy csak nekünk tűnik annak, mert a portfólió megtisztítása és továbbadása tetemes haszonnal kecsegtet a számára, és összesen csak a pénz érdekli. De az újságírónak vannak kötelezettségei az olvasójával, mert ők vannak egymással kapcsolatban. Aki előfizetett s megajándékozta a bizalmával a szerkesztőséget, azt a bizalmat nem akarja elveszíteni a szerkesztőség, ez számára egy értékes kapcsolat. Milyen indokkal nem lehet szolidaritást vállalni azzal a csoporttal, amelyik szeretné kapcsolatát megőrizni az olvasóival, de ezt nem hagyják neki? Talán ha törvénytelenségeket követnek el, akkor, de
A civil kiállás lássuk be, kevés. A civilek tüntetése fontos, de érveik közt azonnal megjelennek a politikai spekulációk. Az újságírók is spekulálhatnak, de minden leírt és kimondott szóért vállalniuk kell a felelősséget. A szólásszabadság azt jelenti, hogy te bármit mondhatsz, csak aztán annak igazságtartamát meg kell tudnod védeni. A civilek magánbeszélgetései nem rendelkeznek ezzel a szigorúsággal. Most pedig azt láthatjuk, hogy az újságírók is olyanok, mintha civilek volnának. Nincsenek megalapozott tények a feltételezések mögött, illetve nem előzi meg a kutatás a vélemény-nyilvánítást. Nincsen felépített taktika a tényfeltárással szerzett cikkek sorrendiségét illetően.
A helyzet azonban az, hogy ők válnak nevetségessé, és ezzel a saját szakmájuk silányul. Ha az újságíró mindig azt tenné, amit a közönsége akar, az épp olyan volna, mintha az orvos mindig azt tenné, amit a beteg mond neki. Sőt, a reflexszerű politizálás a reflexszerű szakmai etikai szempontok előtérbe kerülése helyett azt is eredményezi, hogy a kormányzattal szimpatizáló újságírók és intézmények akkor se tudnak kapcsolódni a Népszabadság melletti kiálláshoz, ha szeretnének.
A civillé váló újságíró problémája egyetemes, és az internet a ludas. Ugyanakkor az internet eredményezi azt is, hogy ha levágnak egy fejet, száz másik nő ki a helyén. Ha valaki látta, hogy a Népszabadság szerkesztősége előtt hány újságíró tartotta a mikrofont, hogy bármilyen információt megtudjon a lap főszerkesztőjétől, akkor érti miről beszélek. Meg az is az internetnek köszönhető, hogy hamar kiderül az igazság, minden apró mozaik rögtön rendelkezésére áll mindenki másnak.
Van tehát érdeklődés, izgalom, dráma, gyors sztorikibomlás, de alig hallunk valamit a fenti három szempontról, melyek szakmai értékalapon álló kérdéseket boncolgatnának. Ez az alacsony etikai színvonal, az erről szóló kommunikációs hiány teszi aztán könnyű zsákmánnyá az összes szerkesztőséget. Ettől szenved egyébiránt a nyugati média is. A különbség csak annyi, hogy nálunk a formális szakmai szervezetek még lassabbak, még bizonytalanabbak, még tagoltabbak és még kevésbé képesek a morális fellépésre. A befektetők még gátlástalanabbak, még inkább azt gondolják, hogy itt, ahol nem civilizált a világ, azt tehetnek, amit akarnak, a politikusaink pedig még inkább a pénzen keresztül azt hiszik, bármit megkaphatnak. Ezt a folyamatot neveztem másutt a társadalom foglyul ejtésének (society capture). És lássuk be,
A leghatékonyabb fellépés – és ez is kicsit abszurd – a Magyar Nemzettől érkezik. Ők ajánlják fel például, hogy a Népszabadság munkatársait befogadják. Ez azonban nem más, mint egyik hatalmi érdekcsoporttól a másikba sodródás. Annyi pozitív hozadéka sose lesz, mint a szakmai szövetségek együttes fellépésének volna. Szegény újságíró pedig csak egyik érdekcsoportból a másikba kerül.
