Tartozom egy vallomással. Igaz, csak magamnak, de jobb kibeszélni az ilyesmit. Együtt nőttem ki a földből a multikkal meg a kereskedelmi tévékkel meg a hipermarketekkel, és ifjú, lázadó, egy szebb és tisztább és őszintébb világra áhítozó, és eképpen kizárólag a hibákra és negatívumokra és hazugságokra koncentráló kritikus diáklelkem tiszta szívből utálta az engem körülvevő világot, bár anyám napjában többször is figyelmeztetett, hogy nem mondunk olyat, hogy utálok valamit, legfeljebb nem szeretjük azt a valamit. Dolgom csupán az volt az ilyen intézményekkel, hogy romboljam őket, hogy betelefonáljak a kereskedelmi tévé műsorába és elküldjek valakit élő adásban a pucsába, hogy felgyújtsak ezt-azt egy plázában, hogy a hipermarketek sorai közt úgy sétáljak végig, hogy – otthagyva hófehér diákfogsorom nyomát -, a lehető legtöbb termékbe kóstoljak bele, és tegyem vissza őket a polcra. Aztán eltelt pár év. Romboló ösztöneim kibontakoztatását kizárólag a saját szervezetem pusztítására korlátoztam, nem gyújtogattam, nem raboltam, bár egyszer – amikor Pokrivtsák Mónika azt kérdezte tőlem, hogy miért foglalkozik egy ilyen fiatal, 23 éves fiú a halál gondolatával – elloptam a stúdióból egy dísztárgyat, egy műanyag zöldspárgát, amit aztán a fürdőszobám díszítésére használtam föl. Sajnos a TV2 stúdiójából semmit sem sikerült ellopnom, amikor Liptai Klaudia úgy búcsúzott tőlem, hogy egy „furcsa fiút hallottunk, furcsa gondolatokkal”, és ezt utólag rettenetesen bánom. Újabb évek teltek el. Az ember megtalálja helyét a világban, én leginkább úgy, hogy nem veszek részt benne. Hogy nem járom. Mert nem kötelező. Nem járok sem hipermarketbe, sem plázába, sem tévébe. De nem is kívánom a vesztüket. Azt kívánom csupán, hogy hagyjuk békén egymást. Ők engem, én őket. Mindenki tegye a dolgát, és mindenki dönthessen szabadon arról, hogy mi is az ő dolga. Ha pedig banditák tűnnek fel a láthatáron, közönséges verőlegények, akik a munkánk gyümölcsét védelmi pénzek behajtásával sarcolják, olyanok, akik a szabadságunkat veszélyeztetik, akkor jusson eszünkbe az az eset, amikor 2004-ben valakik behajtottak a kecskeméti Tescóba egy autóval, és kirámoltak egy ékszerüzletet. Lehet, hogy úgy gondolták, jár nekik az az ékszer, lehet, hogy azt hitték, hogy megúszhatják, de végül csak egy dohos cella jutott nekik.
Fotó: MTI/AP/PA/Chris Ison
