„Az olyan mű, amelyről hónapok elteltével is csak egy hevenyészett – a vonatkozó szakkifejezéssel – mukirajz áll a kritika, a hatóságok és az adófizetők rendelkezésére, nyilván egy sajátos ú.n. „alkotói folyamat” eredményeként, feltehetőleg a kritikusok által a szoborgyártó mesterember eddigi munkásságával kapcsolatban emlegetett giccsnek, félreértésnek ígérkezik. Kitűnik belőle a szobrász kielégíthetetlen sóvárgása a lebegő szobor iránt, amely már szegény Soós Imre emlékszobrán is jelentkezett: ott a parasztfiú keményen landol csizmájával, miközben az éggel a körhinta négy, nyilván a Szentlélek által tartott csomóban összetekeredő kötele köti össze. Már ott sem tudni: emelkedik-e, vagy zuhan. Itt a felemelő és/vagy lesújtó hatást még egy szégyenletes és Akadémiánkra nézve különösen sérelmes plágium is súlyosbítja.”
Függetlenül attól, hogy e plágium tudatos vagy csak tudatlanság vezérli, véli Marosi művészettörténész, „akkor e műveletlenségnek bevallásával, semmiképpen sem menthető, hogy a kompozíció alapja az az allegória, amelyet gondos megfontolás és gondos tervezés alapján gróf Széchenyi István festetett 1831-ben Johann Nepomuk Enderrel, s ajándékozta 1834-ben „A M. Academiának”, s amely azóta ennek küldetéstudatát kifejező emblémája, címere”. A grófot azonban „nemcsak az isteni inspiráció foglalkoztatta, hanem az is, hogy a magyarságnak úgy kell kibékülnie a Nyugattal, ahogyan egykor Attila állt el Róma ostromától”.
Csakhogy ebben a „tervezetben minden a visszájára fordult: az istenekhez való felemelkedésből egy stuka légitámadása lett, a Magyarország pajzsát tartó nőalakból a már Zala György millenniumi emlékén feltűnő, semmilyen korábbi hagyományból le nem vezethető fikció folytatásaként Gabriel arkangyal”.
Erre a rossz történetmesélésre semmi szükség nincs – hangsúlyozza a művészettörténész. „A zavaros, a magyar szókincsből az „izé” és a „hogyishívják” stiláris eszközeinek vizuális megfelelőivel operáló tervezet semmiféle közmegegyezésre nem számíthat, következésképpen egyáltalán nem való nyilvánosság elé, nem statuál (…) semmilyen példát, adjanak neki akármilyen címet. Majd az lesz a címe, amit a népnyelv ad neki, mint a gellérthegyi sörnyitónak.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
