Amikor 1990-ben megszereztem a Mercenary nevű játékot commodore +4-re, majd órákon keresztül játszottam vele, sosem érzett magány járt át, hisz egy idegen bolygón kellett magamban bolyonganom, hogy megszereljem tönkrement űrhajómat, néha belekeveredtem a népesség polgárháborújába, de javarészt a föld alatt róttam a vektorgrafikás folyosókat, lifteken fel s alá, vonalak, vonalak, mértani testek mindenütt.
Ez a különös magány talált ismét rám a Vector Conflict nevű játékkal. Lényegében a világ végén vagyunk egy lövegtoronyban, amit belülről látunk, és amit támad az ellenség. A támadást persze vissza kell verni, és természetesen egyre több és változatosabb ellenséget kell egyre több és változatosabb fegyverből leadott lövéssel megsemmisíteni. Izgalom, valami hűvös idegenség és kiábrándultság egyszerre – ez a puszta vonalakból testek felépítette világ ereje. Semmi vér, naturalizmus, csak hűvös, személytelen, könyörtelen támadáshullámok.
Ezt a nagyon erős atmoszférát remekül támogatja a hol kísérteties, vérfagyasztó, a kozmikus magányt felerősítő, hol pedig kemény gitártémákkal, indusztriális ritmusokkal elszántságra ösztökélő zene. A Vector Conflict erős élmény, ami után öröm látni a napfényt, a fákat, a szomszéd idegesítően ugató kutyáját, sőt az idegesítően ugató szomszédot is.
