Hajdani leírás szerint:
A Belváros szívében, az Egyetem utca elején leljük meg a Metró Klubot. Nem afféle szórakozóhely, hogy bárki, bármikor megjelenhet benne. Klub, amelynek ezer tagja van, igazolvánnyal ellátva, ők töltik meg esténként, néha oly mértékben, hogy alig férnek.
Ez volt a legelső Metró Klub, a Centrál Kávéház helyén. A Közlekedésépítő Vállalat dolgozóinak adták át még 1954-ben. (Metrókocsik Budapesten tizenhat esztendővel később jártak utasokkal először.) A bevezetőben felidézett mondatok persze a hatvanas években szóltak az olvasókhoz, amikor – 1961-től – a Metró együttes játszott a központban. Amíg nem muzsikált ott, a könyvtár, az ismeretterjesztő előadások, a vállalati oktatások-továbbképzések, a szakköri foglalkozások nem vonzottak zsúfolt házakat.
Majd a zenekar 1963 szeptemberében ideiglenesen átköltözött az Építők Petőfi Sándor utcai klubjába, onnan meg a Rákóczi út 66. szám alá. Végül 1968. április elsején, a Dohány utca 20–22.-ben – a Szakszervezetek Országos Tanácsának Egressy Gábor Klubja helyén – megnyílt az utolsó és hatásában-presztízsében alighanem első Metró Klub, amelynek kialakítására akkoriban kész vagyont, két és fél millió forintot költöttek.
Ott is volt heti 16 órás előkészítő tanfolyam hegesztő szakmunkások számára, nehézgépkezelő továbbképző tanfolyam 60 órában, kezdő és haladó tánc-, továbbá szabás-varrás tanfolyam, vetélkedő-sorozat szocialista brigádok számára, és heti kétszer három órában nyitva tartó, ezerkötetes könyvtár. Ám mágnesként a Metró működött, amely minden hét végén azt harsogta (messzemenően indokoltan):
Bábel ehhez képest csendes, nyugodt családi ház.
Évadonként 1200 tagsági igazolványt adtak ki – miként a zenekar 1992-es búcsúkoncertjén a dugig telt Budapest Sportcsarnokban elhangzott: „ha belépőd van, az majdnem útlevél” –, de a koncertterembe csak nagyjából ötszázan fértek be. A közönség négyötöde lány volt, a két Sztevanovityért bolondultak a csajok. Csajok? Szépségkirálynők! Pest leggyönyörűbb női rendszeresen oda jártak átszellemülni, és meggyőződésem volt, hogyha Zorán és Dusán azt kéri tőlük, vetkőzzenek a parketten anyaszült meztelenre, szinte mindegyikük ruha nélkül csápolt volna tovább négyszer negyvenöt percben (plusz három szünet).
A Magyar Ifjúság indokoltan írta:
Az együttes tagjai szinte életük egyetlen kitöltőjévé válnak. Ezek a lányok nem a zenéért rajonganak, hanem valamelyik zenészt csodálják, s várják az »álom« megvalósulását.
Ez nem feltétlenül egyezett a Metró Klub hivatalos alapvetésével: „Munkánkban a célok kijelölésekor a Magyar Szocialista Munkáspárt kultúrpolitikai irányelvei, az Építők Szakszervezete Elnökségének határozatai vezérelnek bennünket.”
A Metrónak hatvannyolcban jól ment. Az első teljes Dohány utcai évad második hónapjában, tehát októberben az Ifjúsági Magazin húszas slágerlistáján 3. volt a Valami újat szeretnék, 8. az Azért is az égben járok, 12. a Törött pohár, 14. a Nelly és 6. a Fehér sziklák című Fényes Szabolcs-melódia – S. Nagy István szövegével –, amelyet Zorán szólóban énekelt a Táncdalfesztiválon.
Szintén 1968-ban húszperces tv-show készült a Metróval – nagy szám volt az akkoriban –, a Budai Ifjúsági Parkban tartott koncerten pedig több százan tüntettek a zenekar ellen; tudniillik azok a balszerencsések, akik kényszerűen kívül maradtak.
Az együttes 1969-ben megjelent első és egyetlen stúdióalbuma aranylemez lett olyan örökzöldekkel, mint a listavezető Ülök egy rózsaszínű kádban és a második helyezett Citromízű banán. A Világ Ifjúsága című havilap így áradozott: „Rendhagyó lemezt hozott a posta. Csupa csemege. Értelmi szerzője a Metró együttes valamennyi tagja. Sziporkázó számok, új hangvétel. És a szövegek: nagy tucat szellemesség. Déli gyümölcs (citromízű banán), rózsaszínű kád, szobrok egy szirt tetején, okos szamár, és a többi, és a többi… Metró-beat a javából. Vitamindús tavaszi újdonság.”
Hasonlóan nagy dobás volt ugyanabban az évben a talán legjobb Metró-kislemez, amelynek egyik oldalán a remekbe szabott Pár csepp méz, a másikon meg az a trouvaille szólt (magáról a Metró Klubról): „Tegnap te még úgy szeretted e dohányfüstös termet…”
Ekkoriban látott napvilágot a Dohány utca és a Síp utca sarkán lévő létesítményről:
A fizető nézők pontos számát megállapítani sajnos lehetetlen: a tropikus hőségnél csak a mindent elmosó félhomály a nagyobb. Dél-délnyugati irányban megkockáztatok egy lekérést. Beszélgetésről az adott szituációban szó sem lehet: a Metro-Goldwyn-Mayer jól táplált oroszlánja is vért izzadna, ha túl kellene üvöltenie az elektromos gitárok lankadatlan fortissimóját.
Zorántól megkérdezték: mi az a Metró? Röviden, de velősen válaszolt: „Az életünk.” Majd 1970-ben megjelent az első magyar koncertalbum, az Egy este a Metró Klubban. A felvételek május 30-án és 31-én, szombaton és vasárnap, zsúfolt ház előtt zajlottak, a borító tanúsága szerint „azok számára, akik kint rekedtek.” A két nagy sláger a Kócos ördögök, valamint az És közben szólt a colt volt, de Zorán a Könnyűvérű lányokról beszélt a legbüszkébben. (Félreértések elkerülése végett: ezt a nótát nem a Dohány utcai közönségről mintázták.)
A nagylemez dalait 1970. augusztus 15-én a Kisstadionban mutatta be az akkor Zorán (szólógitár), Dusán (ritmusgitár), Fogarasi János (billentyűs hangszerek), Frenreisz Károly (basszusgitár, szaxofon), Brunner Győző (dob) összetételű együttes, amelynek két előzenekara a Tolcsvay duó és az Atlasz volt. Másnap Észak-Európába utazott a banda, ahol a Colosseum, Jimi Hendrix, illetve a Rolling Stones társaságában lépett fel a stockholmi és turkui (nem éppen táncdal-) fesztiválon. Majd a svéd főváros Artist’s Clubjában két hónapon át játszott.
Kovács András talán ott is forgathatta volna Extázis 7-től 10-ig című filmjének bevezető részletét. De inkább a Metró Klubban izzította be a lámpákat. Azok sem hevültek fel annyira, mint a rajongók, akik napjainkban nagymamákként-nagypapákként dúdolják ábrándosan: „Édes évek, hol vagytok ma már?”
