Visszatérés
Jártam már a szigeten, tizenéve, hangos turistacsoporttal.
Csodálatos, ugye?
Acapulcóban azért jobb volt, mondja egy világlátott honfitársam, és undorral beleszürcsöl a koktéljába.
Ha akarom, el sem hagyom a szállodát – szól egy másik –, itt minden van, szépségszalon, medence, saját óceánpart, reggeli-ebéd-vacsora, zenés-táncos est, helyi hagyományos táncbemutató. Miért akarsz kimenni a szállodából?
Elmegyek ebbe a Kutabex bárba, játszik ott valami rockzenekar.
Nos, nem is rosszak, sőt nagyon jók.
Kavarodás mindenütt, sok a turista.
A férfi a zenekar körül tevékenykedik. Egymásba botlunk. Csak ránézek, az arca, mint azok a faragott maszkok, amiket szuvenírbe hazaviszünk. Pár szót váltunk csak, de aztán megbeszéljük, hogy tartjuk a kapcsolatot online.
Persze.
Másnap megyek haza, muszáj. Sírok, mert maradnék, de otthon még vár a munkám, az anyám, a macskám, a lakásom.
De nem tudom őt többé kiverni a fejemből.
Lézengek otthon tíz évig, persze teszem a dolgom, jól-rosszul, de teszem.
Vágyom vissza a szigetre.
Aztán egy turistacsoporttal visszatérek a szigetre. Csak szeretnék egy kicsit pihenni. Átgondolni mindent.
Mondom neki, hogy jövök.
Jössz? Mikor jössz? Várlak.
Huszonnégy óra ám az út a szigetre, minimum, és ahogy a repülő időzónákon át, országok, kontinensek felett halad keresztül, rácsodálkozol, úristen, ilyen nagy a világ?
Első este hadd pihenjek.
Nem, átjövök.
Átjön. Feltelefonálnak, vár valaki a hallban.
Lerohanok. Hátulról látom meg, a fekete, kontyba gumizott, nagy haját. Minden hirtelen szürke lesz, csak ő világít. Minek kellett ehhez nekem turistacsoport, jöhettem volna hozzá egyenest. De gyáva vagyok.
Odamegyek, leülök mellé.
Már csak ketten vagyunk ebben az oly nagy világban.
Gabinéni
Szóval, akkor Indonéziába akarsz férjhez menni?
Igen.
A tiszteletbeli magyar konzullal beszélek, azért tiszteletbeli, mert bár harminc éve intézi az itt élő magyarok ügyeit, egy huncut vasat nem kap érte, illetve egy büdös fityinget se.
Tiszteletet kap. Vagy tán még azt se.
De ugye nem egy beach boy, akihez hozzá akarsz menni feleségül?
Nem, nem, nagyon is komoly ember, üzlete van, gitárokat javít, készít, és egyébként meg zenész. Nagyon szeretem.
Rendben.
Beszéltem vele. Értelmesnek tűnik.
Gabinéni hallgat.
Aztán azt mondja: „értem”.
Gyere.
Kis szünetet tart.
De azért ne égess föl magad mögött mindent.
Megérkezem.
Az első ember, akivel beszélnék, Gabinéni. Igen-igen örülnék pár jó tanácsnak.
Fölégettem magam mögött mindent, és most…
Gabinéni… Megérkeztem.
A halálhíre fogad.
Szűzmáriám, hová lettem?
Jakartába érkezem, 2020. október elsején. Természetesen a Covid-járvány idején szánom rá magam, hogy végre útra keljek.
Hamarosan utazási tilalom veszi kezdetét, az utolsók közt jutok ki.
A repülőn alig vannak, maszkban, arcvédő pajzsban utazom huszonnégy órát. Dohából még bőgve felhívom a húgomat, úristen, mi lesz velem, mire vállalkoztam, haza akarok menni.
Az nem úgy van, tessék megnyugodni szépen, irány Jakarta. A repülőtéren hatalmas sor vár és a pandémiára való tekintettel egy teljes paksaméta, amelyet ki kell tölteni; két óra hossza is, ha nem több, mire kivergődöm a tranzitból.
A férjem, aki akkor még nem a férjem, ott vár.
Sután megöleljük egymást, már rég el kellett volna jönnöm, de nehéz volt útra kelni. Illetve gyáva vagyok.
Bérautóval indulunk Bandungba, a leendő férjem kis házikójába, útközben megállunk vacsorázni.
Szűk utcákon, sikátorokon át húz kézen fogva, este van már. A lányok otthon várnak, most látom őket először.
Csak bedőlünk az ágyba, nagyon fáradt vagyok. Ő is. Mennyit, de mennyit várt rám.
Hajnali négy körül a müezzin énekére ébredek. Szép. Várjunk csak, most rákezdi egy másik is. Majd egy harmadik. Tovább már nem számolom.
Hangzavar.
Legalábbis az én fülemnek. A többiek édesdeden alszanak.
Már világosodik, körülnézek. Nem is olyan pici ez a ház, csak ki kéne takarítani. Mondjuk a dohszaggal nem lehet sokat kezdeni. Áztatja a folyó, amely mellett közvetlenül lakunk. Illetve néhai folyó, most inkább szennyvízfolyam.
Kisettenkedek, látom, egy férfi faágakkal horgássza ki belőle a szemetet, illetve minden olyasmit, amit még pénzzé tud majd tenni valahogy.
Reggel felkelünk, a férjem gyorsan beöltöztet feketébe, fejem köré keríti a sálam, megyünk az imámhoz bejelentkezni az esküvőre.
Muszlimnak kell kinézned, mondja.
Teljesen be vagyok rezelve.
Olyan jól sikerül a jelmez, hogy mint később kiderül, az imám azt hiszi, afgán vagyok.
Megvan az esküvő időpontja, a családnak be vagyok mutatva, ruhát is vettünk nekem meg fejfedőt, gyűrűnk is van.
Kis pihenő.
Segítség!
Már ki tudok menni egyedül a warungba, a trafikba, ami egy sikátor mélyén található, teljesen kulturált hely.
Johnson and Johnson hintőport is lehet kapni. Útközben a fiatal lányok, akik a ház elé ülnek ki szépítkezni, rám mosolyognak, integetnek.
A warungból kijövet szembejön egy kék kardigános hölgy, kereszt a nyakában. Ibu Sofia – már tudják a nevem – én is keresztény vagyok. Mária, mondja angolul, itt lakom, mutatja hol, ha bármire szükséged van, gyere át, s azzal eltűnik.
Megtorpanok egy pillanatra, s leszegem a fejem, csodák márpedig vannak.
Otthon azért megkérdezem a férjem, ismeri-e Máriát, s mondja persze, itt lakik a… s mondja, hol.
Várom a déli harangszót, de nem jön.
Itt nincs olyan.
Van viszont olyan esküvőnk, hogy annak bárki csodájára járhat.
Nem fogom, ne aggódj.
Ott a család, én szépen beöltözve, hidzsáb rajtam, meg a szép muszlim ruhám, úgy festek, mint Seherezádé.
Ő meg elfelejt cipőt húzni, és még a hasitasit is magán hagyja. Kopiah, muszlim fejfedő azért van rajta, de azt is a testvérétől kölcsönzi, mert neki nincs is.
Szép az esküvő, magasztos, új nevem is lesz, asszonynév, Setiawati; igaz, én választottam, de akkor is szép.
A hagyomány szerint ő homlokon csókol, én kezet csókolok neki, s jön az esküszöveg.
S ki téveszti el, háromszor is, pedig az imám előmondja, ráadásul indonézül?
Nem én.
Ő.
Ne vedd el tőlem az eget
Üldögélek a kanapén, a nappali nem más, mint szoba plusz gitárszalon – kettő az egyben –, és nézem a szemközti ház falát. Mert az eget innen sehonnan sem látni.
Ablak van, billenő, de nem lehet kinyitni, mert elvetemedett. És különben is a hátsó udvar falára néz. Ablakban, erkélyen könyöklés, tetőteraszra felmászkálás, napfelkelte-naplemente bámulás kilőve.
Eget!
Mégis, amióta itt vagyunk, ebben az égtelenségben, írtam ötvenöt novellát. Most számoltam össze. Negyven majdnem jó, de persze még át kell őket néznem.
Nappal alszom, éjjel írok.
Nappal mindig sokan jönnek, sok vadidegen, gitárt javíttatni. Ibu Sofia dari mana? Zsófia asszony hova valósi? Érdeklődnek mindannyian. Hongaria. Magyarország, ismételgetem rendületlenül. Az ajtó mindig nyitva áll, az utcáról bebámulnak, a kóbor macskák besétálnak, a teherautók percenként húznak el előttünk. Itt kerülik ki a forgalmat, ami a mellettünk lévő főúton igen nagy. Járda nincs. Extrém sport gyalog kimenni a boltba, a piacra, de nem baj, kell az adrenalin, meg mozogni sem árt.
Abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábam, jön utánam a szomszéd kutyus, simogatást kér, finoman harapdálja a lábam. Titokban etetem, az uram tudniillik kijelentette, „minálunk nem lesz háziállat! No cat, no dog, no kukurikú!”
Nos, ha valakinek se ég, se cat, se dog, se kukurikú nem jut, csak vadidegenek jönnek, a feng shui szabályai szerint élhetetlen a konyha, mert dohos a fal, pereg a festék, nem jár a levegő, s egyébként is olyan ronda, hogy ha oda az ember belép, nemcsak az étvágya, hanem az életkedve is elmegy, akkor az illető egy idő után lefekszik aludni, és hetekig, hónapokig nem tudja, milyen nap is van tulajdonképpen. Nincs kedve koncertre, óceánpartra menni, lemarad a fontos telefonbeszélgetésekről, és magába fordul.
Ennek is biztosan megvan az értelme, hajtogatom, miközben különböző applikációk segítségével indonézül tanulok. Meg azért néha hallgatom, hogy mit beszélnek körülöttem, ha túl vagyunk a Zsófia asszony hova valósi szövegen. Ebben merül ki az intellektuális tevékenységem.
Mert semmi más nem maradt, vagy mert tán a Jóisten azt mondta: Lázár Zsófi, ide most be leszel zárva, és addig föl nem állsz, amíg hatvan novellát meg nem írsz, amiből legalább harmincöt jó.
Még minimum két évig lakunk itt.
Gyanakszom, hogy nem csak a novellákról van szó. Mi van, ha addig leszek itt fogva tartva, amíg meg nem írom a félbehagyott meséket is? Ha pótolnom kell a be nem tartott ígéreteimet? Azért ne essünk túlzásokba, nem mindet, mert akkor itt sínylődnék életem végéig plusz száz évig, ha csak azokra gondolok, ami az írásra vonatkozik.
De mit csináljak, ha otthon nem ment? Évekig nem ment. Épp akkor, amikor kellett volna.
Itt meg a hátsó szobában, a surrogó ventilátorral a fejem fölött, kilátástalansággal a falra, megy.
Érthetetlen.
Azért néha nappal is fenn kell lenni ám – mondogatom magamnak –, és el kell menni a bolton kívül sétálni is, ki a jó levegőre. Ehelyett visszafekszem aludni vagy visszaülök írni.
Az alváson és az íráson kívül, amikor elmegyek aboltba, készítek néha-néha az út alatt videót, és persze azért enni is szoktam. Néha.
Igggen? Kész kínszenvedés? Akkor szenvedjél, amiért évekig csak hébe-hóba írtál, amiért még mindig nem rendezted össze a fotóidat, amiért cserbenhagytad a barátaid, amiért megszegted az ígéreteid, amiért nem voltál hajlandó otthonról kimozdulni. Jó, volt, amikor nem tudtál, mert beütött a pánik. Tessék, most itt vagy a földi paradicsomban, na MOST nem fogsz kimozdulni, míg meg nem írod, míg jóvá nem teszed, míg meg nem bűnhődsz, míg meg nem tisztulsz.
Aztán kiléphetsz a fénybe és nézheted az eget.
Talán.
Lázár Zsófia: Ne vedd el tőlem az eget
Gingko Kiadó, 2023
