Indonéz szegénységbe házasodott egy Lónyay utcai lány

Visszatérés

Jártam már a szigeten, tizenéve, hangos turistacsoporttal.

Csodálatos, ugye?

Acapulcóban azért jobb volt, mondja egy világlátott honfitársam, és undorral beleszürcsöl a koktéljába.

Ha akarom, el sem hagyom a szállodát – szól egy másik –, itt minden van, szépségszalon, medence, saját óceánpart, reggeli-ebéd-vacsora, zenés-táncos est, helyi hagyomá­nyos táncbemutató. Miért akarsz kimenni a szállodából?

Elmegyek ebbe a Kutabex bárba, játszik ott valami rockzenekar.

Nos, nem is rosszak, sőt nagyon jók.

Kavarodás mindenütt, sok a turista.

A férfi a zenekar körül tevékenykedik. Egymásba bot­lunk. Csak ránézek, az arca, mint azok a faragott masz­kok, amiket szuvenírbe hazaviszünk. Pár szót váltunk csak, de aztán megbeszéljük, hogy tartjuk a kapcsolatot online.

Persze.

Másnap megyek haza, muszáj. Sírok, mert maradnék, de otthon még vár a munkám, az anyám, a macskám, a lakásom.

De nem tudom őt többé kiverni a fejemből.

Lézengek otthon tíz évig, persze teszem a dolgom, jól-rosszul, de teszem.

Vágyom vissza a szigetre.

Egyszer csak nincs már anyám, nincs már macskám, nincs már munkám, kezdek túladni a lakáson is, minek, elfogyott körülöttem a levegő.

Aztán egy turistacsoporttal visszatérek a szigetre. Csak szeretnék egy kicsit pihenni. Átgondolni mindent.

Mondom neki, hogy jövök.

Jössz? Mikor jössz? Várlak.

Huszonnégy óra ám az út a szigetre, minimum, és ahogy a repülő időzónákon át, országok, kontinensek felett ha­lad keresztül, rácsodálkozol, úristen, ilyen nagy a világ?

Első este hadd pihenjek.

Nem, átjövök.

Átjön. Feltelefonálnak, vár valaki a hallban.

Lerohanok. Hátulról látom meg, a fekete, kontyba gumi­zott, nagy haját. Minden hirtelen szürke lesz, csak ő vilá­gít. Minek kellett ehhez nekem turistacsoport, jöhettem volna hozzá egyenest. De gyáva vagyok.

Odamegyek, leülök mellé.

Már csak ketten vagyunk ebben az oly nagy világban.

 

Gabinéni

Szóval, akkor Indonéziába akarsz férjhez menni?

Igen.

A tiszteletbeli magyar konzullal beszélek, azért tiszte­letbeli, mert bár harminc éve intézi az itt élő magyarok ügyeit, egy huncut vasat nem kap érte, illetve egy büdös fityinget se.

Tiszteletet kap. Vagy tán még azt se.

De ugye nem egy beach boy, akihez hozzá akarsz menni feleségül?

Nem, nem, nagyon is komoly ember, üzlete van, gitárokat javít, készít, és egyébként meg zenész. Nagyon szeretem.

Rendben.

 

Beszéltem vele. Értelmesnek tűnik.

Akkor hozzámegyek, jó? Muszlim. De nem úgy musz­lim, csak egy kicsit.

Gabinéni hallgat.

Aztán azt mondja: „értem”.

Gyere.

Kis szünetet tart.

De azért ne égess föl magad mögött mindent.

Megérkezem.

Az első ember, akivel beszélnék, Gabinéni. Igen-igen örülnék pár jó tanácsnak.

Fölégettem magam mögött mindent, és most…

Gabinéni… Megérkeztem.

A halálhíre fogad.

 

Szűzmáriám, hová lettem?

Jakartába érkezem, 2020. október elsején. Természetesen a Covid-járvány idején szánom rá magam, hogy végre útra keljek.

Hamarosan utazási tilalom veszi kezdetét, az utolsók közt jutok ki.

A repülőn alig vannak, maszkban, arcvédő pajzsban uta­zom huszonnégy órát. Dohából még bőgve felhívom a húgomat, úristen, mi lesz velem, mire vállalkoztam, haza akarok menni.

Az nem úgy van, tessék megnyugodni szépen, irány Jakarta. A repülőtéren hatalmas sor vár és a pandémiára való tekintettel egy teljes paksaméta, amelyet ki kell töl­teni; két óra hossza is, ha nem több, mire kivergődöm a tranzitból.

A férjem, aki akkor még nem a férjem, ott vár.

Sután megöleljük egymást, már rég el kellett volna jön­nöm, de nehéz volt útra kelni. Illetve gyáva vagyok.

Bérautóval indulunk Bandungba, a leendő férjem kis házikójába, útközben megállunk vacsorázni.

Sült rizst eszünk tenger gyümölcseivel. Lassan oldódunk, és boldogság, boldogság vesz körül minket.

Szűk utcákon, sikátorokon át húz kézen fogva, este van már. A lányok otthon várnak, most látom őket először.

Csak bedőlünk az ágyba, nagyon fáradt vagyok. Ő is. Mennyit, de mennyit várt rám.

Hajnali négy körül a müezzin énekére ébredek. Szép. Várjunk csak, most rákezdi egy másik is. Majd egy har­madik. Tovább már nem számolom.

Hangzavar.

Legalábbis az én fülemnek. A többiek édesdeden alszanak.

Már világosodik, körülnézek. Nem is olyan pici ez a ház, csak ki kéne takarítani. Mondjuk a dohszaggal nem le­het sokat kezdeni. Áztatja a folyó, amely mellett közvet­lenül lakunk. Illetve néhai folyó, most inkább szenny­vízfolyam.

Kisettenkedek, látom, egy férfi faágakkal horgássza ki belőle a szemetet, illetve minden olyasmit, amit még pénzzé tud majd tenni valahogy.

Reggel felkelünk, a férjem gyorsan beöltöztet feketébe, fejem köré keríti a sálam, megyünk az imámhoz beje­lentkezni az esküvőre.

Muszlimnak kell kinézned, mondja.

Teljesen be vagyok rezelve.

Olyan jól sikerül a jelmez, hogy mint később kiderül, az imám azt hiszi, afgán vagyok.

Megvan az esküvő időpontja, a családnak be vagyok mutatva, ruhát is vettünk nekem meg fejfedőt, gyűrűnk is van.

Kis pihenő.

Ők szundanézül beszélgetnek körülöttem; ding-dong-höj-huj, nekem csak ennyi, hangzásra. Semmit, de az égvilágon semmit nem értek belőle.

Segítség!

Már ki tudok menni egyedül a warungba, a trafikba, ami egy sikátor mélyén található, teljesen kulturált hely.

Johnson and Johnson hintőport is lehet kapni. Útközben a fiatal lányok, akik a ház elé ülnek ki szépítkezni, rám mosolyognak, integetnek.

A warungból kijövet szembejön egy kék kardigános hölgy, kereszt a nyakában. Ibu Sofia – már tudják a ne­vem – én is keresztény vagyok. Mária, mondja angolul, itt lakom, mutatja hol, ha bármire szükséged van, gyere át, s azzal eltűnik.

Megtorpanok egy pillanatra, s leszegem a fejem, csodák márpedig vannak.

Otthon azért megkérdezem a férjem, ismeri-e Máriát, s mondja persze, itt lakik a… s mondja, hol.

Várom a déli harangszót, de nem jön.

Itt nincs olyan.

Van viszont olyan esküvőnk, hogy annak bárki csodá­jára járhat.

A férjem százszor elismételteti velem, hogy mit kell mondani az imám előtt, borzasztóan fontos, hogy el ne tévesszem.

Nem fogom, ne aggódj.

Ott a család, én szépen beöltözve, hidzsáb rajtam, meg a szép muszlim ruhám, úgy festek, mint Seherezádé.

Ő meg elfelejt cipőt húzni, és még a hasitasit is magán hagyja. Kopiah, muszlim fejfedő azért van rajta, de azt is a testvérétől kölcsönzi, mert neki nincs is.

Szép az esküvő, magasztos, új nevem is lesz, asszonynév, Setiawati; igaz, én választottam, de akkor is szép.

A hagyomány szerint ő homlokon csókol, én kezet csó­kolok neki, s jön az esküszöveg.

S ki téveszti el, háromszor is, pedig az imám előmondja, ráadásul indonézül?

Nem én.

Ő.

 

Ne vedd el tőlem az eget

Üldögélek a kanapén, a nappali nem más, mint szoba plusz gitárszalon – kettő az egyben –, és nézem a szem­közti ház falát. Mert az eget innen sehonnan sem látni.

Ablak van, billenő, de nem lehet kinyitni, mert elveteme­dett. És különben is a hátsó udvar falára néz. Ablakban, erkélyen könyöklés, tetőteraszra felmászkálás, napfelkelte-naplemente bámulás kilőve.

Rendkívüli tehetségem, hogy végül mindig valami sö­tét, reménytelen helyen kötök ki, ismét megmutatko­zott. Hiába, a tehetséget nem lehet sokáig elnyomni, az kitör és eget kér.

Eget!

Mégis, amióta itt vagyunk, ebben az égtelenségben, írtam ötvenöt novellát. Most számoltam össze. Negyven majdnem jó, de persze még át kell őket néznem.

Nappal alszom, éjjel írok.

Nappal mindig sokan jönnek, sok vadidegen, gitárt javíttatni. Ibu Sofia dari mana? Zsófia asszony hova valósi? Érdeklődnek mindannyian. Hongaria. Magyarország, ismételgetem rendületlenül. Az ajtó mindig nyitva áll, az utcáról bebámulnak, a kóbor macskák besétálnak, a teherautók percenként húznak el előttünk. Itt kerülik ki a forgalmat, ami a mellettünk lévő főúton igen nagy. Járda nincs. Extrém sport gyalog kimenni a boltba, a piacra, de nem baj, kell az adrenalin, meg mozogni sem árt.

Abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábam, jön utá­nam a szomszéd kutyus, simogatást kér, finoman harapdálja a lábam. Titokban etetem, az uram tudniillik kije­lentette, „minálunk nem lesz háziállat! No cat, no dog, no kukurikú!”

Nos, ha valakinek se ég, se cat, se dog, se kukurikú nem jut, csak vadidegenek jönnek, a feng shui szabályai sze­rint élhetetlen a konyha, mert dohos a fal, pereg a fes­ték, nem jár a levegő, s egyébként is olyan ronda, hogy ha oda az ember belép, nemcsak az étvágya, hanem az életkedve is elmegy, akkor az illető egy idő után lefekszik aludni, és hetekig, hónapokig nem tudja, milyen nap is van tulajdonképpen. Nincs kedve koncertre, óceán­partra menni, lemarad a fontos telefonbeszélgetésekről, és magába fordul.

Ennek is biztosan megvan az értelme, hajtogatom, mi­közben különböző applikációk segítségével indonézül tanulok. Meg azért néha hallgatom, hogy mit beszélnek körülöttem, ha túl vagyunk a Zsófia asszony hova va­lósi szövegen. Ebben merül ki az intellektuális tevékenységem.

Az írást nem tudom annak nevezni. Az írás kényszer. Épp ebben a sötét zugban, de miért?

Mert semmi más nem maradt, vagy mert tán a Jóisten azt mondta: Lázár Zsófi, ide most be leszel zárva, és ad­dig föl nem állsz, amíg hatvan novellát meg nem írsz, amiből legalább harmincöt jó.

Még minimum két évig lakunk itt.

Gyanakszom, hogy nem csak a novellákról van szó. Mi van, ha addig leszek itt fogva tartva, amíg meg nem írom a félbehagyott meséket is? Ha pótolnom kell a be nem tar­tott ígéreteimet? Azért ne essünk túlzásokba, nem min­det, mert akkor itt sínylődnék életem végéig plusz száz évig, ha csak azokra gondolok, ami az írásra vonatkozik.

De mit csináljak, ha otthon nem ment? Évekig nem ment. Épp akkor, amikor kellett volna.

Itt meg a hátsó szobában, a surrogó ventilátorral a fejem fölött, kilátástalansággal a falra, megy.

Érthetetlen.

Azért néha nappal is fenn kell lenni ám – mondogatom magamnak –, és el kell menni a bolton kívül sétálni is, ki a jó levegőre. Ehelyett visszafekszem aludni vagy visszaülök írni.

Az alváson és az íráson kívül, amikor elmegyek aboltba, készítek néha-néha az út alatt videót, és persze azért enni is szoktam. Néha.

Ritkán főzök, a konyha utálatossága visszatart. De kész kínszenvedés nem főzni.

Igggen? Kész kínszenvedés? Akkor szenvedjél, amiért évekig csak hébe-hóba írtál, amiért még mindig nem rendezted össze a fotóidat, amiért cserbenhagytad a ba­rátaid, amiért megszegted az ígéreteid, amiért nem vol­tál hajlandó otthonról kimozdulni. Jó, volt, amikor nem tudtál, mert beütött a pánik. Tessék, most itt vagy a földi paradicsomban, na MOST nem fogsz kimozdulni, míg meg nem írod, míg jóvá nem teszed, míg meg nem bűn­hődsz, míg meg nem tisztulsz.

Aztán kiléphetsz a fénybe és nézheted az eget.

Talán.

Lázár Zsófia: Ne vedd el tőlem az eget

Gingko Kiadó, 2023