Volt már rá jó néhány próbálkozás, de én speciel még mindig várom Az 56-os Filmet. Azt az igazán igazi, történelmileg hiteles, ugyanakkor történetvezetésében személyes, átélhető, tűpontos és gyomrosokat osztogató mozit, amelyben valamely kellő rálátással rendelkező nagy filmrendezőnk egyszerre úgy meséli el azt a pár hetet dicsőséggel, vérrel, pusztulással, árulással, hogy egyszerre generációknak válik világossá. Szóval a Szabadság, szerelem, bár nem rossz, mégsem az, amiről beszélek. Ezen a fronton egyébként – ami meglehetősen szokatlan élmény – eléggé egybevágnak a vágyaim a honi filmtámogatás fejeseivel: az NFI és elődszervezetei is nagy erőkkel keresik ezt az alkotást, néhány évente készül is kötelező jelleggel valami ilyesmi, ha nem is pont ’56-ról, hát az utána következő sötét évtizedekről, hátha valahol oldalíven beúszik a téma rég várt zászlóshajója. Tóth Barnabás (Akik maradtak) új filmje, a Mesterjátszma nem ígérte magát klasszikus értelemben vett ’56-filmnek, ugyanakkor a korszak, a miliő stimmel, így mégis ebbe a csoportba tartozik – ám sajnos az már elkönyvelhető, hogy ez sem lesz Az A Film.
Két szálon – avagy stílszerűen inkább vágányon – fut a történet: az egyiken egy fiatal forradalmár párt követünk, Istvánt (Váradi Gergely) és Mártát (Varga-Járó Sára), akik az orosz tankok megérkezése után menekülni akarnak, éspedig az utolsó nyugatra tartó vonaton, a másik szálon pedig egy bebörtönzött, valami egyházi kincsek miatt magánzárkával kínzott, vallatni próbált pap (Hajduk Károly) a főhősünk, amint küzd a kihallgatójával és saját elméjével. És hát nem árulok el nagy spoilert azzal, ha leírom: e két történetszál talán nincs is egymástól olyan nagyon elkülönülve. A fiatalok számos veszélyen átverekedve magukat feljutnak a vonatra. Külön univerzum ez a pár kocsi, afféle tökéletes társadalmi metszet: képviselteti magát a magyar társadalom mindenféle színe (egy utasként Szirtes Ági a film legüdébb színfoltja!), igazi Bábel, kicsit Titanic – ez utóbbival összefügghet az is, hogy a film alapjául szolgáló novella egy hajón játszódik. A főhős pár is része ennek a szociológiai mintavételnek: a lány egyetemista és nagy tehetségű sakkjátékos, a fiú munkásosztálybeli, ügyes lakatos, akinek szakmai leleménye többször kihúzza őket a meneküléssel járó csávából. Márta indulás előtt Istvántól kapott sakk-készlete az események kulcsszereplőjévé válik, amikor egy újabb társadalmi osztályt képviselő úr, az arisztokratának tűnő Czentovics (Mácsai Pál) kér egy partit a lánytól, amibe aztán egy fontos kibic is bevonódik, akinek aztán komoly jelentősége lesz a film előrehaladtával…
És igen, muszáj ennyire rébuszokban fogalmaznom. A Mesterjátszma ugyanis pszichothrillernek nevezi magát, abból pedig az a fajta film, amely tudatosan tartja fenn, sőt növeli a balladai homályt, és csak az utolsó képkockákon oszlatja el azt, addig csak sejteti, hogy itt valami nem stimmel, hogy a valóság és a képzelet mintha összetört, szilánkjaik mintha összekeveredtek volna. Ha túl sok konkrétumot árulok el, az elrontja a játékot, ami a Mesterjátszma lényege, túlságosan is – és mivel sajnos eleve sem annyira stabil a rejtély szövete és a leleplezés visszaható aha-élménye, így a film nem engedhet meg magának semmi további gyengítést. Így sem ül annyira a dolog, amennyire az alkotói szándék szeretné: a film végén, amikor végre megértünk mindent, inkább egy közepes rácsodálkozáska szakad ki csak, nem pedig egy gyomrossal felérő, döbbent felismerés. Ennek oka az, hogy ezt a valóság-képzelet-határelmosós trükköt láttuk már sokszor, nagyon jól csinálva is, de még inkább az, hogy valójában nem számít nekünk olyan nagyon a végső válasz, mert nem vonódtunk be eléggé az előzőekben.
Nem elég komoly ugyanis a tét: a film nem érezteti kellőképpen, mi múlik a pap ellenállásának megtörésén vagy hogy milyen veszély leselkedik a fiatalokra, ha nem jutnak át a határon – de éppenséggel ha tudnánk, akkor se zaklatna fel nagyon, minthogy a teljes filmidő alatt nem sikerült megismernünk, pláne megkedvelnünk őket. István hősnek túl simlis, opportunistának túl lapos, és olcsó macsóságával, képlékeny gerincével úgy általában túl ellenszenves ahhoz, hogy drukkolni tudjunk neki. Fordíthatjuk az ő karakterét úgy is, persze, hogy nem mindenki makulátlan hős, aki kiállt a barikádokra, hisz a vonat ezerszínű közönsége is bizonyítja, a rendszer nemcsak romlatlan angyaloknak volt élhetetlen, hanem közel mindenkinek – ezzel együtt muszáj lett volna valamivel mégis elérni, hogy nekünk, nézőknek fontos legyen István sorsa. Márta karakterének még ennyi se jut, szinte áttetsző váz ez a figura, egyáltalán nem meglepő, hogy Varga-Járó Sára nem tud benne hiteles lenni. Ráadásul nem elég, hogy emberileg nem kötődünk a két fiatalhoz: kettejük szerelme sem tűnik valami elveszíthetetlen óriásrománcnak, ami azt illeti, egyáltalán nem tűnnek szerelmeseknek – és a film azt sem érteti meg velünk, hogy tulajdonképpen mi is ver éket közéjük.
Ugyanez igaz a harmadik főszereplőre, a B. fedőnéven emlegetett pap/fogvatartottra is: úgy kellene ukmukfukk együtt éreznünk vele és drukkolnunk neki, hogy nem tudunk róla szinte semmit azon kívül, hogy nagyon ügyesen tud hallgatni. Nemcsak arról van szó, hogy nem ismerjük meg lelke mélységeit, istenkapcsolatát – pedig a film folyton kerülgeti a hit homályos forró kásáját – és emberi nagyságát, de nem tudjuk a választ olyan felszínesebb kérdésekre sem, hogy például miért fontos neki ez a bizonyos kincs annyira, hogy az őrületig fokozódó kínzást is vállalja érte. De ott van a kérdés túloldala is: miért fontos annyira az ÁVH-nak az a kincs, hogy ennyi időt és erőforrást áldoznak a pap vegzálására. Zavaros a tudathasadás-szál is, és a film végi nagy csavar sem csúsztatja helyre a kirakós hiányzó darabjait – pedig ebben a zsánerben ez lenne a legfontosabb: építeni egy bonyolult ördöglakatot, amit csak a végső megfejtés nyit, az viszont tökéletesen. Itt a kulcs is akad kicsit – és a kinyitás ténye sem hoz feloldozást.
A film egyetlen hibátlanul sikerült eleme a látványvilág: a vonat zárt terei hozzák a kamaradráma-hangulatot, ám ezt a szándékosan klausztrofób atmoszférát időnként ügyes vizuális trükkök nyitják fel résnyire – hatásos is, jól is néz ki. Pláne dicséretes ez a vizuális igényesség, ha hozzátesszük: a Mesterjátszma eredetileg nem mozi-, hanem tévéfilmnek volt szánva, márpedig utóbbiakra ritkán jellemző ez. Így viszont a film maximálisan vászonra való – ám a látvány ereje, a hangulat eltaláltsága miatt még inkább kár a forgatókönyv zavarosságáért.
Mesterjátszma, magyar film, 2023, 90 perc, mozibemutató: november 9. 24.hu: 6/10
