Van bajusz, vagy nincs bajusz?
Ezzel a kínzó kérdéssel vártuk Kenneth Branagh legújabb Poirot-filmjét. A belga mesterdetektív esetében kézenfekvőnek tűnő választ – bajusz márpedig van, bajusz nélkül nincs Hercule Poirot – bizonytalanná tette az előző film, a Halál a Níluson befejezése. Abban a nyomozó visszaemlékezett múltbeli szerelmére, feltörtek benne fiatalon eltemetett érzései, és tiszta lappal akarta újrakezdeni az életét. Vagyis borotvát ragadott.
Röpke egy évvel a Halál a Níluson után Poirot máris visszatér. Az Agatha Christie legtermékenyebb írói időszakát idéző gyorsaság a koronavírus számlájára írható. A Halál a Nílusont már 2019-ben leforgatták, csak a covid okozta mozibezárások – és kisebb mértékben az egyik főszereplő, Armie Hammer zaklatási ügyei – miatt csúszott a bemutatója. Időközben elkészült egy újabb forgatókönyv, ezúttal is a Branagh-féle sorozatot jegyző Michael Green munkája. A stúdió munkatársainak vélhetően rossz álmokat és harmatosabb bevételeket okozott az előző rész késlekedése, ezért a Szeánsz Velencében című friss epizódot néhány hónappal a forgatás után mozikba küldték. Épp időben ahhoz, hogy kellemesen borongós és borzongató szórakozást biztosíthasson a kánikula után lassan befelhősödő, őszi napokra.
A Szeánsz Velencében története több évvel játszódik a Halál a Níluson után. A bajusz újra kinőtt, és ápoltabb, mint valaha, bár talán nem olyan röhejesen terebélyes, mint a Gyilkosság az Orient expresszen-ben. Hercule Poirot visszavonult. Már nem a gyilkossági ügyeknek, hanem második legnagyobb szenvedélyének, a gasztronómiának hódol, amikor felkeresi rég látott ismerőse, Ariadne Oliver, bűnügyi regények népszerű szerzője. Miss Oliver meghívja Poirot-t egy ódon palazzóban tartandó szellemidézésre, amelynek főszereplője, a Joyce Reynolds nevű médium olyan jó munkát végez, hogy korábbi előadásait látva az írónő képtelen volt lebuktatni őt.
A bajuszkérdés tehát egy másik, a bűnügyi műfajokat általánosságban érintő dilemmának adja át a helyét. Hol van a helye ezekben a történetekben a természetfelettinek? Biztosan igaza van-e Poirot-nak, aki az egyik jelenetben élesen, világosan adja Miss Oliver tudtára, hogy nincsen lélek, nincsen túlvilág, és pláne nincs Isten? (Amerikai filmekben, és pláne egy kifejezetten közönségbarát darabban ritkán hallani ennyire megrögzötten ateista monológot.) A klasszikus krimiben persze valóban nincs helye a természetfelettinek, mert a műfaj jellegzetesen az Istennel leszámoló, tizenkilencedik századi európai szellem terméke. „Senki nem tudja, mit műveltek” – töprengett a Branagh-féle Poirot a Gyilkosság az Orient expresszen fináléjában, – „csak az istenük, és Hercule Poirot”. Ugyanazon a szinten mozog a kettő, mert az isteninek vélt tudás valójában az ember számára – igaz, csak a kivételesen tehetséges ember számára – is megismerhető.
Ám nem biztos, hogy a klasszikus krimi önmagában elég izgalmas a mai közönségnek. A Gyilkosság az Orient expresszen egy kis akcióval, a Halál a Níluson melodrámával vegyítette a detektívfilm hagyományos cselekményét, a Szeánsz Velencében pedig horrorral oltja be a nyomozást. Haris Zambarloukos operatőr, Branagh újabb filmjeinek állandó munkatársa az első beállításoktól kezdve természetellenesen megdöntött képekkel és nyugtalanítóan a szélekre komponált szereplőkkel teremt szorongáskeltő hangulatot. Felsejlik a legrémisztőbb, Velencében forgatott angol film, a Ne nézz vissza! emléke, de Branagh talán inkább az újabb szerzői horrorok, kivált Jordan Peele filmjeinek atmoszféráját csempészné a legújabb Poirot-történetbe.
Annál is több lehetősége van erre, mert a Szeánsz Velencében alapja egy ritkábban emlegetett Agatha Christie-könyv, az itthon Ellopott gyilkosság címen is ismert Halloween és halál. Ellentétben az előző két adaptációval, Green ezúttal alaposan átírta az eredeti regényt. A történet kulcsszereplője, a gyilkosság szemtanújává váló Joyce Reynolds Christie-nél még kamaszlány volt, a Branagh-filmben híres médium, akit a Minden, mindenhol, mindenkor sikere után szerencsére újra sűrűbben látható Michelle Yeoh alakít. Többé-kevésbé az összes többi szereplőt is átfazonírozza Green forgatókönyve, az előző Branagh-filmekben megszokott sztárparádé viszont most elmarad. A rendező-főszereplő és Yeoh mellett leginkább az ideggyenge orvost játszó Jamie Dornan és az Ariadne Oliver szerepében komikai tehetségét is felvillantó Tina Fey számítanak világhírű színészeknek.
A visszafogottabb szereplőválasztás miatt több figyelmünk jut a helyszínre, a gyönyörű és hátborzongató, rövidesen tetthellyé változó velencei palotára, meg a cselekmény horrorba hajló jeleneteire.
De csak majdnem. A rejtélyes ügy fordulatainak bűnös leleplezése nélkül annyit azért elárulhatunk, hogy a kísértetek ezúttal sem kerekedhetnek a mesterdetektív fölé. Branagh Agatha Christie-adaptációi jócskán szereztek maguknak ellendrukkereket üres látványhatásaik, unalmas koktélpartikra emlékeztető pofavizit-dramaturgiájuk és a rendező-főszereplő narcisztikus sürgés-forgása miatt, a magunk részéről azonban végső soron rokonszenvesnek találjuk az igyekezetet, amellyel Kenneth Branagh igyekszik megmenteni a mozikrimit.
Ő is tudja, hogy ez a kísérlet a műfaj racionális világmagyarázatának megőrzésével jár együtt. A természetfeletti képességekkel megáldott hősök történeteivel és más fantasztikus kalandokkal versenyezve a Szeánsz Velencében egy kicsit változatosabbá és számunkra otthonosabbá teszi a mozis kínálatot.
Szeánsz Velencében (A Haunting in Veince), 2023, 103 perc. 24.hu: 7/10.
