Kultúra

Stan Lee nem az a makulátlan legenda, akinek sokan gondolják

24.hu
24.hu
Stan Lee azon kevés képregényalkotók egyike, akinek a nevét azok is ismerik, akik soha nem olvastak képregényeket. A 2018-ban elhunyt Lee már életében igazi legendának számított, sokan a ma ismert Marvel képregény-univerzum atyjaként tekintenek rá, több tucat filmes cameójának hála pedig sokan hamarabb ismerik fel, mint a híres történelmi személyeket. Bár vitathatatlan, hogy a modern popkultúra megkerülhetetlen figurájáról van szó, akinek jelentős szerepe volt a szuperhősök és a képregények megreformálásában, de a valóság árnyaltabb, mint a legenda, amit Lee és a „mögé beálló” médiavállalatok kreáltak a Marvel felemelkedésében betöltött szerepéről.

Június 16-án került fel a Disney+ kínálatába a Stan Lee című „dokumentumfilm”, ami a 95 éves korában elhunyt Stan Lee-nek, és a Marvel univerzum megalkotásában játszott szerepének állít emléket születésének 100. évfordulója alkalmából. A dokumentumfilm műfajmegjelölést nem véletlenül tettük idézőjelbe, hiszen az objektívnek nagy jóindulattal sem nevezhető, közel másfél órás alkotás jelentős részében Lee saját – korábbi felvételekből származó – szavai idézik meg a múltat, amit csak néha tör meg egy-egy mástól elhangzó, sokszor több évtizedes interjúrészlet.

A Marvel Studios felügyelete alatt készült film ugyan nem próbálja elkendőzni a Lee-t évtizedekig körülvevő, a népszerű hősök megalkotásában játszott szerepét illető ellentmondásokat, ám annyira elbagatellizálja, kritikus kommentár nélkül hagyja a problémát, hogy a premiert követően az egykori alkotótárs, Jack Kirby fia nyílt levélben fejezte ki a nemtetszését.

Bár a keserű hangvételű levél első blikkre könnyen tűnhet sértődött reakciónak, az jól dokumentált tény (erre maga a „doksi” is szolgáltat példákat), hogy Stan Lee rengetegszer magát jelölte meg elsődleges – ha nem egyetlen – ötletgazdaként olyan karakterek esetében, mint a Fantasztikus Négyes vagy az eredeti X-Men tagjai, de ide sorolható Pókember, Thor, Hulk, Vasember és Fekete Párduc is. Az említett szuperhősök és a főszereplésükkel készülő képregények megalkotásában részt vevő alkotók ezt már évtizedekkel ezelőtt is rossz néven vették, nem véletlen, hogy számos munkakapcsolat végződött haragos elválással.

Mindez részben a képregények világában akkor még szokatlan önmarketing részeként alakult így, méghozzá a Marvel jóváhagyásával, hiszen a népszerű karakterek farvizén egyre népszerűbbé váló Lee nemcsak önmaga, de a kiadó hírnevét is öregbítette. A sokak által rajongott alkotó a képregények lapjain nemcsak a hősöknek, de a szerkesztőség életét és munkáját bemutató jegyzeteiben (és egyéb megnyilvánulásaiban) saját magának és a Marvel kiadónak is teremtett egy olyan idealizált, a valóságra csak nyomokban emlékeztető világot, amiben ő lehetett a központi karakter. A többség által soha nem vitatott „illúzió” pedig olyan jól működött, hogy idővel talán már maga Lee is elhitte, hogy minden, ami a Marvelt sikeressé tette, az ő fejéből pattant ki.

Hosszú út a sikerig

Stan Lee 1922-ben született Manhattanben, Stanley Martin Lieber néven, egy nehéz sorsú család első gyermekeként, és – ahogy azt a filmben is meséli – a munkaszerzéssel küzdő apját látva az egyik legfontosabb célja az lett, hogy stabil állást szerezzen magának. Először 1939-ben került kapcsolatba a képregényekkel, mikor a Timely Comics akkori szerkesztője, Joe Simon felvette a kiadóhoz. A kezdetben csak kávét főző és tintát újratöltő, de írói ambíciókkal rendelkező Stanley egy idő után képregényeket szövegezett, és az első munkáját (Captain America Comics #3 – Captain America Foils the Traitor’s Revenge) Stan Lee álnéven írta alá. Méghozzá azért, mert nem szerette volna, ha a valódi neve olyan – akkor presztízs nélküli – műfajjal kerül összefüggésbe, mint a képregény. A sors iróniája, hogy alig húsz évvel később a képregények tették ismertté a regényírói álmokat szövögető férfit, aki idővel hivatalosan is felvette a Stan Lee nevet.

Bettmann Archive / Getty Images

Joe Simon (és az akkor már ott dolgozó, évtizedekkel később jelentős szerephez jutó Jack Kirby) távozása után a tehetségesnek bizonyuló Lee lett a Timely Comics szerkesztője, a II. világháború alatt csatlakozott a sereghez (de sosem járt bevetésen), majd 1945-ben visszatért korábbi pozíciójába. A következő másfél évtizedben lényegében minden műfajban alkotott, a romantikus és western képregényeken át a science-fictionig, de többek között a horrorban is kipróbálta magát. Áttörést viszont ezek a munkák nem hoztak, a sikerre elég sokat kellett várnia.

A korai, a 30-as évek végén felbukkant első szuperhősök jelentős részének a II. világháború után leáldozott, a képregény, mint szórakozási forma pedig általános támadás alatt állt Fredric Werthamnek köszönhetően. Az amerikai pszichiáter Az ártatlanok megrontása (Seduction of the Innocent) című könyvében azt állította, hogy a sokszor erőszakos rajzolt történetek ártalmasak a fő célcsoportnak számító fiatalok számára, kiegészítve ezt olyan gondolatokkal, hogy Superman fasiszta, Batman és Robin között pedig felmerül a homoszexualitás gyanúja. A kötet nagy visszhangot keltett, és az ügy az amerikai szenátusig jutott.

Ennek eredményeként megalakult a Comics Code Authority, ami lényegében folyamatos öncenzúrára kényszerítette a kiadókat – a hatóság ugyanis csak azokon a képregényeken engedélyezte a jóváhagyásukat jelentő biléta elhelyezését, amik előzetesen megfeleltek a meglehetősen drákói szabályoknak.

A szuperhősök az 50-es évek végén jöttek újra divatba, mikor a DC Comics újragondolt formában kezdte el kiadni a Flash-t, és „megalakult” Az Igazság Ligája (Justice League of America), olyan tagokkal, mint Superman, Batman, Aquaman, Flash, Zöld lámpás, Martian Manhunter és Wonder Woman. A csapat először a The Brave and the Bold 28. számában állt össze, nem sokkal később pedig megkapták a saját sorozatukat, ami villámgyorsan a kiadó egyik legsikeresebb címe lett.

Az egykori Timely Comics ekkor már Atlas Comics néven jelentette meg kiadványait, és a konkurencia sikerét látva a cég akkori tulajdonosa, Martin Goodman kiadta a feladatot az ekkor már főszerkesztő Lee-nek, hogy álljon elő egy saját szuperhőscsapattal. Ez lett a Fantasztikus Négyes, ami megalapozta a Marvelre átnevezett kiadó sikerét, felhelyezte Stan Lee-t a popkultúra térképére, nem mellesleg elindította a máig tartó vitát, hogy a közreműködő alkotók közül kinek mekkora szerepe volt a multimilliárd dolláros üzletté váló karakterek megalkotásában.

A Marvel-módszer

Lee elmondása szerint a 60-as évekre belefásult a képregények írásába, és a szuperhőscsapat megalkotása kapcsán az adott számára új löketet, mikor a felesége rákérdezett, miért nem ír olyan karakterekről, akikről ő maga is szívesen olvasna? Állítólag (amit egy interjúban a feleség, Joan Boocock is megerősített) ez vezetett a Fantasztikus Négyes megszületéséhez, ahol a négy hős önhibájából tesz szert szuperképességekre, amiket aztán a jó ügy érdekében kezdenek használni.

Az új képregény különlegességét az adta, hogy a személyazonosságukat felvállaló, maszk nélküli szuperemberek pénzügyi problémákkal küzdő, olykor egymással is veszekedő karakterek lettek, akik nagyon elütöttek a bejáratott szuperhősöktől. Egy tinédzser (Johnny Storm), aki inkább menőzne a képességeivel, a párkapcsolatban élő Sue Storm és Reed Richards, illetve egy eltorzult testű behemót (Ben Grimm), aki dühös, és sokszor önsajnálatba zuhan az „állapota” miatt.

Marvel A Fantasztikus Négyes első számának borítója.

A diszfunkcionális család koncepciója és a – megszokottnál jóval – realisztikusabb problémák megragadták az olvasók figyelmét, amit az eladási számok érkezése előtt már az bizonyított, hogy korábban fehér hollónak számító olvasói levelek kezdték elárasztani a kiadót. A reakciókból úgy tűnt, hogy Stan Lee rátapintott valamire, amire más nem – legalábbis így szól a legenda.

A valóság ezzel szemben az, hogy a Fantasztikus Négyes születésének körülményei korántsem ennyire egyértelműek.

Még a témát alaposan kutató szakértők között sincs egyetértés azt illetően, hogy a mindent megváltoztató ötlet kitől származik pontosan. Lee ugyanis a Marvelhez időközben visszatérő Jack Kirbyvel közösen dolgozott a történeten, és az akkor már igazi képregényes veteránnak számító művész visszaemlékezései alapján a karakterek ötletével ő állt elő, méghozzá egy korábbi munkája, a DC-nek készített Challengers of the Unknown alapján, és ahogy a fia nyílt levelében olvasható, az egyes karakterek Jack családtagjai után kapták a nevüket. Az 1994-ben elhunyt Kirby szerint az ötletét átbeszélte Lee-vel, megrajzolta a történetet, majd az akkori főszerkesztő nem tett mást, mint kitöltötte szöveggel az elkészült oldalakat.

Ez az alkotói folyamat elsőre elég furcsának tűnhet, de hatvan évvel ezelőtt Stan Lee kiadójánál teljesen megszokottnak számított: ez volt a mára elhíresült Marvel-módszer (Marvel Method), ami évtizedek távlatából igencsak megnehezíti annak megfejtését, kinek van igaza, illetve ki mit tett hozzá a végleges képregényhez – és nem csak a Fantasztikus Négyes esetében. Bár Lee a megszólalásaiban előszeretettel idealizálta ezt a munkafolyamatot a kreatív energiák szabad, kaotikus áramlásaként beállítva, de a valóság ennél azért jóval földhözragadtabb volt.

A 60-as évek elején főszerkesztőként Lee-nek már rengeteg képregény elkészültét kellett felügyelnie, íróként feltöltenie szöveggel, így – saját elmondása szerint is – egész egyszerűen nem volt ideje arra, hogy a képregénybizniszben korábban megszokott módon pontosan megírt, részletekkel és párbeszédekkel teli szkripteket adjon a rajzolóknak. Ehelyett bedobott néhány ötletet, felvázolta a sztorit (ami egyes közreműködők szerint sokszor alig volt több pár mondatnál), majd a rajzokért felelős alkotótársaira bízta, hogy ebből több oldalas, kidolgozott történet készüljön, amibe utólag kerültek bele a rajzokat kiegészítő dialógusok és egyéb szövegek.

És ez volt a jobbik eset: nem egy művész, többek között Jack Kirby és Wally Wood nyilatkozott úgy a Lee-vel közös munkáról, hogynemcsak a rajzok és a cselekmény kidolgozása volt a feladatuk, de sokszor a szöveget is ők írták, amin állításuk szerint a főszerkesztő alkalmanként még csak nem is változtatott – miközben ő volt feltüntetve íróként. Ami nemcsak a megfelelő kredit hiánya miatt volt kellemetlen, de azért is, mert az alkotók így nem is kapták meg az írásért járó honoráriumot.

Ezek fényében talán nem meglepő, hogy jó pár munkatárs növekvő frusztrációval figyelte, amint a kezdeti sikerek után egyre nagyobb reflektorfényt kapó Lee nemcsak helyesbítés nélkül hagyja, hogy a Marvel karakterek atyjaként hivatkozzanak rá, de maga is szemrebbenés nélkül beszél arról, hogy milyen hősök pattantak ki a fejéből, akiket aztán az amúgy tehetséges kollégái megrajzoltak.

Álomgyár

A Fantasztikus Négyes jelentős sikere után Lee-nek kötelessége volt újabb izgalmas szuperhősökkel előállni, és ennek eredményeként megszületett Hulk, Thor, a Hangya, Pókember, Doktor Strange és Vasember, vagy éppen az X-Men és a Bosszúállók. Lee évekig jegyezte íróként a párhuzamosan futó, egymással laza kapcsolatban álló történeteket (ami önmagában felveti a kérdést, hogy a sztorik mekkora része tulajdonítható neki), és ahogy az újhullámos szuperhősök egyre népszerűbbé váltak, ahogy egyre nagyobb médiafigyelem övezte a felfutásokat, Stan úgy kreált – jól eladható – mítoszt a kiadónál folyó munkáról.

Ezt a mítoszt a nevével fémjelzett film is valóságként tálalja: tanúi lehetünk, ahogy a képregény hasábjain az olvasókkal kötetlenül, fiatalosan kommunikáló főszerkesztő úgy mutatja be az egyre népszerűbb Marvel-univerzum folyamatos bővülését, mintha az egy ötletektől vibráló, kreatív műhelyben történne. A valóság ezzel szemben az, hogy a külsős alkotók hetente 1-2 alkalommal leadták a munkáikat a kiadónál, megbeszélték az újakat, majd otthon olykor heti hét napon át, napi 10–14 órában rajzoltak, hogy tartsák a határidőket és kielégítsék az egyre növekvő igényeket.

Santi Visalli / Getty Images

A meglehetősen egyszerű kapitalista elv mentén (készítsünk minél többet abból, amire épp igény van) születő képregények kaptak egy színes-szagos cukormázat, aminek a közepén Stan Lee – önmagát zseniális karmesterként beállítva – mozgatja a szálakat, miközben alkotótársai fáradhatatlanul dolgoznak az ötletei papírra vetésén. Ahogy minden jól összerakott marketing, ez sem hazugság, csak van benne csúsztatás – a legszebb, jól eladható részek kiemelésével.

Itt persze fontos megjegyezni, hogy az olykor gátlástalan önmarketing mellett Stan Lee érdemei vitathatatlanok még akkor is, ha esetleg a Fantasztikus Négyes mondjuk nem pont úgy született meg, ahogy ő arra visszaemlékszik. Bárki ötlete is volt a formabontó szuperhőscsapat, Lee főszerkesztőként remek érzékkel ismerte fel, hogy az olvasóknak újgenerációs, valódi problémákkal rendelkező hősökre van igénye, tisztában volt azzal is, hogy a munkájukat muszáj beemelni a mainstreambe, megszerettetni az átlagemberekkel, és a kiadványok tucatjaira felügyelő kapitányként éveken át úgy kormányozta a Marvel hajóját, hogy a 60-as évek elején vert hullámok még most is velünk vannak, csak éppen milliárdos bevételt hozó mozifilmek formájában.

Egó

Ha nincs Stan Lee, a Marvel biztos nem futja be a ma ismert karrierjét. Abban szinte mindenki egyetért, hogy az egymásnál rendszeresen vendégszereplő hősökkel ő hozta létre az egységes képregény-univerzum alapjait. Részben Lee hatására jelentek meg aktuális és fontos társadalmi problémák (drogfogyasztás, diszkrimináció, vietnámi háború stb.) a történetekben, olykor még a Comics Code Authorityvel is szembefordulva, és az ő energikus, figyelemre éhes, de az olvasókat egyenrangú félként kezelő személyisége kellett ahhoz, hogy a kor képregényei a szélesebb rétegekhez is eljussanak. Ami meg is történt, a Marvelt téve a kor legnépszerűbb kiadójává, megváltoztatva a képregényekről kialakult évtizedes, olykor elég lesújtó képet.

Viszont Stan Lee is ember volt, közel sem hibátlan, még a vele jó viszonyt ápolók szerint is méretes egóval. Sokak szemében csak egy kedves öregúr, aki jópofa jelenetekhez asszisztált a Marvel-filmekben, a karrierje csúcsán viszont nemcsak több jelentőséget tulajdonított magának a valósnál, de olykor a maga módján bele is rúgott azokba, akik szembe mentek a munkamódszereivel, vagy több elismerést akartak az általuk végzett munkáért.

Erre példa Wally Wood esete, aki a korai Fenegyerek (Daredevil) képregényeken dolgozott rajzolóként, neki köszönhetjük a hős mára ikonikussá vált vörös öltözékét is, ami leváltotta az eredeti sárga verziót. Wood egy beszélgetés során így emlékezett vissza a Lee-vel közös munkára:

Egyetlen dolog miatt élveztem Lee-vel együtt dolgozni a Fenegyereken. Nekem kellett kitalálnom az egész sztorit. Őt a történetért fizették, engem a rajzokért, de nem volt semmilyen ötlete. Bementem ötletelni, aztán csak bámultunk egymásra, amíg ki nem találtam egy sztorit. Úgy éreztem, én írom a képregényt, de nem fizetnek meg érte.

Wood végül addig nyaggatta Lee-t, míg megkapta az írói feladatokat, de csak egy szám (Daredevil 10.) erejéig. Amikor leadta a megírt és megrajzolt történetet, Lee úgy reagált a munkájára, hogy reménytelen, teljesen át kell írnia, és a következő számot is átveszi.

A rajzolói feladatokat ezt követően Bob Powell kapta meg, Wood pedig átigazolt egy kevesebbet fizető, de az írói munkáját is díjazó kiadóhoz (Tower Comics), és állítása szerint csak a képregény megjelenésekor vált világossá számára, hogy Lee alig változtatott az általa leadott szövegen. A főszerkesztő emellett fontosnak érezte az első oldalon kiemelni, hogy Wally Wood ragaszkodott hozzá, hogy megpróbálkozzon az írással, ő pedig nagylelkűen megengedte neki, de az olvasók készüljenek fel, hogy ez valami más lesz, mint amit eddig kaptak.

Marvel A Fenegyerek 10. száma, az első oldalon Stan Lee „figyelmeztetésével”.

Ha ez nem lenne elég, a Fenegyerek 11. számában már az szerepelt kiegészítésként, hogy Woodnak nem volt ideje megírni a történet folytatását, és nem adta meg a lezáráshoz szükséges válaszokat, így a bánatos Stan Lee-nek kellett kitalálnia, miképp zárja le a 10. számban elkezdett sztorit.

A helyzet nem csak itt mérgesedett el: a 80-as években Jack Kirby egyre aktívabban vitatta Lee állításait az egyes karakterek eredetét illetően, ami a halálán túli jogi procedúrába torkollott, és 2014-ben az akkor már a Marvelt is birtokló Disney végül peren kívül állapodott meg Kirby családjával. Ebben közrejátszott az is, hogy a cég ezzel a lépéssel akadályozta meg, hogy az ügy az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé kerüljön – ahol akár olyan ítélet is születhetett volna, ami alapjaiban változtatja meg a szerzői jogi kérdésekkel kapcsolatos vitákat.

Nem Kirby volt az egyetlen, aki szembehelyezkedett Lee állításával, de a Pókember életre hívásában jelentős szerepet játszó Steve Ditko is. Bár az Amazing Fantasy 15. számában közölt első Pókember-történet rajzolója sosem vitatta, hogy a tinédzser szuperhős ötletével Lee állt elő, de azzal nem értett egyet, hogy ezzel le is zárult az alkotás folyamata. Először ugyan Jack Kirbyt kérték fel a hős kidolgozására, de végül Ditko tervezte meg a máig ikonikus, hálómintás kosztümöt, ő találta ki, a hős hogyan tapad meg a falakon, és a szem számára láthatatlan hálóvetők szerkezete és az övcsatba helyezett póklámpa is az ő fejéből pattant ki – csupa olyan részlet, amik nélkül Pókember nem az a karakter lenne, akinek ma ismerjük.

Stan Lee szerint a világ

Ahogy a Disney+-ra felkerült film is kiemeli, Lee mindig úgy gondolt magára, mint Pókember egyedüli alkotója, hiszen az ő ötlete volt, hogy készüljön egy képregény, amit Pókembernek hívnak. Ditko ezzel szemben úgy vélte, egy ötlet önmagában semmi, amíg nincs fizikai formája, addig csupán egy ötlet, neki kellett a karaktert megrajzolnia, hogy életre keljen, kézzelfogható legyen.

Lee a róla készült alkotásban hangsúlyozza, hogy szerinte az hoz létre valamit, aki kitalálja, míg Ditko a rajzolót tartja igazi alkotónak. Hogy kinek lehet igaza, annak eldöntését a film jobbára a nézőre bízza, hiszen az utolsó képsorokat leszámítva, ahol Lee, Kirby és Ditko együtt láthatók a közös munka fontosságát hangsúlyozva, semmilyen észrevételt, véleményt nem hallunk az elhangzott, homlokegyenest eltérő nézetekkel kapcsolatban. Helyette kapunk egy újabb Lee-monológot, amiben a Ditkóval közös munka nehézségeiről és a folytonos vitákról, egyet nem értésekről mesél, majd elhangzik a következő mondat:

A végén úgyis azt rajzol, amit ő akar, amivel megnehezíti a dolgomat. De azért élvezem. Kapok tőle egy történetet, és fogalmam sincs róla, hogy miről szól, mert még vázlatot sem adtam neki. Egyszerűen hazament, és azt csinált, amit akart.

Ezt hallva azért felmerül a kérdés, hogy akkor mégis ki írta a képregényt, és nincs mit csodálkozni azon, hogy a The Amazing Spider-Man 25. számától már az is szerepelt a Pókember képregényekben, hogy a cselekmény ötlete Steve Ditkótól származik. Lee mondjuk ezt úgy adja elő, mintha ő tett volna szívességet az alkotótársának, és ennek fényében talán nem meglepő, hogy Ditko a 38. számmal befejezte a Pókember-sorozat rajzolását (a Doktor Strange főszereplésével futó Strange Talesszel együtt), és a Marvel kiadót is maga mögött hagyta.

A film a feszültséget nem kendőzi el, de a Lee szemszögéből előadott történet mégis hiányérzetet kelt a teljesen egyoldalú megközelítés miatt. Az alkotók meg sem próbálkoztak azzal, hogy mások – akár szakértők, akár képregényes veteránok – szemszögéből vizsgálhassuk a hallottakat.

Megelégedtek azzal, hogy előástak egy 1987-es rádióműsort, annak is csupán néhány részletét, ahol egy kezdetben udvarias beszélgetés során váratlanul előkerülnek a telefon két végén megszólaló Lee és Kirby ellentétei a közös munkát illetően. Jack utolsó bevágott mondata annyi, hogy „Nézze, most már értheti, hogy mentek valójában a dolgok”, ami elég tág értelmezésre ad lehetőséget, az ugyanakkor beszédes, hogy lényegében ez az egyetlen kritikus mondat, ami elhangzik azzal kapcsolatban, amit Stan Lee előad a 86 perces játékidő alatt.

Az alkotók persze ügyeltek arra, hogy rengeteg olyan felvétel legyen, amiben a Marvel egykori főszerkesztője dicséri alkotótársait, továbbá arról beszél, hogyan dolgoztak közösen, de az embernek közben olyan érzése támad, hogy most is ugyanazt a valóságtól azért távol álló cukormázat kapja, mint a 60-as években a képregények lapjain.

Ezt erősíti az is, hogy a Stan Lee életét bemutatni hivatott „dokumentumfilm” nagyon gyorsan véget ér, miután eljutunk a főszerkesztő előléptetéséig. A történet innentől ugyanis nem olyan fényes, hiszen a kiadó vezetésére Lee alkalmatlan volt, a korai szuperhősös film- és sorozatadaptációs tervei nem jöttek be. A sorra kudarcot valló saját vállalkozásai és új képregényei mellett a filmből kimaradt az a per is, amit az egykori főszerkesztő a 2000-es évek elején a Marvel ellen indított, amiért nem kapott részesedést az ő közreműködésével született karakterek főszereplésével készített filmek nem egyszer több száz milliós bevételéből.

Egy jókora időbeli ugrást követően viszont jön egy meglehetősen szentimentális összeállítás arról, hogy a sztárokkal és rendezőkkel körülvett idős alkotó miképp vált részévé a Marvel hőseit felvonultató, immár a Disney égisze alatt készült blockbustereknek. A Mickey egeres cég számára ez elég is, hiszen nagyszerűen megtámogatja az évente 2–3 filmet és egyre több sorozatot kitermelő stúdióját, ugyanakkor, ha Stan Lee, a Marvel és a szuperhősök kapcsán többre vágyunk a szépen előadott cukormáznál, akkor ennyivel semmiképp nem szabad beérnünk.

Kapcsolódó
A tíz legjobb Pókember-történet
Idén 61 éve, hogy Pókember először bukkant fel egy képregényben, mi pedig összegyűjtöttük a főszereplésével készült tíz legjobb történetet.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik