Viola Davis királynői keménységének, mély, filtermentes érzékenységének, bölcs harciasságának megértéséhez muszáj elővennünk az összes empátiát a testünk legmélyebb zugaiból is, és elképzelnünk egy olyan kisgyereket, akit nem a nyomor, az erőszak, az elhanyagolás nyomott össze leginkább – pedig az is próbálkozott keményen –, hanem a mindennapi, folytatólagos, tettleges rasszizmus. Amelynek révén ebben a kislányban igen korán gyökeret vert a hit, hogy ő eredendően, zsigerien visszataszító és elfogadhatatlan – mert olyan színű bőrbe született, amilyenbe. És bár könnyen lehet, hogy olvasóim egy jelentős része maga is beleesik egy vagy több kisebbségi/elnyomott csoportba – ebben az elnyomásban különösen erős országban ez nem nehéz –, az említett empátia minden morzsájára akkor is szükség lehet. Hiszen bármilyen nyomasztó ez a mi országunk, azért Amerika bármely nagyvárosának egy lepukkant, balhés negyedében, fehér gyerekek közösségében fekete kislánynak lenni a szegregációt még a mainál is profibb szinten űző ’70-es évek elején – az egy másik szintje az elnyomottságnak.
Eleve: megkockáztatom, a bőrszín alapú megkülönböztetés alighanem jobban húsba is vág bármi másnál – bőr, hús, teccikérteni, még a szókép is stimmel. Davis egy interjúban úgy fogalmazott erről: ő legbelül még ma is az a harmadikos kislány, akit mindennap csúfolt és megkergetett egy gyerekcsapat, ő pedig máig rohan, próbálva meglógni üldözői elől – csak ma már ezek az üldözők nem rosszindulatú gyerekek, hanem olyan elvont fogalmak, mint a bőrszín alapú megkülönböztetés vagy a nőgyűlölet. Ezek az erők határozták meg a kisgyerekkorát, és ezeket kerülgetve – tekintélyes mennyiségű terápiás belső munkán keresztül – vájta ki végül magának azt a medret, amelyben áramolni, sőt, áradni tud.
De ne szaladjunk ennyire előre: az, hogy mindez megtörténhetett, kisebbfajta csoda, melyben egy példaképszerű nőrokon és egy meglepő mozgóképes élmény játszott meghatározó szerepet. Viola Davis közel maradt az amerikai feketék traumatikus múltjához: egy dél-karolinai ültetvényen született, ahol nagyszülei részes aratókként gazdálkodtak. Persze ez csak a születési hely, ahonnan a szülei még egészen kicsi korában elköltöztették, de azért mindenképpen szimbolikus egy déli államban épp egy olyan helyre születni, ahol a földbe ivódott a rabszolgamúlt – és Davis anyja révén, aki részt vett az emberi jogi küzdelmekben, kapott konkrét érzékenyítést is a témában. A Rhode Islandre költözés nem hozta meg a remélt jobb életet, minthogy Viola apja erősen ivott, és rendszeresen, brutálisan verte a feleségét, nem egyszer addig, míg vér folyt. De ha épp béke volt otthon, akkor sem volt jó a helyzet: komolyan nélkülöztek, fűtés, meleg víz és hasonlók nélkül, viszont patkányok társaságában éltek. A Precious című, megrendítő film jut az ember eszébe, pláne, hogy Viola Davist is csak évekkel később, már kamaszként karolta fel egy-egy tanára, kislányként inkább csak megszidták, amiért nem volt megfelelő a személyes higiéniája – ez is szépen illusztrálja a kor változásait, a felzárkóztató programok megjelenésének súlyát.
Az említett, példaképszerű nőrokon legidősebb nővére, Dianne volt, aki már jó ideje nem élt a családdal – ő volt az, aki felhívta kishúga figyelmét arra, hogy csak akkor fog kiutat találni ebből a közegből, ha nagyon gyorsan kitalálja, mit akar kezdeni magával, és aztán kőkeményen dolgozni kezd érte. A „mit akar kezdeni magával” kérdésre a válasz is hamar megérkezett, éspedig egy átlag tévézős délutánon, amikor Davis igazi csodát látott: egy fekete színésznőt a tévében, éspedig Cicely Tysont a The Autobiography of Miss Jane Pittman című filmben. Hétköznapi dolog, mondhatnánk, de azért ez a ’70-es években nem volt az – Davisnek viszont felvillant a villanykörte az elméjében, hogy ilyet, bizony, lehet, és ő szeretne is csinálni. Nem sokkal később el is kezdte a nyilvános szereplést, három nővérével lépett fel egy tehetségkutatón, nyertek is egy softball-készletet, amelynek ütője kapóra jött otthon a patkányok levadászásában.
Davisnek valahol itt dőlhetett el a pályája: megízlelte a sikert, azt, hogy ő is láthatóvá válhat. Nem sokkal később bejelentkezett egy hátrányos helyzetű tiniknek szóló iskolai programba, ahol egy színjátszás-tanára is a színészi pálya felé terelgette, majd egy másik tanára javaslatára indult egy országos előadó-művészeti versenyen, ahol díjazták is. A terelgetés ekkorra már csaknem okafogyott volt: Davis magától is ment előre, először a Rhode Island-i főiskola színészképzéséig, egy-egy ottani színpadi szerepig, majd a világhíres Julliardig, mindezt folyamatos diákmunkák mellett, hogy eltartsa magát.
A Julliard már akkor is az Államok egyik legjobb színésziskolája volt, klasszikus elitképző, bekerülni, oda járni presztízs – és Viola Davisnek igazi kínlódás volt, az intézmény ugyanis a pedigrés európai színházi hagyomány egyik letéteményese volt, amellyel feketeként fokozottan nehéz volt mit kezdeni. Életrajzi kötetében Davis egyenesen úgy fogalmazott, a képzés célja az volt, hogy a feketeségének minden nyomát eltüntessék belőle. Eddigre azonban Davisben a kislánykori traumák önutálata átadta helyét az öntudat csíráinak: eszébe sem volt kevésbé feketévé válni, ha lehet, inkább még feketébbé szeretett volna – így aztán megpályázott egy ösztöndíjat, amellyel Gambiában tölthette a nyarat.
Amikor elhagytam Afrikát, tizenöt fonttal könnyebb és négy árnyalattal feketébb voltam, és annyira megváltoztam, hogy többé nem volt visszaút
– írta életrajzában. Ám előre se nagyon volt út még jó ideig. Alig kapott szerepeket, azt mondták – vagy nem mondták, de érezni lehetett –, hogy túl sötét a bőre, és nem elég szép egy főszerephez. A csóró színészek mókuskerekéből August Wilson Seven Guitars című darabjának főszerepe rántotta ki, elég hirtelen: Viola Davis előbb országos turnén, majd a Broadway-en találta magát, alakításáért pedig mindjárt Tony-díjra is jelölték. Nem kapta meg, de a siker elég volt ahhoz, hogy többé ne legyen gondja azzal, hogy van-e munkája vagy pénze – még ha ez utóbbit erősen csapolták örökös pénzszűkében lévő családtagjai, még mindig együtt élő szülei.
A Seven Guitars évében – 1996-ot írunk – elkezdtek csordogálni az első mozgóképes szerepek, sorozatokban, kisebb filmekben, az egyik első ezek közül A tűz melege című film volt, melyben épp azzal a Timothy Huttonnel játszott együtt, akivel jóval később a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?-ban újra partnerek lettek. A szaporodó filmszerepek ellenére – Steven Soderbergh például egyre gyakrabban hívta filmjeibe – Davis ekkoriban továbbra is elsősorban színpadi színészként volt aktív, nem sokkal később, egy újabb August Wilson-darab, a King Hedley II szerepéért újra Tonyra jelölték, ezúttal meg is kapta azt. A filmszerepek száma, jelentősége egyre nőtt, a 2008-as Kételyben, amelynek szerepéért öt elsőrangú színésznőt ejtett ki a castingon – egyetlen jelenettel is képes volt ellopni a show-t, pedig olyan elsővonalbeli kollégákkal játszott együtt, mint Meryl Streep vagy Philip Seymour Hoffman – Oscarra is jelölték érte őt is, meg az összes fontos szereplőt a filmben.
Davis eddigre tehát nemcsak a színpadok és filmek-sorozatok, de a díjátadók visszatérő szereplője is lett – újabb Tonyt nyert a Kerítések című Broadway-darabért, aminek filmváltozatáért jóval később, ugye, első Oscarját is megkapta, és következő Oscar-jelölése sem váratott magára (A segítségért kapta 2011-ben) –, anyagi gondjai rég a múltba vesztek. Csak némi túlélőbűntudat maradt hátra – és a megviselt reproduktív egészség, amiben nehéz nem a sötét gyerekkor hosszú árnyékát látni. Davis ekkorra már több éve boldog házasságban élt Julius Tennon színésszel, akit memoárja szerint egyenesen az isten küldött neki egy kellőképpen részletes ima eredményeképp, melyben kifejtette, hogy egy vidéki származású fekete férfit szeretne, egy egykori sportolót, akinek van némi fogalma a művészetről, aki hisz istenben, és akinek már vannak gyerekei. Tennon, akivel egy kórházsorozat forgatásán találkoztak, minden követelménynek megfelelt, ám a közös (biológiai) gyerek álom maradt, végül örökbe fogadtak egy kislányt – no meg Davis Tennon két saját gyerekének is anyja lett, mert a férfi még ennek az imakérésnek is megfelelt. A családi béke végül ott is megszületett, ahonnan már várni sem lehetett: Davis sok-sok terápia révén erőszakos apjával is egyenesbe hozta kapcsolatát, aki maga is megváltozott, és élete utolsó éveit kedves, a családjáért élő idős úrként töltötte.
Viola Davis igazi révbe éréséhez azonban végül éppúgy Shoda Rhimes kellett, mint a nemrég tévétörténelmet írt Ellen Pompeóéhoz. Rhimes volt ugyanis az, aki a – díjesélyes, de akkor is kisebb súlyú – mellékszerepek helyett egy főszereppel kínálta meg, éspedig egy olyannal, amilyenre korábban nem volt példa karrierje során: egy nemcsak erős és kemény, de erotikus kisugárzással is rendelkező, szexualitását aktívan megélő karakterrel. Ez volt a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? főhőse, Annalise Keating. Ironikus módon a történet mindkét főszereplője meglepődött, hogy a másik nyitott az együttműködésre: Rhimes biztos volt benne, hogy Davis nemet mond majd, Davis pedig alig hitte, hogy közeledve az ötvenhez egy ilyen szereppel találták meg, rettegett is tőle – de azért elvállalta. A sorozat pedig egyfelől azok között is ismertté tette Davist, akik addig esetleg nem ismerték, emellett meghozták első Emmy-díját – ekkor kezdett el igazán felderengeni az a bizonyos EGOT, az Emmy-, Grammy-, Oscar- és Tony-díjból álló szórakoztatóipari varázs-mozaikszó, amit idén, saját memoárjának hangoskönyv-változatával teljesített be –, valamint az egyetemes filmtörténet egyik legerősebb, legfeledhetetlenebb díjátadós köszönőbeszédét.
Lelki szemeim előtt egy vonalat látok, azon túl zöld mezőket, csodás virágokat és gyönyörű fehér nőket kitárt karral, de nem tudom elérni őket. Nem tudok átlépni azon a vonalon. Ezt Harriet Tubman írta az 1800-as években. És hadd mondjak el valamit: az egyetlen dolog, ami elválasztja a színes bőrű nőket mindenki mástól, az a lehetőség. Nem nyerhetsz Emmyt szerepekért, amelyek egyszerűen nem léteznek
– mondta el, majd egy sor fekete színésznőnek és azoknak az alkotóknak ajánlotta díját, akik segítenek újradefiniálni, mit jelent nőnek, szépnek, szexisnek, főszereplő nőnek, feketének lenni, és akik mindezek révén segítenek átjutni azon a bizonyos vonalon. Beszéde a mérföldkőnek szólt: Viola Davis ugyanis ezzel az Emmy-díj akkor hetvenéveshez közelítő történetének első fekete színésznője lett, aki tévés drámasorozat főszereplőjeként elnyerte ezt a díjat.
Egy év se telt el, megjött az első Oscar is, az említett Kerítésekért, és Davis azóta sem panaszkodhat, záporoznak rá az álomszerű szerepek, csupa vagány, erős nő, csupa mély karakterábrázolásra lehetőséget adó, értő filmekben – no meg némi szuperhősmozis ujjgyakorlat, csak a buli (és a kétségkívül vaskos gázsi) kedvéért. Egy ideje már mindehhez saját produkciós cég is dukál, melyet Davis férjével vezet: a JuVee Productions jegyzi például a The First Lady című sorozatot is, amelyben Davis Michelle Obamát játszotta, és a nemrég mozikba került, újfent csak mérföldkőnek minősülő The Woman Kinget, melyben Viola Davis az akciófilm zsánerét végképp megnyitotta színes bőrű nőtársai előtt.
A film, amint azt kritikánkban is írtuk, egy dögös, vagány haragfesztivál – a lehető legjobb értelemben –, és Davisre épp ezért illik úgy a főszerep, mintha ráöntötték volna: egész karakteréből kontrollált, magához ölelt, kézben tartott, s emiatt nem pusztító, hanem hajtóerőként működtetett harag árad, azért olyan fenséges, olyan királynői – még a legcivilebb karakterekben is. Fontos is neki, hogy játsszon ilyeneket, és ne csak az élet szélsőségeit képviselő figurákat, hősöket vagy elnyomottakat. Szerinte ugyan érthető, hogy oly sok év elnyomására és dehumanizálására az volt a feketék válasza, hogy olyan képeket kezdtek mutatni magukról, amelyek pozitívak, de ez túlkompenzálás, miközben kimaradnak a közösség középhangjai. Ezeket mutatja meg ő egyre többször: a Kétely Mrs. Millerétől a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? Annalise Keatingjén át a The Woman King Naniscájáig tökéletlen, még hősként is gyarló és esendő, igazi embereket – levéve a feketeségről egy csomó rárakódott, hamis réteget.
