Ahogy telik az idő, a régebbi filmkészítési technológiákat egyre inkább a nosztalgia ködén át látjuk, és úgy emlékszünk, hitelesebb képet nyújtottak a valóságról, mint a manapság körülöttünk zsongó videók. Száz éve még a tetszés szerint sokszorosítható mozgóképről írták, hogy nincs olyan típusú egyedisége, mint a festményeknek – azaz nincs aurája, ahogy a német filozófus, Walter Benjamin fogalmazott. A tavalyi év meglepetésszerű fesztiválsikere, a Volt egyszer egy nyár azonban azt sugallja, hogy mai tekintetünk számára nemcsak a celluloidra rögzített mozgókép, hanem az olcsó DV-kamerával forgatott felvétel is képes lélekkel és szellemmel, ha tetszik, aurával telítődni. Azért nézzük a régi családi videóinkat, mert olyan őszintének és valóságosnak mutatják régi énünket, amit hiányolunk mostani önmagunkból.
Többek között ilyen jellegű elmélkedésekre indítja nézőjét a skót Charlotte Wells első nagyjátékfilmje, noha a történetben senki nem filozofál. Ellenkezőleg, nagyon is egyszerű, zsigeri élmények érik hőseinket, a harmincéves, elvált férfit és kiskamasz lányát, akit magával visz a törökországi vakációra valamikor a kétezres évek elején. Szinte érezzük rajtuk a naptej szagát, ahogy Wells kamerája egészen közel megy hozzájuk. Valósággal letapogatja az arcukat, a testüket, de ezek a képek így sem válhatnak annyira intimmé, mint a filmbe mozaikosan ékelődő családi videó snittjei. A külső nézőponton kívül a film képi világát alapvetően Sophie kis digitális-szalagos kamerájának felvételei határozzák meg. A lány rögzíti, ahogy apjával együtt unatkozik a szálláson, ahogy a szülinapjukról beszélgetnek vagy fogat mosnak. A gyerek Sophie-ban ott munkál az igény, hogy megörökítse az apjával töltött időt, pedig nem is tudja, hogy ez lesz az utolsó közös nyaralásuk.
A Volt egyszer egy nyár minimalista, egymondatos történetét – amelyben két ember teng-leng egy unalmas tengerparti hotelben, és banális semmiségekkel múlatják az időt – talányossá teszi a film ravaszul megbonyolított szerkezete. A törökországi nyaralás képei közé ugyanis időről időre egy vad bulijelenet stroboszkópos villanásai ékelődnek be. Kivehetővé válik rajtuk egy felnőtt nő, és mivel a film alig néhány szereplőt mozgat, hamar arra a logikus következtetésre jutunk, hogy a felnőtt Sophie-t látjuk ezeken a képeken. Ha viszont így van, mit keres ott az apja, aki éppen úgy néz ki, mint annak idején, a vakáció alatt?
A harmincas évei elején járó rendező pénzügyi területen kezdett el dolgozni, mielőtt filmes egyetemre felvételizett volna New Yorkba, producer szakra. Ott kipróbálta a rendezést, és megírta a Volt egyszer egy nyár forgatókönyvét, amellyel három évvel ezelőtt meghívták a Sundance fesztivál filmterveket fejlesztő programjára. A kész filmet tavaly mutatták be Cannes-ban, váratlan sikerrel. Azóta szekérderéknyi díjat nyert a világ különböző fesztiváljain, és főszereplőjét, a Normális emberekben megismert Paul Mescalt Oscar-díjra is jelölték.
A kivételes diadalmenet egyik oka minden bizonnyal a Volt egyszer egy nyár átütő személyessége. Wells úgy mutatkozott be rendezőként, ahogy François Truffaut, Cameron Crowe vagy Sofia Coppola: saját kamaszkori élményeit gyúrta át fikcióvá. Egyfelől azzal a szándékkal, hogy megértse, mi zajlott le az apjában azon a réges-régi vakáción, másrészt azért, hogy emléket állítson a férfinak.
A történet első számú hőse Sophie, mert ő filmezi a környezetét, vele történnek meg az első csókhoz hasonló, meghatározó események, felnőttként pedig ő emlékszik vissza a nyaralásra. Valódi titkot azonban Calum őriz, akiről csak fokozatosan értjük meg, hogy egyedülálló apaként és állását vesztett férfiként teljes csődtömegnek érzi magát, és súlyos depresszió gyötri.
A Volt egyszer egy nyár tétje, hogy mi lesz Calummal, képes lesz-e újrakezdeni az életét. Ahogy haladunk előre a történetben, és helyükre kerülnek az emlékezés és a képzelet cserépdarabkái, egyre sötétebbnek látjuk a férfi felett gyülekező fellegeket, és egyre jobban féltjük két hősünket, azt a törékeny, vízparti idillt, amelyben megpróbálják jól érezni magukat. Mivel Wells csakis kettejükre koncentrál, megejtő közelségbe hozza őket, majd fokozatosan egyre reménytelenebbnek mutatja ennek az apa–lánya kapcsolatnak a folytatását. Ez az érzelmi ív magyarázhatja a Volt egyszer egy nyár kivételesen erős érzelmi hatását: Sophie és Calum hazautazás előtti, utolsó tánca a legszebb apamelodrámákba illő, szívszorító jelenet.
Wells történetének személyes hitelessége minden kockán érezhető, mint ahogy a két főszereplő gesztusai, rezdülései is egyszerűek, természetesek. Nekik a film máris meghozta a nagy kiugrás lehetőségét, mert a Sophie-t alakító Frankie Coriónak ez élete első szerepe, Mescal pedig most csatlakozott a férfisztárok új nemzedékéhez. A Normális emberekben is ösztönösnek és nyersnek, kicsit bumfordinak, de kedvesnek láthattuk, és ebben a szerepében is azt a fajta sérülékeny férfiasságot testesíti meg, amelynek a mozis hagyománya Marlon Brando és James Dean önmarcangoló figuráihoz vezethető vissza.
A Volt egyszer egy nyár formatudatossága olyan lenyűgöző, személyessége annyira megkapó, hogy alig tűnik fel Wells néhány manírosabb megoldása. A diszkójelenetek ábrázolásában és a felnőtt Sophie-t mutató epizódokon tisztábban látszik, hogy pályakezdő rendező kísérleteit látjuk, de hibákról itt is túlzás lenne beszélni. Általuk csak még egyértelműbbé válik, hogy a Volt egyszer egy nyár az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb rendezői bemutatkozása.
Volt egyszer egy nyár (Aftersun), 2022, 102 perc. 24.hu: 9/10.
