Lassan az utolsó, nagy értékű budapesti foghíjakon, illetve rossz állapotú házak helyén is társasházat vagy irodaépületet emelnek, a folyamatot még a koronavírus-járvány sem állította meg: az elmúlt két évben rendszeresen indultak sokmilliárdos befektetések, néhány esetben pedig nem csak a tervek készültek el, de az építési munkák is előrehaladtak.
A sokszor hosszú évek vagy évtizedek óta üresen álló területek közé tartozik a Városligeti fasor 25-27. alatti, a kétezres évek végétől a közelmúltig fizető parkolóként hasznosított telek is, ahol a hatósági építési engedélyezési rendszerek egyike szerint október 28-án megkezdődtek az építést megelőző munkálatok.
Ebből a helyszínen járva ugyan még semmi sem látszik, a már említett hatósági rendszerben azonban szabadon megtekinthetők a tervlapok, amik szerint
A szomszédos Damjanich utcai házakig érő projekt terveire 2018 júliusában nyújtották be az építési engedélyt, a zöld utat pedig néhány nappal karácsony előtt kapta meg.
Négy éve nincs tehát már jogi akadálya annak, hogy megkezdődjön az építkezés, a tulajdonos a közelmúltig azonban kivárt: a munkák indulásához szükséges építési naplót végül csak 2022. október 28-án nyitották meg, ezután az autók is eltűntek a parkolóból.
Helyükön a publikusan elérhető látványtervek, illetve leírások szerint
születik majd – ezek közül kettő a Városligeti fasor utcavonalától néhány lépésre, egy harmadik pedig a szomszédos Damjanich utcai házak mellett áll majd.
A projekt első, nagyobb telekrészében a beruházó kitölti majd a kerületi építési szabályzat által megszabott határokat, hiszen maximális talajszint feletti beépítésben (1210 helyett 1209,5 négyzetméter) és szintterületben (4840 helyett 4832 négyzetméter) gondolkodtak, az építménymagasság felső limitjétől pedig egyetlen centiméterrel (12 helyett 11,99 méter) maradnának el.
A Damjanich utca felé eső földdarabon a helyzet egy fokkal kedvezőbb, hiszen ott a paraméterek többsége elmarad a felső limittől, az épület magassága (ez 20 helyett 19,99 méter) miatt a beruházó azonban itt is a maximális lakásszámra törekedett.
A Citypark Mansion nevet viselő, a területre a jogszabályilag előírt zöldfelületi minimumnál valamivel több zöldfelületet (ennek terveit az s73 Tervező Iroda jegyzi), 2393 helyett 2415,2 m²-t hozó projekt saját honlapja szerint a magasabb A és B épületben jórészt három-, illetve négyszobás, 77–256 négyzetméter alapterületű lakások születnek majd, a C jelű, kisebb lakóházban pedig 27–153 négyzetméteres otthonok kapnak helyet. A felső szintekre mindhárom épületben luxuslakások kerülnek, ezek négyzetméterára érthető módon jóval magasabb lehet.
A Citypark Mansion oldalán, illetve a Gábor Kálmán és Svejkovszky Anita által alapított Gábor & Svejkovszky építésziroda portfóliójában látható, minden jogszabálynak és szakhatósági elvárásnak megfelelő tervek négy alkalommal is jártak a VII. kerületi Tervtanács előtt, aminek tagjai – köztük a legendás városvédő, Ráday Mihály is –
Erzsébetváros főépítésze, Sólyom Benedek egy 2018-as ülésen arról beszélt, hogy az „megüti a minőséget”, a tanácsban ülő Perényi Tamás pedig a szomszédos épületekkel való illeszkedés kapcsán hozzátette:
A terv kidolgozottsága magas szintű […] A ház próbál úgy viselkedni, mint a környező villák. Habitusába beleillik.
A munkákkal kapcsolatban felmerült kérdéseinket a befektetőnek és Erzsébetváros önkormányzatának is feltettük, választ cikkünk megjelenéséig azonban csak a kerület adott.
Nagy Nóra kabinetvezető válaszában kijelentette: a négy évvel ezelőtti építési engedély alapján folyhat majd az építkezés, hiszen módosítási kérelmet nem nyújtottak be, a munkák hosszú évek óta történő csúszásának oka pedig nem az önkormányzatnál keresendő, így egyszerűen csak a tulajdonosok halogatásáról van szó.
Rejtélyes luxemburgi cégektől a letelepedési kötvényekig
A terület tulajdonosát a VII. kerületi önkormányzat 2014. júniusi határidővel kötelezte beépítésre, ezt a határidőt azonban előbb 2018 júniusáig meghosszabbították, majd 2022 augusztusában egyszerűen törölték, így a parkoló továbbra is szabadon működhetett.
A hosszú ideje csúszó projektnek részben az egymást követő adásvételek voltak az okai. A rendszerváltás után itt álló, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság által a Közlekedési Hírközlési és Vízügyi Tartalékgazdálkodási Kht.-re (1998–2005), illetve néhány hónapra a Nemzeti Sporthivatalra (2006) bízott épületet a 2007-es privatizáció után az Obermayer Ingatlanforgalmazási Kft. vásárolta meg, majd azonnal le is bontatta.
Az adásvételkor két luxemburgi cég, az ugyanabba a többszintes társasházba bejegyzett Rudel Investments és a Leaflock Holding kezében lévő Obermayer a következő évben egy projektcég, az erre a célra létrehozott Városligeti fasor 25. Ingatlanforgalmazási Kft.-nek adta tovább az immár üres telket, ami egy irodaház-fejlesztésben gondolkodott. A cég megjelenése nem jelentett valódi tulajdonosváltást, hiszen a mögötte álló Lestrade International címe megegyezett a korábbi gazdákéval.
A Time Center fejlesztése el is indult, sőt, egy ma is publikusan elérhető, 2011-es prezentáció szerint 11 évvel ezelőtt meg is születtek a neves Építész Stúdió tervei:
A három-, illetve egy hatemeletes épületet mutató látványtervek, illetve a leírások szerint közel 6200 négyzetméternyi A-kategóriás irodatér, illetve egy százhatvan autót elnyelni képes, kétszintes mélygarázs születhetett volna a területen, ezek azonban sosem kaptak építési engedélyt, sőt, a cég 2012-ben meg is szabadult az értékes telektől.
A nyugat-európai adóparadicsommal való kapocs ezzel sem szűnt meg: a földhivatali adatok szerint ekkor érkező Westpoint Irodaközpont Ingatlanforgalmi Kft. ügyvezetője ugyanis nem egyszerűen csak lichtensteini nemzetiségű volt, de megegyezett a Városligeti fasor 25.-éval, hátterében pedig a korábban az Obermayer mögött álló Leaflock volt.
A telek végül tíz éven át, 2007-től 2017-ig volt ugyanannak az ismeretlen üzleti körnek a kezében (a lichtensteini céginformációs rendszerek számos fontos részletről nem számolnak be), majd véglegesen megváltak tőle.
Ezzel a lépéssel a villák, illetve a Fasori Evangélikus Gimnázium, továbbá a vele egybeépült értékes templom közti földdarab a mai gazdáihoz, a Blue River Resort Project Fejlesztési Kft.-hez került, ami rövidesen a Blue River Holding nevet vette fel.
A hivatalos honlappal nem rendelkező cég ügyvezetői és tulajdonosai kínai lakcímmel rendelkező kínai állampolgárok, korábbi befektetéseikről pedig igen keveset lehet tudni. Egyetlen projekt azonban biztosan a nevükhöz kötődik: a Vas megyei Csepreg műemléki védelmet élvező Schöller-kastélyából – ami a nevét 1884-ben érkezett tulajdonosáról, a bécsi Schöller édességgyárról kapta – a VAOL szerint a koronavírus-járvány előtt még szállodát akartak faragni, sőt, a terveik közt egy korábban lebontott szárny visszaépítésének ötlete is felbukkant.
A Blue River mögött álló személyek egyike, Vu Van-liang (angol átírással Wu Wanliang) az elmúlt években számos érdekes ügyben tűnt fel, Magyarországgal való kapcsolata pedig igen szorosnak látszik. A férfi Pekingben, az Idegen Nyelvek Egyetemén az angollal párhuzamosan kezdte tanulni a magyar nyelvet, remélve, hogy ő is élhet a magyar szakra felvett diákok előtt nyitva álló lehetőséggel, így két évet Magyarországon tölthet majd.
Ezt az álmot az 1989-es rendszerváltás, illetve a kínai diákmozgalmak felbukkanása húzta keresztbe – írta a VAOL –, így az egy professzora által ráragasztott becenév miatt a legtöbbek számára csak Tamásként ismert férfi csak 1994-ben, egy cirkusztársaság tolmácsaként jutott el Budapestre. Az ekkor már két éve a kínai Külügyminisztériumban dolgozó Van-liang három hónapot töltött a Fővárosi Nagycirkuszban, majd kilenc évre a kínai nagykövetség munkatársa lett. Hat éven át magas rangú kínai vezetők tolmácsaként működött, majd 2006-ban elhagyta a diplomáciai pályát, hogy saját projektekbe fogjon.
Az azóta eltelt másfél évtizedben a műfordítóként is aktív Van-liangot több fronton is elérte az üzleti siker – a VG szerint a budapesti Ázsia Centert Kínában hosszú éveken át képviselő üzletember tanácsadóként kínai vállalatok és magánemberek hazai befektetéseit kezeli, részben a 2022 januárjában született Capital Bridge Kft.-n keresztül, amiben résztulajdonosként van jelen.
A jelenleg az ötvenes évei elején járó üzletember mindezek mellett Kínában is aktív maradt: 2015-ben ő volt a korábban Izrael és Nigéria vasúthálózatának fejlesztésében is résztvevő China Civil Engineering Construction (CCECC) igazgatótanácsának elnöke, ebben a pozícióban pedig a Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon kisebb oroszországi vízierőművek építéséről, majd Örményországban egy vasúti fejlesztésről tárgyalt.
Az alig néhány éven át létező pekingi magyar éttermet, a Budapestet működése utolsó évében üzemeltető Van-liang neve a Rogán-féle letelepedési kötvények kapcsán is felbukkant, hiszen rövid ideig egy kínai ügyvédhez kötődő Twins munkatársaként is működött.
A cég az Átlátszó 2013-as cikke szerint
A Városliget szomszédságába tervezett társasházak kapcsán Vu Van-liangot is megpróbáltuk megszólaltatni, a beruházás hivatalos elérhetőségére november 9-én elküldött levelünkre azonban mostanáig nem kaptunk választ.
A zsidó fiúárvaháztól a magyar hírszerzők bőröndjéig
Az épp százötven évvel ezelőtt, 1872-ben született városrendezési terv nyomán felparcellázott környéken előbb hétvégi nyaralók, majd egyre nagyobb villák jelentek meg, köszönhetően a kor fontos közéleti személyiségeinek, illetve művészeinek.
A századfordulóhoz közeledve ez némiképp megváltozott, hiszen megszülettek az utca ma is látható óriásai: a rövidesen a Magyar Építészeti Múzeum és a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ otthonává váló egykori szanatóriumépületek, a Fasori Evangélikus Gimnázium és templom (Pecz Samu, 1903–1905) együttese, valamint a nemrég felújított épületkerámiáival a járókelőket figyelő Fasori református templom (Árkay Aladár, 1911–1913).
A sorban a cikkünkben bemutatott telken állt óriás is helyet követel magának, hiszen
Az 1900 novemberére elkészült óriás terveit Wellisch Alfréd (1853–1941) készítette el, pénzt azonban nem fogadott el mindezért: lemondott a munkáért járó 12 ezer koronáról, amiből egy alapítványt hozott létre.
Wellisch az U alaprajzú épület pinceszintjére tette a konyhát, a négyszáz fős ebédlőt, a tornatermet és a tisztálkodáshoz szükséges tereket, földszintjén a porta mellett orvosi rendelőnek, betegszobáknak és igazgatói lakásnak szorított helyet, az első emeleten az elemi iskola négy terme, illetve a tanári lakások mellett pedig
míg a gyerekeket és nevelőket a második emeletre költöztette.
A Magyar Nemzet riporterének 1900 novemberében született beszámolója szerint a tornaterem egyik sarkában nagy halomnyi cserfakéreg tornyosult, amivel rendszeresen felszórták a terem kőpadlóját, a szomszédos szobában pedig télen artézi vízzel feltöltött, úszómedence méretű kádban fürödhettek a gyerekek, akiknek külön öltözőjük és csizmatisztító szobájuk is volt.
A szecesszió szellemében született árvaház építésének, illetve berendezésének költségeit alapítója, Deutsch Jakab egyetlen év alatt gyűjtötte össze, köszönhetően a számtalan támogatónak, akik kisebb-nagyobb pénzösszegekkel, berendezési tárgyakkal vagy épp könyvekkel segítették a munkát.
Az épület kapuját nem csak zsidó gyerekek léphettek át, köszönhetően a hitközség 1896-ban létrehozott alapítványának, aminek kamatjából a más felekezetű árvák lakhatását finanszírozták, sőt, az osztályonként maximum negyven fővel működő iskola évi néhány koronás tandíjért bejáró diákokat is fogadott.
A belső terek a kor legmodernebb eszközeit rejtették, a bútorzat pedig egyáltalán nem egy árvaházéra hasonlított, hiszen a fürdőszobák falait márványlapokkal burkolták, a hálótermekben és a fürdőben pedig puha szőnyeg borította a padlót.
Mindezek a terek a XX. századi magyar festészet és grafika nagy alkotója, az avantgárd egyik oszlopává vált Bálint Endre (1914–1986) életében is meghatározók voltak, hiszen a művész az Orczy útról apja halála után került az intézetbe, amin a Tanácsköztársaság időszaka is rajta hagyta a nyomát – egy 1920-ban kelt levél (lásd: Századok, 2015/9.) szerint az intézet
rohamosan haladt a teljes romlás felé a forradalmak és a bolsevizmus alatt elszenvedett veszteségek folytán,
hiszen a kommün „alaposan végzett” a Pesti Izraelita Hitközség minden anyagi erejével.
Egy korábbi lakó, az 1928 és 1938 között az épületben felnőtt P. K. ebből már semmit sem érzett, hiszen a visszaemlékezései szerint a koszt bár nem volt kitűnő, de a nagy gazdasági világválság éveiben sem maradtak soha éhesek, sőt, ha kellett, akkor repetát is kaptak.
Cserébe persze fegyelem volt, mivel az árvákra mindössze hárman vigyáztak:
Cipővizit volt, fogvizit, mosdásvizit, szóval ilyenek voltak. Reggel hatkor fölkeltünk, megmosakodtunk, megfürödtünk, közösen megreggeliztünk. Amíg elemi iskolába jártunk, addig bent volt az árvaházban az iskola, aztán polgáriba a Bethlen utcába. Aztán hazamentünk, ebéd volt, kettőtől fél hatig szilencium volt, (…) eltelt az idő. Aztán mikor már harmadik-negyedikbe jártam (…), akkor már az árvaházból kiengedtek. Mert onnan kimenni sem volt szabad, de tizenhat-tizenhét éves koromban vagy tizennyolc éves koromban már kiengedtek.
Az első világháború előtti években kétszázhúsz, a harmincas évek derekán azonban már csak közel százharminc férőhelyes árvaházban – aminek Tahiban vízparti nyaralója is volt fauszodával – a gyerekek vallásától függetlenül szigorúan tartották a zsidó ünnepeket és szokásokat. Hanuka idején a támogatók által beküldött, különböző értékű ajándékokat osztották szét a gyerekek között, akik a bár micvójuk után egy zsebórát is kaptak ajándékba.
Ha nem kaptunk két kiló csokoládét meg egyebet…, szóval evvel törődtek. Én például kaptam tizenhat éves koromban tiszta elefántcsontból egy madzsong játékot. Azt tudom, hogy ma százezres nagyságrendű pénzt érne, ha meglenne. Szóval, amit az adományozók beadtak, azokat szétosztották. (…) Minden bár micvós gyereknek adtak egy kis zsebórát. Akkor pár pengőbe került az egész, de azt adtak. Én is sokáig hordtam
– mesélte P. K., aki szerint az intézmény a zsinagógának köszönhetően fontos bevételekhez jutott, hiszen a gazdagon díszített térben lévő ülőhelyek többségét az év teljes egészére előre meg lehetett váltani, a nagyobb ünnepeken pedig jeggyel lehetett csak helyet foglalni a fennmaradó üléseken.
Az első világháború után éhező magyar gyerekek ezreit befogadó, illetve segítő Vilma holland királynő nevét 1921-ben felvevő Városligeti fasorban hosszú évtizedeken át zavartalanul folyt az élet, a második világháború legsötétebb időszakában azonban az árvaház kapuján is bejutottak a nyilasok.
Az ekkor a Munkácsy Mihály utcai zsidó leányárvaház lakóit, a Szabolcs utcai zsidó kórház gyermekosztályának betegeit, illetve elhagyott gyerekeket is befogadó épületből 1944. december 24-én számos lakót és több nevelőt is elhurcoltak: a Konfliktuskutató szerint a Radetzky-laktanya érintésével a Szív utca 33. és 46. számú épületekbe vitték őket.
Az előbbi helyre kerülteket a Vöröskereszt emberei sikerrel visszavitték az árvaházba, a 46.-ba költöztetett gyerekek ügyében azonban a házfelügyelő lépett közbe:
A nyilasok azonnal a helyszínre indultak, ahol egy kilencéves kislánnyal, illetve egy tizenéves fiúval végeztek, majd a többiekkel a Duna-part irányába indultak.
Az úton egy légiriadónak köszönhetően harminc gyereknek sikerült elfutnia, három gyereket, illetve egy tanítót azonban a folyóba lőttek. A diákok egyike túlélte a kivégzést, majd a partra úszott.
A többiek rövidesen újra a Vilma királyné útján találták magukat, máig sem egyértelmű azonban, hogy minek köszönhették a túlélésüket: egyesek a Kisegítő Honvéd Karhatalom (KISKA) főhadnagya, Gidófalvy Lajos embereit, mások pedig a zsidómentő Raoul Wallenberget sejtik a történések hátterében, akadnak azonban olyan vélemények is, melyek szerint maguk a nyilasok tértek jobb belátásra.
A légiriadó során szökni tudók közül hárman nem jutottak vissza az egy 1944. szeptember 17-i bombatalálat miatt akkor már részben romokban álló árvaházba, hanem a Petneházy utca 44.-ben húzták meg magukat. A házmester itt is riasztotta a nyilasokat, akik a Dunához vitték a fiúkat – Katz Izsák még a lövések eldördülése előtt a vízbe vetette magát, majd kiúszott a partra, nyolc és tizenegy éves társait azonban meggyilkolták.
A második világháború után az épület sérüléseit, illetve a romokban álló zsinagógát Hajós Alfréd tervei szerint állították helyre, lassan pedig a lakók is visszatértek, hiszen 1949-ben már százhatvan gyerek élt a falak között.
Az 1945 augusztusában már újra működő zsinagógában a Rákosi-korban is voltak esküvők: a sajtóemlítések szerint az utolsót röviddel az államosítások előtt, 1951 májusában tartották meg az akkor már Gorkij fasor nevet viselő út menti templomban.
Az állam az árvák épp hetven évvel ezelőtti kiköltöztetése után hosszú éveken át nem tudta kellőképpen hasznosítani a teljes ingatlant, 1957-ben azonban a Mechlaborként emlegetett Mechanikai Laboratórium Híradástechnikai Kísérleti Vállalat jelent meg az épület egyik sarkában.
Az állami cég rövidesen a teljes korábbi árvaházat átvette, sőt, az IPARTERV ma kevésszer emlegetett zsenije, Molnár Péter (1925–2000) tervei szerint 1962-ben nem csak átépítették azt, de egy érdekes új szárnyat is csatoltak hozzá:
A hatvan évvel ezelőtt elképesztően magas összeget – egymillió forintot – igénylő projekt költségei nem véletlenül voltak magasak, hiszen a tervezőnek egy teljesen más célú, már álló struktúrát kellett gyárrá alakítania.
A Honvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium által 1948-ban létrehozott Mechlabor hivatalosan azért jött létre, hogy az országot sújtó embargó miatt importból beszerezhetetlen katonai, illetve stúdiótechnikai berendezéseket gyártson, a valóságban ez azonban másként alakult.
A Magyar Televízió, a Magyar Rádió, illetve a honvédség ellátása – itt készültek az első magyar tévéstúdió részei, a stúdió- és riportermagnók, lemezjátszók és a katonai rádióvevők – mellett a világ számos piacára is szállító, az államot nyugati valutatartalékhoz juttató cég
A magyar Belügyminisztérium, illetve a keletnémet Stasi által használt eszközök közül néhányat korábban külön cikkben mutattunk be.
A Mechlabor túlélte a rendszerváltást, sőt, a földhivatali adatok szerint 1996-ig ők voltak az ismeretlen tartalmú tervek szerint átépített – ezeket a Belügyminisztérium eltüntette, sőt, az eredeti terveket is kivonta a tervtárból –, egykori arcából talán már csak néhány részletet őrző épület kezelői, a tulajdonjog pedig egészen 2007-ig az államnál maradt. A Mazsihisz a kilencvenes évek hajnalán megpróbálta visszaszerezni az egykori ingatlanát, de 1994-ben végül csak kártérítést kaptak érte.
A tizenöt évvel ezelőtti eladást követően nyilvánvalóan nem a bontás lett volna az egyetlen megoldás, a helyi, fővárosi vagy épp országos védelem nélkül álló óriás (akkori képét a Lechner Tudásközpontban őrzött dokumentumok egyikében feltűnt néhány, rossz minőségű fotó mutatja) azonban túlzottan értékes telken feküdt ahhoz, hogy bárki a felújításában gondolkodjon.
A területen ma már semmi sem emlékeztet arra, hogy ott korábban árvaház vagy akár csak gyár állt – leszámítva a jó eséllyel 1945-ben született kerítést –, hiszen nem csak az épület, de a falain lévő emléktáblák is nyomtalanul eltűntek. Félő, hogy ezek sosem kerülnek majd vissza, sőt, az utód falán egy emléktábla sem emlékeztet majd a múltra.
