Kismalacként született újjá egy kínai férfi

A történetem 1950. január 1-jén kezdődik. Az ezt megelőző két évben emberi ésszel elképzelhetetlen, kegyetlen kínzásokat szenvedtem el a pokol mélységesen mély bugyraiban.

Minden egyes alkalommal, ha a bíróság elé citáltak, az ártatlanságomat hangoztattam. Méltóságteljesen gyászos hangom a pokol királya, Yama nagytermének minden sarkába eljutott, ide-oda visszhangzott. Kegyetlenül megkínozták a testem, de egyáltalán nem sajtoltak ki belőlem megbánást. Az viszont elterjedt a pokolban, hogy kemény legény vagyok. Tudom, hogy a démonszolgák hada titokban tisztelt, de azt is tudom, hogy Yama királynak elege volt belőlem.

Hogy elismerjem a bűneimet, és felülkerekedjen rajtam, a legszörnyűbb pokolbéli kínoknak vetett alá: fortyogó olajjal teli dézsába dobott, én pedig forogtam ide, forogtam oda, és vagy egy órán át sültem ott, mint valami csirke. Nehezen kifejezhető szavakkal a szenvedés, amin keresztülmentem. Végül egy démonszolga halászott ki, villával a magasba emelt, és fellépdelt velem a nagycsarnok lépcsőin. A kétoldalt álló többi démonszolga visított, mint a vámpírdenevérek, miközben a testemről a forró olaj a lépcsőkre csöpögött, és sercegve sárga füstté vált… A démonszolgák elővigyázatosan a Yama trónusa előtti kőlapra helyeztek, és a királyuk előtt térdelve jelentették:

– Nagy király, kirántottuk!

Tisztában voltam vele, hogy úgy átsültem, ha valaki finoman megkocogtatna, elszenesedett darabokra esnék széjjel. Hallottam ekkor, hogy valahol a terem magasából, az odafent ragyogó gyertyafényből Yama király maga kérdezi gúnyosan:

– Ximen Nao, kinek neve Nyugati Kapu Zavargás, fogsz-e zavarogni még?

Őszintén szólva ebben a pillanatban valóban meginogtam. Szárazra sült testem egy olajos foltban feküdt, és még mindig sercegő hangot adott. Tudtam, hogy elértem a fájdalomtűrésem határáig, és fogalmam sem volt, ha nem adom meg magam, milyen további kínzások várnak rám. De ha meg megadom magam, akkor nem feleslegesen szenvedtem annyi időn át? Erőt vettem magamon, és felemeltem a fejemet, pedig egy könnyed mozdulattal le lehetett volna törni, belenéztem a gyertyafénybe, és láttam az alvilág urát, mellette az alvilág bíráit, az arcukon olajos mosoly.

Forrni kezdett bennem a düh. Elég volt ebből, gondoltam, inkább zúzzanak porrá malomkővel, vagy mozsárral csináljanak belőlem húspépet, de akkor is kiáltanom kellett:

– Ártatlan vagyok!

Savas olajcseppeket köptem, ahogy üvöltöttem: ártatlan vagyok! Én, Ximen Nao, harminc évet töltöttem el az emberek világában, szerettem a munkát, takarékos családfő voltam, hidakat és utakat javíttattam, tisztességesen és jószívűen viselkedtem mindenkivel. Északkelet-Gaomi járás templomainak szobrait az én nagylelkűségemnek köszönhetően javították meg; a járás szegényei az én gabonámmal vészelték át az éhínséget. Magtáram minden rizsszemét az én szemöldökömről folyó izzadságcseppek öntözték, a családi pénzesládákban található minden rézgarasért az én vérem folyt. Munkából gazdagodtam meg, a bölcsességemnek köszönhetően fordult szerencsésre a családom helyzete.

Őszintén hiszem, hogy sohasem tettem semmit, ami miatt lelkiismeret-furdalásomnak kellett volna lennie. És mégis – itt a kiáltásom éles lett – egy hozzám hasonló jólelkű embert, egy igaz embert, egy rendes embert megkötöztek, a hídfőhöz vittek, és agyonlőttek! Fél lopótöknyi puskaport és féltálnyi sörétet töltöttek a régi mordályba, amit féllábnyira tőlem sütöttek el, hatalmasat robbant, a fél fejem véres iszappá vált, összekenve a hidat és a híd alatt lévő dinnyényi, fehér köveket…

Nem adom meg magam, ártatlan vagyok, kérem, engedjetek el, hogy visszamehessek, és szemtől szemben kérdezhessem meg azokat az embereket, hogy mégis milyen bűnt követtem el.

Miközben a szófűzér elhagyta a számat, láttam a grimaszokat Yama király olajos arcán. A mellette álló bírák tekintete befelé fordult, nem akartak a szemembe nézni. Tudtam, hogy mindannyian tisztában vannak az ártatlanságommal, kezdettől fogva tisztában vannak vele, hogy igazságtalanul vádolnak, de általam ismeretlen okoknál fogva úgy tettek, mintha mindennek az ellenkezője volna a helyzet. Folytattam a kiabálást, elismételtem a mondandómat, újra és újra. Yama király és a mellette lévő bírák halkan váltottak néhány szót, majd ütésre lendült a fakalapács, és Yama így szólt:

– Rendben van, Ximen Nao, tudjuk, hogy ártatlan vagy. Sok ember él a világon, akinek meg kellene halnia, de csak nem hal meg; és sokaknak nem kellene meghalniuk, de mégis meghalnak. Még ebben a csarnokban sem tudunk változtatni mindezen. De ezúttal könyörületes leszek, elengedlek, szüless újjá.

A hatalmas jó szerencse, mint valami malomkő zuhant rám, és szinte darabokra törte a testemet. Yama király ledobta cinóbervörös, háromszög forma hivatali érméjét, és türelmetlen hangon kiadta a parancsot:

– Ökörfej és Lóarcú, vigyétek vissza!

Yama király legyintett a ruhaujjával, és kivonult a teremből, a bírák követték. A gyertyaláng megreszketett a széles ruhaujjak keltette légmozgásban. Két, narancsszínű, vastag övvel megkötött fekete ruhákba öltözött démonszolga jött oda hozzám. Az egyik lehajolt az érméért, és az övébe csúsztatta, a másik megragadta a karomat, és lábra állított. Hallottam, hogy a karom megreccsen, mintha eltört volna valamelyik csontom. Éles hangon kiáltottam egyet. Az érmét felvevő démonszolga meglökte a másikat, aki karon fogott, s, mint egy kezdő munkatársát kioktató tapasztalt róka, így szólt:

– Anyád, vízzel van tele a fejed? Sasmadár csípte ki a szemgolyódat? Nem látod, hogy ropogósan törékeny a teste, mint egy Tianjin város Tizennyolcas utcájában kapható mahua sütemény?

A kioktatást hallva a fiatal démonszolga csak forgatta a szemét, nem tudta, mit tegyen. Az érmét birtokló démonszolga így szólt:

– Mit álldogálsz? Menjél, hozzál szamárvért!

A fiatalabb démonszolga a homlokára csapott, az arcára kiült a megvilágosodás. Megfordult, és kiszaladt a teremből, majd hamarosan egy vércseppektől tarka favödörrel tért vissza. A vödör láthatóan nagyon nehéz volt, mert a démonszolga teste belegörbült a cipelésbe, dülöngélt, mintha bármelyik pillanatban elveszíthette volna az egyensúlyát.

Nagyot puffant a vödör mellettem, ahogy a földre rakta, a testem is beleremegett. Majd felfordult a gyomrom a vér szagától; a forró, áporodott bűzben egy élő szamár testmelegét lehetett érezni. Egy pillanatra bevillant a fejemben egy levágott szamár képe, de aztán gyorsan el is tűnt. Az érmét markoló démonszolga benyúlt a vödörbe, előkapott egy disznószőr ecsetet, megmártotta a sűrű, sötétvörös vérben, majd végighúzta a fejtetőmön. Egyszerre volt fájdalmas, zsibbasztó és csiklandós, furcsa érzés, önkéntelenül is felkiáltottam. Hallottam, hogy a bőröm halk, pattogó hangokat ad, és éreztem, hogy a vér megnedvesíti ezt a ropogósra sült bőrt, a régóta várt esőt elnyelő csontszáraz föld jutott az eszembe. Érzések százai kavarogtak a lelkemben. A démonszolga, mint egy lakkfestő, szakmájának mestere festett be, egyik ecsetvonás a másik után, mígnem az egész testemet bemázolta szamárvérrel. Ahogy végzett, megfogta a vödröt, és rám öntötte a maradékot, ami a fejemről végigcsordogált rajtam. Éreztem, hogy újra hullámmá dagad bennem az élet, visszatér belém az erő és a bátorság. Nem volt szükségem többé a démonszolgák támogatására, feltápászkodtam.

*

Amint az ökörbőrből kiszabadult, megalázkodni képtelen lelkem Lan Lian egy egész hat tized mu földje fölött keringett a levegőben. Ilyen tragikus volt ököréletem. Amikor szamárlétem ért véget, az alvilág királyának ítélete szerint emberként születhettem volna újjá, mégis egy tehén szülőcsatornájából bújtam elő. Alig vártam, hogy újra a Yama színe elé kerüljek, és kérdőre vonjam, amiért becsapott. De sokáig keringtem Lan Lian földje felett, képtelen voltam otthagyni. Lepillantottam az ökör véres tetemére, az ökör fejéhez bújó és szívbe markolóan üvöltő Lan Lian ősz fejére; láttam megtermett fiam, Ximen Jinlong ostoba arckifejezését, láttam az ágyasom, Yingchun szülte Kis Kékarcú fiút, láttam az ő barátját, a koszos arcán könnyeit és taknyát kenő Mo Yant és a rengeteg egyéb, ismerősnek tűnő arcot. Ahogy a lelkem elhagyta ökörtestét, az ököremlékek lassan halványodni kezdtek, Ximen Nao emberi emlékei léptek a helyükre, a jó emberéé, aki nem érdemelte meg a halált, mégis agyonlőtték. Erről a nehezen ellentételezhető hibáról még a pokol királyának, Yamának is tudnia kellett. A pokol királya hűvösen felém fordult:

– Igen, hiba történt, szerinted mit kellene tennem? Nem áll hatalmamban, hogy újra Ximen Naóként küldjelek vissza a földre. Kétszer is újjászülettél azóta, így tudnod kell, hogy Ximen Nao korszaka véget ért, a gyermekei felnőttek, a csontjai elporladtak, már az ügyét részletező tekercs is elhamvadt, a régi számlákat kiegyenlítették. Miért nem feledkezel meg inkább a szomorú múltról, és próbálod élvezni az életet?

– Nagyuram – mondtam fájdalmasan, miközben letérdeltem a csarnok hideg, márványpadlóján –, szeretném én elfelejteni a múltat, de képtelen vagyok. A fájdalmas emlékek csökönyös élősködőkként csimpaszkodnak belém. Amikor szamár voltam, a Ximen Naót ért sérelmekre emlékeztettek, amikor ökör lettem, nem tudtam feledni az őt ért igazságtalanságokat. Egyre csak gyötörnek a régi emlékek, uram.

– Csak nem azt mondod, hogy Meng néni a kábító izzadságorvosságnál ezerszer erősebb felejtőfőzete is hatástalan a te esetedben? – kérdezte Yama király hitetlenkedve. – Csak nem úgy mentél a Szülőhazára Néző Teraszra, hogy nem ittál belőle?

– Nagyuram, az igazat megvallva, amikor szamár lettem, nem ittam a főzetből, de mielőtt ökörként születtem újjá, a két segéded befogta az orromat, és leöntött belőle egy tállal a torkomon. Még rongyot is tömtek a számba, nehogy kihányjam.

– Furcsa – fordult a pokol királya a mellett ülő bíró felé. – Lehet, hogy Meng néni hamis főzetet készített?

A bírók megrázták a fejüket.

– Ximen Nao, tudnod kell, hogy amit eltűrhettem, azt eltűrtem tőled, ha minden lélek így akadékoskodna, káosz uralkodna Yama király csarnokában. Tekintettel azonban arra, hogy nagylelkű ember voltál, szamár- és ököréletedben rengeteget szenvedtél, ezúttal különös kegyelmet gyakorlok, úgy intézem, hogy távoli országban szüless újjá, ahol békés állandóságban él a társadalom, az emberek gazdagok, a természet szép, és mind a négy évszak tavasz. Leendő apád harminchat éves idén, az ország legfiatalabb városvezetője. Anyád szépségesen meleg hangú énekesnő, több nemzetközi verseny nyertese. Ennek a két embernek leszel egyetlen fiúgyermeke, drága kincse. Az apád előtt sikeres hivatalnok karrier áll, negyvennyolc éves korára tartományi vezető lesz. Anyád a fiatalsága végeztével felhagy a művészettel, és üzletelni kezd, egy híres kozmetikai cég vezetője lesz. Apád Audit vezet, anyád BMW-t, te Mercedest. Elképzelhetetlen hírnév és vagyon vár rád, a szerelemben is a szerencse fia leszel, többszörösen is kárpótlást kapsz az eddigi születéseid során tapasztalt szenvedésekért és igazságtalanságokért.

A pokol királya az asztalon dobolt az ujjaival, egy pillanatra elhallgatott, a terem távoli, sötétbe fürdő boltozata felé nézett, majd nyomatékosan így szólt:

– Ha így intézem, elégedett leszel, nem igaz?

De Yama király már megint becsapott.

Mielőtt újjászülettem volna, a teremből kilépve fekete kendővel kötötték be a szememet. A Hazára Néző Teraszon jéghideg szél fújt, és gyomorforgató bűzt éreztem. A rekedt öregasszony kegyetlenül lehordott, mert alaptalanul vádoltam a pokol királya előtt. Fakanállal vert fejbe, majd megragadta a fülemet, és a számba kanalazta a főzetét. Furcsa íze volt, mint a borsozott denevérszarnak.

– Fulladj meg, te buta disznó! Hogy merészelted hamisnak nevezni a főzetemet? Fulladj meg, fulladj bele az emlékeidbe, fulladj bele az előző életeidbe, ne emlékezz másra csak moslékra és trágyára!

A démonszolgák, akik lefogott kézzel odavittek, gúnyosan röhögtek, a gonosz öregasszony pedig kedvére kínozhatott.

Lebucskáztam az emelvényről, a démonszolgák még mindig szorongattak, olyan gyorsan szaladtak velem, hogy a lábam sem érte a földet. Mintha repültem volna. Végül valami puhára, felhőszerűre léptem. Akárhányszor kérdezni szerettem volna, és kinyitottam a számat, szőrős karmok tömtek bele valami bűzöset. Keserű ízt éreztem a számban, régi szesz üledékéhez, erjesztett babsüteményhez hasonlót, a Ximenfalva Termelési Brigád etetőistállójának szaga volt. Ó, egek! Ezek az ökör emlékei, talán megint ökör lettem, és minden, amit az előbb láttam, csak álom lett volna? Úgy kezdtem küzdeni, mint aki egy álomból szabadulna, visító hang jött ki a számon, én magam is megijedtem tőle, körülnéztem, és láttam, hogy vagy tucatnyi visító test vesz körül. Feketék, fehérek, sárgák, meg néhány fekete-fehér is. A húsdarabok előtt pedig egy fehér koca feküdt. Hallottam, ahogy egy ismerős női hang boldogan felkiált:

– Tizenhat! Egek ura, a kocánk tizenhat malacot hozott a világra!

Pislogni kezdtem, hogy valahogy eltávolítsam a csipát a szememből, nem kellett magamra néznem, hogy tudjam, ezúttal disznóként születtem újjá, és a visító, tekergőző húsdarabok mindannyian a testvéreim, én ugyanúgy néztem ki, mint ők.

Forrni kezdett benne a düh, a pokol királya megint becsapott. Szívből gyűlöltem a disznókat, ezeket a koszos állatokat. Inkább lettem volna megint szamár, ökör, de hogy trágyában hempergő­ző disznó legyek? Eldöntöttem, hogy éhen halok, és a lehető leggyorsabban a pokol királyának színe elé kerülök, hogy rendezzük a számlát.

Izzasztó, nyári nap volt, a disznóól melletti napraforgó még nem borult virágba, bár a levelei már hatalmasak voltak, ebből gondol­tam, hogy a holdnaptár szerinti hatodik hónapban lehettünk. Az ólban legyek rajzottak, valamivel magasabban szitakötő repült. Éreztem, ahogy a lábaim percről percre erősödnek, és a látásom is javult. Láttam, hogy ketten voltak ott a koca mellett, mikor megfi­alt: Huang Tong idősebbik lánya, Huzhu és a fiam, Ximen Jinlong. Amint megláttam a fiam ismerős arcát, megfeszült a bőröm, fájda­lom nyilallt a fejembe, mintha egy nagy emberi test vagy egy őrült lélek került volna apró malactestem börtönébe. Megfulladok, meg­fulladok! Micsoda fájdalom! Engedjetek ki, szabadulni akarok, ki­nyújtózni, megszabadulni a koszos malacbőrből, hogy megnőjek, és újra felvehessem Ximen Nao emberi formáját! De mindez lát­hatóan lehetetlen volt. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, de Huang Huzhu könnyedén felkapott, megcsípte a fülemet, és így szólt:

– Jinlong, miért rázkódik ez a kismalac?

– Csak rázkódjon, az öreg kocának egyébként sincsen elég cse­cse, nem baj, ha elpusztul közülük néhány – mondta Jinlong gyű­lölettel telve.

– Nem, egy sem pusztulhat el! – mondta Huzhu, lerakott a föld­re, és megtörölgetett egy puha, vörös ruhával. Finom mozdulatok­kal dolgozott, jó érzés töltött el. Önkéntelenül felvisítottam, átko­zott disznóhang.

– Megellett? Mégis hányat? – szólt egy hangos, ismerős hang a disznóólon kívülről, mire elkeseredetten becsuktam a szememet. Nem csak felismertem Hong Taiyue hangját, de a hangjából arra is rájöttem, hogy visszakapta az eredeti állását.

Yama király, miért mondtad azokat a mézesmázos szavakat, hogy egy külföldi hivatalnok elkényeztetett fiaként születek majd újjá, amikor pontosan tudtad, hogy Ximenfalva disznóóljába fogsz vetni engem? Becsaptál, te szégyentelen, hátba szúrtál! Erőmet megfeszítve kiszabadultam Huang Huzhu kezéből, a földre estem. Felvisítottam, és elveszítettem az eszméletemet.

Ahogy magamhoz tértem, hatalmas töklevelek között találtam magam, a sárgabarackfa sűrű ágain ragyogó fény szűrődött át. Jód­szagot éreztem a levegőben, a földön csillogó ampullák feküdtek. Fájt a fülem, fájt a hátsóm, tudtam, hogy a halál torkából hoztak vissza. Hirtelen egy szép arcot láttam magam előtt, ő volt az, akitől az injekciókat kaptam, a lányom, Ximen Baofeng. Emberek gyó­gyítását tanulta, de gyakran segített állatokon is. Világoskék koc­kás, rövid ujjú inget viselt, az arca fehér, a tekintetében aggodalom, de mindig ugyanilyen volt. Megcsípte a fülemet hideg ujjaival, és így szólt a mellette álló emberhez:

– Nincsen semmi baja, visszavihetitek az ólba szopni.

Hong Taiyue sietett oda hozzám, érdes kezével megsimogatta a selymes bőrömet, és így szólt:

– Baofeng, ne gondold azt, hogy egy kismalac gyógyítása a te­hetséged tékozlása!

– Nem gondolom így, párttitkár elvtárs – mondta Baofeng tény­szerűen, és összepakolta a táskáját. – Számomra nincsen különb­ség állat és ember között.

– Jó ezt hallani – mondta Hong Taiyue. – Mao elnök disznóte­nyésztésre biztatja a népet, a disznótenyésztés politika, a disznók­ról gondoskodva kifejezed a Mao elnök iránti hűségedet. Jinlong, Huzhu, értitek, amit mondok?

Huang Huzhu azonnal helyeselt, de Jinlong nem szólt semmit, a sárgabarackfának támaszkodott, olcsó cigarettát szívva pöfékelt.

– Jinlong, kérdeztem valamit! – mondta Hong Taiyue érezhető­en elégedetlenül.

– Hallgatlak, nem igaz? – mondta Jinlong a fejét félrehajtva. – Vagy talán azt szeretnéd, hogy szóról szóra felmondjam Mao elnök disznótenyésztésről szóló direktíváját?

– Jinlong – mondta Hong Taiyue a hátamat simogatva –, tudom, hogy dühös vagy, de te is hallottál róla, hogy a Taipingfalván élő Li Renshu egy Mao elnök képével ellátott újságpapírba csomagolta a halat, és ezért nyolc évre ítélték, még most is átnevelő munkán van, és a te ügyed sokkal súlyosabb az övénél.

– Én nem szándékosan tettem, így alapvetően másról van szó!

– Ha szándékosan teszed, már agyonlőttek volna! – mondta Hong Taiyue, és kezdte felmérgelni magát. – Tudod, miért védtelek meg? – kérdezte, és Huang Huzhura nézett. – Huzhu és az anyád miatt, aki térdelve könyörgött az életedért? De természetesen a fő ok, hogy alapvetően ismerlek, nem jó a családi háttered, de a vörös zászló alatt nőttél fel, pont olyan vagy, mint akit a kulturális forra­dalom előtt ki akartunk nevelni. Elvégezted az alsó középiskolát, tanult ember vagy, ilyenekre van szükségünk a forradalomhoz. Ne gondold, hogy a disznótenyésztéssel csak elpazarolod a tehetsége­det! Jelen körülmények között nincs nagyobb dicsőség a disznóte­nyésztésnél. Azért bízott meg vele a párt, hogy próbára tegyen Mao elnök forradalmi irányvonalával kapcsolatban!

Jinlong eldobta a csikket, kiegyenesedett, majd lehajtott fejjel hallgatta Hong Taiyue kioktatását.

– Szerencsés emberek vagytok, de tekintettel arra, hogy a prole­tariátus megveti a szerencsét, beszéljünk inkább körülményekről! – mondta Hong Taiyue, és közben a magasba emelt. – A falunk kocája tizenhat kismalacot fialt, ritkaság ez az egész tartományban. A tartomány éppen disznótenyésztő modellt keres – mondta, aztán lehalkította a hangját, és titokzatosan folytatta: – Modellt, értitek? Érted a modell szó jelentését? Dazhai rizsföldjei az egy modell, Daqing olajmezői is modellek, Xiadingjia gyümölcsösei modellek, de még a Xujiazhai idős asszonyságainak táncából is modell lett. Miért ne lehetne hát Ximenfalva disznótenyésztése ugyanilyen or­szágos modell? Lan Jinlong, nem te voltál az, aki évekkel ezelőtt forradalmi operaelőadást állítottál színpadra, aki Jiefangot és apád ökrét a kommunába léptetted? Talán nem modelleket szerettél vol­na létrehozni?

Jinlong felemelte a fejét, a szemében az izgalom fényei csillog­tak. Jól ismertem a fiam természetét, tudtam hogyan pattantak ki tehetséges agyából mai szemmel abszurdan nevetséges, de akkori­ban általános elfogadottságnak örvendő ötletek.

– Megöregedtem – mondta Hong Taiyue –, most kaptam új lehe­tőséget, és azon vagyok, hogy jól vigyem a falu ügyeit, méltó legyek a tömegek és elöljáróim bizalmára, de a ti helyzetetek más. Fiatalok vagytok, határtalan lehetőségek állnak előttetek. Ha jól dolgoztok, az eredményt a ti nevetekhez kötik majd, ha valami nem jön össze, majd én vállalom a felelősséget – mondta, és a sárgabarackliget­ben árkokat ásó és falakat építő kommunatagokra mutatott: – Egy hónapon belül kétszáz, virágoskert elrendezésű disznóólunk lesz, a terv, hogy mindenkire öt disznó jusson. Minél több disznót ne­velünk, annál több lesz a trágyánk, és így annál jobb lesz a termés. Kezünkben a gabona, szívünkben nincs aggodalom, mélyek az árkok, teli a hombár, nincs elnyomás, támogatjuk a világforradal­mat. Minden malac az imperialisták, revizionisták és reakciósok közé repülő bomba. Így ez az öreg koca a tizenhat malacával tizen­hat bombával fegyverezett fel minket. Minden öreg koca a világ imperialistái, revizionistái és reakciósai ellen teljes erőbedobással harcoló repülőgéphordozó! Most már értitek, hogy miért kaptátok meg ezt a fontos megbízatást?

Miközben Hong Taiyue pompás beszédét hallgattam, a szemem Jinlongra szegeződött. Több újjászületésen is keresztülmenve a kettőnk közti apa-fiú kapcsolat lassan homályos emlékké halvá­nyult, elmosódott bejegyzéssé a családfán. Hong Taiyue szavai igazi ösztönzőként hatottak Jinlongra, a gondolatai csapongani, a szíve lüktetni kezdett, viszketett a tenyere, annyira neki akart kez­deni. A tenyerét dörzsölve odament Hong Taiyuéhez, az orcáin megremegtek az izmok, nagy, vékony fülei megremegtek, vártam, hogy megkezdődjön a szokásos, terjengős monológ, ami azonban ezúttal elmaradt, az élete során tapasztalt nehézségeken átküzdve magát érett férfi lett. Kivett Hong Taiyue kezéből, szorosan a mell­kasához ölelt, annyira szorosan, hogy a szívverését is hallottam, lehajtotta a fejét, és megcsókolt a fülemnél.

Idővel az a nap is eljön, amikor ez a csók fontos részlet lesz a modell disznótenyésztő, Lan Jinlong dicsőséges aktájában: Lan Jin­long, azért hogy megmentse az újszülött malacot, szájon át lélegez­tetve élesztette újra, a halál torkából húzta vissza a kis állatot, ami sírva jelezte, hogy megmenekült. A kimerült Lan Jinlong ott ájult el a disznóólban, de előtte még elszántan kijelentette:

– Hong párttitkár elvtárs, mától fogva minden kan disznó az apám, és minden koca az anyám!

– Igazat szólsz! – mondta Hong Taiyue boldogan. – Pontosan olyan fiatalemberekre van szükségünk, akik úgy tekintenek a disz­nókra, mint a saját szüleikre.

Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig

Fordította: Kiss Marcell

Noran Libro Kiadó, 2022