A két könyve között elég hosszú utat járt be: az első, Bűn vagy bűnhődés címűben még Anoni Mara álnéven írta meg az önt ért gyerekkori szexuális abúzus történetét, nemrég megjelent második kötete, a Jó leszek viszont egy regény, amelyben nem direkten saját magáról ír, viszont szerzőként felvállalja saját nevét, így azt is, hogy ön rejtőzik az Anoni Mara név mögött. Hogyan jutott el egyik ponttól a másikig?
Nem volt ez egy nagyon tudatos út. Az első könyv úgy született, hogy – mondjuk így – idő előtt véget ért az első terápiám, mert külföldre költözött a pszichológusom, és úgy éreztem, muszáj valamit kezdenem azzal a sok mindennel, ami összegyűlt bennem, kicsit le akartam tisztázni az egészet. Tehát amikor azt elkezdtem írni, még nem tudtam, hogy a nagyközönségnek szánom-e. Csak úgy írtam az írás öröméért. Aztán, amikor elkészültem vele, megmutattam a férjemnek, aki azt mondta, szerinte mindenképpen ki kéne adni, de azért még megmutatná valakinek. A férjem ekkor a Népszabadságnál volt újságíró, és a kolléganőjének, N. Kósa Juditnak mutatta meg, aki megkapta a szöveget egy délután, éjjel elolvasta, másnap reggel pedig jött tőle az e-mail, hogy ezt feltétlenül ki kell adni. Ez volt az első visszajelzésem, és sosem lehetek neki elég hálás azért, hogy elindított ezen az úton.
Nem tiltakozott a kiadás ellen? Azért ez egy mély, személyes trauma.
Nem, mert amikor kész lettem, én is úgy éreztem, hogy ez azért annál több, minthogy berakjam a fiókba. Azt reméltem, hogy sokaknak fog segíteni. Félni meg azért nem féltem, mert tudtam, hogy álnéven fogom kiadni. Ez volt a kikötésem, mert akkoriban még sok szempontot figyelembe véve így kellett eljárnom. Aztán a Jó leszeket a véletlen hozta, illetve talán a covidos otthonlét: tényleg megszállt az ihlet. A Bűn vagy bűnhődés után kilenc évig csak a Facebookon írtam, ott mondjuk sokat, és rájöttem, hogy micsoda boldogság nekem az írás. Aztán egyszer sétáltam Csillaghegyen, és megláttam ezt a kiírást egy garázsajtón: „jó leszek”.
A regényben egy tizenöt éves lány, Zsuzsi – akit kisgyerekként szexuálisan zaklattak – ugyanezt írja ki a garázsuk ajtajára, mielőtt elszökik otthonról.
Így van. És ez a felirat tényleg ott volt azon a garázsajtón. Sajnos nem fényképeztem le, mert akkor még nem tudtam, hogy mi lesz ebből, de olyan mértékben megindult bennem a történet, hogy akkor már jött magától. És akkor már tudtam azt is, hogy nem akarok még egyszer álnéven írni.
Annak idején az első könyvnél miért döntött az álnév mellett?
Egyszerűen nem volt választásom, védenem kellett sok mindenkit, de leginkább a gyerekeimet. Kicsik voltak, és eleve kiszámíthatatlan volt, hogy például a bulvársajtó mennyire repül rá erre a témára. Ma már ez a téma nem annyira ismeretlen, de akkoriban, kilenc évvel ezelőtt még magyarázni kellett, mi az, hogy gyerekkori szexuális abúzus. Szóval nem bánom, hogy az a könyv álnéven jelent meg, de aztán ez a döntésem mégis sok nehéz helyzetet hozott: leraktam egy rohadt nagy titkot, és a nyakamba vettem egy másikat. Volt annak egy szimbolikája, hogy akkor most megint nekem kell bujkálni, és nekem kell titkolózni, és vigyázni, hogy, jaj, ki ne derüljön. És ebből nekem egy életre elegem lett. Ezért mondtam azt, hogy jó, ezt a második könyvet már saját néven fogom megjelentetni.
Eljutottam oda, hogy nekem ettől már nincsen félnivalóm.
Persze, furcsa volt a „lelepleződésem” után bemenni az iskolába, ahol tanítok, illetve a Facebookon az ismerőseim látták az első cikket a Díványon, ami gyakorlatilag a coming outom volt, és persze, felmerült bennem, hogy mit szólnak.
Van ennek a témának egy csendje.
Magam sem tudnám ezt jobban megfogalmazni, igen. A gyerekkori szexuális abúzus máig tabu, így sokan nem tudják, hogy mondjanak valamit, hallgassanak, félrenézzenek, kérdezzenek? Nem tudnak hozzá viszonyulni. De van sok kollégám, aki azt mondta, hogy ez nagy dolog, sokan elolvasták ezt is, az előzőt is, és nem dőlt össze a világ.
Említette az imént, hogy mostanra már úgy látja, nincs félnivalója. Ez minek köszönhető?
A sok év terápiának, az időnek, és annak, hogy meghalt az elkövető. Ettől felbátorodtam. Nem mintha sajnálnám, csak általában az áldozatoknak nem az a gondolatmenetük, hogy bosszút akarnak állni. Ez inkább társadalmi szinten szokott megjelenni, hogy nem tudom, hányba vágjuk, melyik testrészét vágjuk le, és a többi. Én egyszerűen nem akarok rá gondolni sem, nem akarok vele foglalkozni, ezért nem akartam azt, hogy rárepüljenek, és főleg nem akartam vele szembesülni, mert ahhoz lehet, hogy még nem lennék elég erős.
A Jó leszekben is elmereng a Réka nevű karakter, hogy tulajdonképpen neki az lenne a legjobb, hogyha meghalna az, aki őt bántotta.
Nyilván nem véletlenül írtam le ezt. A Jó leszek tulajdonképpen egy kísérleti regény volt nekem, amiben kicsit újraírhattam a múltat, és kipróbálhattam azt, ami nagyon foglalkoztat már régóta: mi lett volna, ha időben szólok, vagy ha nem is időben, mert hiszen Zsuzsi sem időben szólt, de mondjuk nem várt húsz-harminc évet, és mi lett volna, ha segítséget kapok. Mert nekem gyerekkoromban arra lett volna a legnagyobb szükségem, hogy észrevegyék: valami nagy baj van, és szakemberhez vigyenek vele.
Ehhez képest csak felnőttként, anyaként, gyakorlatilag egy véletlen folytán került végül is terápiába.
Így van. Azt kell tudni az abúzust átélteknek a lélektanáról, hogy ez a trauma nagyon eltemetődik a múltban. Szóval én nem voltam tisztában azzal, hogy a velem történteknek ilyen jelentősége volt az életemben. Nem gondoltam rá napi szinten, sőt heti szinten sem. Abszolút elnyomtam magamban. Persze mindenféle tüneteim voltak, csak fogalmam nem volt, hogy a rengeteg szorongás, a depresszió, a gyerekeim őrült módon való féltése, mind onnan jönnek. Aztán amikor a kisebbik lányom annyi idős volt, mint én az abúzus idején, akkor egyszer váratlanul nem lehetett őt bevinni az óvodába. Pedig nem is az első, hanem talán már a harmadik éve volt óvodás. Ekkor fordultunk gyerekpszichológushoz, aki szinte azonnal mondta, hogy a gyerekkel nincs gond, anyukával viszont annál inkább.
A kettőnk közös szorongása volt ez, illetve rávetítettem a gyerekemre a saját gyerekkori szorongásaimat.
Ő rögtön elkezdett gyógyulni, azt hiszem, hogy öt alkalommal volt összesen pszichológusnál, de már az első alkalom után ment az oviba, egészen látványos volt a javulás. Aztán elkezdtem én is a terápiát – illetve akkor nem tudtam, hogy ez egy terápia, hanem azt hittem, hogy majd jól átbeszéljük, hogyan kell ügyesen gyereket nevelni. Aztán az volt a nagyon érdekes, hogy az első vagy a második alkalommal már elmondtam, hogy velem ez történt gyerekkoromban. Tehát egyáltalán nem voltam tisztában vele, hogy ennek milyen jelentősége van, mégis ennyire az elején úgy döntöttem, hogy elmondom. A gyerekkori szexuális abúzus egy időzített bomba, ami bármikor tud robbanni és robban is. És nem vagyok benne biztos, hogyha kiskorban ez kiderül, akkor nem lehet megúszni pszichológus nélkül. Lehet, hogy meg lehet. Csak az a lényeg, hogy a gyerek ne maradjon egyedül a titkával.
Milyen érdekes, hogy az egykori áldozatoknak, úgy tűnik, óhatatlanul szakértővé kell válniuk.
Pedig nem tartom magam szakértőnek, még ha elég jól is ismerem most már ezt a témakört. Amikor megjelent a Bűn vagy bűnhődés, elindítottunk a férjemmel és egy pszichológussal, Víg Sárával egy honlapot, amit szexuális abúzust átélteknek működtetünk a mai napig. Ez a beszeljrola.hu. Ott rengetegen küldték el a történetüket, és nagyon-nagyon tanulságos olvasni a fórumon a hozzászólásokat. Egészen elképesztő sorsközösség alakult ki az emberek között. Teljesen függetlenül attól, hogy ki volt az elkövető, hány éves volt az áldozat, mennyi időt várt arra, hogy elmesélje, mégis egy irányba mutatnak a történetek, egyformák a tünetek és egyformák az érzések. Ez egészen megdöbbentő. Mindig azt mondtam, ha egy pszichológia tanszéken szeretnék tanítani azt, mi is az a gyermekkori szexuális abúzus – márpedig nagyon fontos lenne, mert a hivatalos adatok szerint minden tizedik ember áldozat –, ahhoz egy kincsestár ez az oldal.
Ha az ember szexuális visszaélésről olvas, pláne, ha az gyerekkorban történt, hamar beleütközik abba a visszatérő kérdésbe, ami a Jó leszekben is egy kulcskérdés: az áldozat miért nem szól hamarabb. Miközben a regényben arról is sok szó esik, hogy miért ez a legártalmasabb kérdés, amit fel lehet tenni ez ügyben. Kicsit meséljen erről, hogyan szövődik több évtizedes csend az ilyen esetek köré.
Fontos erről beszélni, nekem ez a vesszőparipám, mert tényleg mindenki ezt kérdezi, miközben ez az a kérdés, ami a legtöbb fájdalmat tudja okozni az áldozatoknak. Azért is szeretném nagyon, hogy a Jó leszek minél több emberhez eljusson, hogy megértsék nemcsak azt, miért nem szólt, hanem azt is, hogy miért ez az a kérdés, amit nem szabad föltenni.
Tehát: a szexuálisan bántalmazott gyerek azért nem szól, mert nagyon kicsi, nagyon naiv, nagyon ártatlan, és fogalma nincsen arról, hogy mi történik vele. Csak azt látja, hogy valaki kitünteti őt a figyelmével, magához édesgeti, lesz egy közös titkuk, ami iszonyatosan izgalmas.
Amikor én kicsi voltam, akkor én nem éreztem, hogy ez a titok nagyobb titok, mint az, hogy az Ildi barátnőmmel kincset keresünk a homokozóban. Nem tudja az ember fölmérni ennek a súlyát. Ugyanakkor viszont ellent is mondok saját magamnak, mert van egy olyan emlékem, hogy állok a játszótéren, ott egy csomó gyerek, és tudom, hogy én már más vagyok, mint ők. A gyerek tehát egyszerre tudja is, meg nem is. De az elkövető is azt mondja neki, hogy nem szabad erről beszélnie. A beszeljrola.hu-n vannak úgynevezett táblák, ahova azokat az egy mondatokat lehet beküldeni, amit az elkövető mondott, és amit az áldozatok nem tudnak elfelejteni. Csomószor szerepel az a mondat, „hogyha elmondod, anyukád nem fog szeretni”. Melyik gyerek kockáztatja ezt meg? Inkább engedelmeskedik, hallgat, és elszalasztja ezt az első pillanatot, amikor még lehetne szólni. Az a baj, hogy ő nem azt érzi, hogy „ez történt velem”, vagy „ezt csinálták velem”, hanem azt érzi, hogy „ezt csináltam”. És akkor már sokkal nehezebb lesz szólni, belekerül egy hazugságspirálba, és onnantól már nincs menekvés, mert akkor vár egy hetet, vár egy hónapot, egy évet, tíz évet, húsz évet, harminc évet. És amikor nagy nehezen elmondja, azt kérdezik tőle: miért nem szóltál.
Illetve azt mondják, hogy biztos nem is igaz.
Ez meg a másik. Iszonyatosan félelmetes elfogadni, hogy bármilyen családban előfordulhat, hogy nem tudjuk, hogy a szomszédunkban mi történik, nem tudjuk, hogy a családunkban mi történik, és hogy innentől kezdve senkiben nem lehet megbízni, és egyszerűen olyan ijesztő egy mondatban látni azt, hogy „gyerek” meg azt, hogy „szex” – meg kell érteni azokat, akik ettől rettegnek.
Azzal, hogy felfedte, Anoni Mara és ön egy és ugyanaz, annak is esélyt adott, hogy többek között a tanítványai az iskolában szintén tudomást szerezzenek erről, vagy, ha netán hasonló történt velük, tudják, hogy sorstársként fordulhatnak a tanárukhoz. Témává vált ez az iskolában?
Egyelőre nem, azt sem tudom, hogy mennyire tudják, mert attól, hogy nyilvános, nem biztos, hogy a diákok is hallanak róla, mivel semmiféle direkt promóciót nem akartam csinálni. Nem beszélve arról, hogy manapság az iskolákban már külön akkreditáció kell, hogy erről a témáról beszélhessünk a gyerekeknek. Pedig nagyon fontos lenne, hogy erről a témáról hallhassanak – álmaimban a Jó leszek kötelező olvasmánnyá válik –, mert nagyon sok gyereknek segítene. Ha a hivatalos adatokat nézzük, akkor harminc gyerekből, azaz egy osztályból három gyerek biztosan érintett. Én most már gond nélkül beszélek róla, most már nem okoz semmilyen problémát. Van, aki még nehezen beszél a vele történtekről, de én azt láttam, hogy a beszédnek elképesztő gyógyító ereje van.
Azt a lelki igényt, amit ön várt a regénytől, megkapta?
Nagyon nehéz dolog az, hogy az embernek megjelenik egy könyve, és aztán azt nem olvassa el mindenki. Ilyen szempontból van egy hiányérzet bennem. Meg aztán nagyon fölfelé ível a pálya, amíg megírom, leadom a kéziratot, azt mondják, hogy kiadják, aztán megjelenik, könyvbemutató, és így tovább, van egy ilyen hatalmas felfelé ívelő vonal, és aztán ennek vége, és egyszer csak ott a semmi, ez nem könnyű érzés. Illetve sok mindenkitől hallottam olyat, hogy úristen, gratulálok, de nem fogom elolvasni, mert engem riaszt ez a téma. Erre nagyon nehéz mit mondani. Persze, meg kell értenem, én se olvasok tüdőrákos betegekről könyvet, de nagyon próbáltam úgy megírni ezt a könyvet, hogy ne legyen riasztó és ne kelljen belehalni, de hát ehhez ki kell nyitni. Az ukrajnai áldozatokról is meg kell néznünk a képeket ahhoz, hogy tudjuk, mi történik. Oké, ne ezt a könyvet vigyék ki a strandra, de azért el lehet olvasni.
Olyannyira, hogy a Jó leszek – bármilyen fura ez a szóhasználat egy ilyen történet kapcsán – happy enddel zárul. Reménykedhet hasonló pozitív kimenetelben ma egy áldozat, ha megtöri a titkolózást és beszélni kezd?
Itt jön be a társadalmi felelősség: ha minden esetben hinnénk az áldozatnak, ha az elkövető sosem mondhatná azt bizonyossággal, hogy nem fognak neked hinni, akkor máris sokkal előrébb lennénk. A regénybeli Feri azért rezelt ennyire be, mert látta, hogy mindenki hisz Zsuzsinak. Tehát, ha a Zsuzsiknak hiszünk, akkor a Feriknek nem marad választásuk. Ha meg nem hiszünk, akkor rágalmazási per lesz belőle, mint Szilágyi Liliánál.
Magyarországon sok minden miatt különösen nehéz őt áldozatnak látni.
Például miért?
Például a társadalmi hozzáállás miatt: hogy nagyon kevesekben merül fel az, hogy Szilágyi Liliána mégis miért állítana ilyet? Hogy miért jó ez neki, hogy most ezen csámcsog mindenki, hogyha ez nem igaz? Hogy nálunk zsigerből állnak az elkövető mellé, hogy biztos nem tett ilyet, tűzbe teszik érte a kezüket. Senkiért nem tudjuk a kezünket tűzbe tenni. Emellett a bírósági eljárás is borzasztó nálunk, és nagyon nehéz bizonyítani is ezeket az eseteket. Annak idején, a beszeljrola.hu egyik konferenciáján egy, a témában járatos rendőr fogalmazott úgy, hogy ő hiába hisz az áldozatnak, az első percben látja, hogy nem fogják tudni bebizonyítani a történteket. De például Angliában, hogyha felmerül még csak a lehetősége is a szexuális abúzusnak, az első dolog, hogy nem engedik a gyerek közelébe az illetőt.
Az a hozzáállás, hogy senkiért nem tehetjük tűzbe a kezünket, eléggé átfesti az ember életszemléletét. Ebből a szemszögből hogyan lehetséges egyáltalán az az emberi bizalom, ami egy kapcsolathoz szükséges?
Abba a reménybe kell kapaszkodni, hogy észreveszem, ha valami nem jó. Nem lehet úgy élni, hogy állandóan retteg az ember, hogy a gyerek apja vagy nagybátyja egy bántalmazó.
Említette, hogy önnek az segített volna, hogyha a szülei észreveszik, hogy baj van. De hogyha egy szülőhöz nem, akkor kihez fordulhat egy gyerek?
Egy gyerek nem fog senkihez sem fordulni. Az, amit a regényben írok, elég meseszerű, hogy Zsuzsi kiírja a garázsra, hogy „jó leszek”, egy kicsit utópisztikus. Nem tudom, hogy van-e olyan kamasz, aki ezt meg bírja lépni. Mert az ő fejében, ugye, az van, hogy el kell titkolnia. De tételezzük föl, hogy mégiscsak van ilyen: hogyha nem szülőhöz, akkor esetleg tanárhoz, iskolapszichológushoz, hogyha van olyan, aki elég közel áll hozzá. Erre azért már láttam példát.
Beszéltünk arról, hogy aki ilyen traumát él át, az sok esetben a téma szakértőjévé, aktivistájává, sorstársainak segítőjévé válik. Ugyanakkor mostanában sok szó esik arról, hogy ilyen segítő szerepbe kerülve nagyon fontos az, hogy aki segít, az ne sérüljön újra attól, hogy segít. Ön hogyan védi magát?
Én egyáltalán nem érzem, hogy sérülnék a segítésben. Sőt, inkább úgy érzem, hogy ezzel én gazdagodom. A Könyvhéten dedikáltam a Vörösmarty téren. El nem tudom mondani, milyen érzés az, amikor odajön valaki, és azt mondja: én el sem tudom képzelni, mennyit segítettem neki. És ezzel ő is segít nekem. Így aztán nem érzek semmiféle újratraumatizálódást. Szerintem valahogy erre a témára ez nem igaz. Lehet, hogyha gyerekkorban többször is kell mesélni – bíróságon, igazságügyi szakértőknek –, az egy nagyon nagy trauma. De én azt látom, hogy ilyen hosszú hallgatás után az áldozatok, amikor már átlépnek egy határt, semmi mást nem akarnak, csak beszélni, beszélni, beszélni.
…
