1981: a megvalósult szocializmus furcsa hétköznapjai, lobogókkal díszített hurráoptimizmus árnyékában munkás mélyszegénység, rockzenébe csatornázott indulatok. 2022: temető Ukrajnában, a keresztek között szeméthalmok füstölögnek – ideszórta a szomszédos szeméttelep mocskát egy bombatalálat. Felfoghatatlan fesztáv, amit a Capa Központ kiállítása átfogni próbál, és mégis, ezek a fotók olyan finom, de egyértelmű láncolatként ábrázolják egyben a legújabb kori magyar történelem legigazibb arcát, hogy abból olyan megértés születik, amilyet nem ad át egyetlen történelemóra sem.
Az emberarcú, alulnézeti felvételek eredménye az is, hogy nemigen lehet részvéttelenül távozni az élményből: hát, ilyenek vagyunk, ezek az elesett, fenséges, borzasztó, felemelő emberek vagyunk mi, magyarok, ilyen kormos, kemény, ilyen vadregényesen szeretetteljes föld a mi hazánk – és ezek az emberek a mi vezetőink. Ezek a kisszerű, nagyhangú és legfőképpen cinikus emberek vezetik jobbra-balra-fel-le ezt a lángoktól öleltet. Vidámnak nem vidám, de nehezen tudok elképzelni ennél hazaszeretettel telibb élményt ma Budapesten vagy bárhol az országban.
A Capa Központ önmagában is fenséges tér, templomszerű, a kiállítótér szögletes fehérségétől függetlenül is. A kiállítás szokatlanul tiszta büszkeséggel egy önmagának szentelt teremmel indul, ahol még nem kezdődik el az emlegetett negyvenévnyi történelem – először örülünk. Örülünk, hogy a fotográfia szinte születésétől a mienk is, hogy olyan hosszú listányi kimagasló fotográfusunk van, hogy végignézni is sok, hogy sajtófotó (és persze sajtófotó-kiállítás) ilyen régóta van – nem mellesleg most is épp fut az aktuális, a 2021-es fotótermésből válogatott kiállítás is, csak az a Nemzeti Múzeumban. Ez itt a Capa Központban ugyanakkor egy évfordulós, retrospektív tárlat, ahol elfér – és ránk fér – egy kicsi abból, amint a rendezvény önmagának örül.
Fényképezőgép-gyűjtemény a hozzáértőknek, emlékezetes kiadványok, a szakma kulcsemberei – róluk szól az első terem, film is fut, nagy öregek beszélnek, fotó-mérföldkövek a Szalay Zoltán által 1981-ben megálmodott, elindított és formált kiállítás történetéből. A Magyar Sajtófotó Kiállítás fogalomként azért nőhetett nagyra, azért válhatott a 2000-es évekre a leglátogatottabb kiállítások egyikévé, mert Szalay biztosította a kiállítás relevanciáját azáltal, hogy független és befolyásolhatatlan volt és maradt.
Mint a kiállítás megnyitóján elhangzott, az alapító Szalay
ragaszkodott ahhoz, hogy a kiállítás rendezésébe senki más ne szóljon bele. A nyolcvanas évek elején ezt úgy oldotta meg, hogy Katona Istvánt, Kádár János titkárát, aki maga is szenvedélyes fotós volt, kérte fel a kiállítások megnyitására, így hárítva el azt, hogy bárkinek kifogása legyen a falakra felkerült képekkel kapcsolatban. Később pedig eldöntötte, hogy a kiállításokon nem csupán a díjazott képek szerepelnek, hanem azok is, amelyeket ő a nagy merítésből arra méltónak tartott.
Ugyan már nem Szalay Zoltán áll az élén – ő 2017-ben elhunyt –, a kiállítás szellemisége nem változott. Ez a függetlenség pedig garantálta, hogy a tárlat a post-truth korszakban se veszítse el a lényegét, jelesül a szoros kapcsolatát az ország és a világ tényleges valóságával. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a kiállítás egyből a bejáratnál Huszti István három, meglehetősen friss, az ukrajnai háborúban készült fotójával indít – ennél relevánsabb, maibb téma aligha hever az utcán.
A kiállítás többi része viszont időutazás. Nem az a száguldó, sci-fi jellegű, hanem komótos és bölcs – már csak azért is, mert nemigen lehet félárbócra engedett figyelemmel átnyargalni ennyire lánctalpas képeken. A sajtófotó jellegénél fogva eleve erős hatást kelt, ez pedig itt a krém – így hát ezek a képek megkövetelik a nekik kijáró tiszteletteljes figyelmet.
A ’80-as évekbeli képek leginkább a késői Kádár-kor időtlennek tűnő jellegét ragadják meg – némi elkerülhetetlen politikai pimaszsággal és a még inkább elkerülhetetlen nehéz sorsokkal. Ezen a fronton egyébként sem igazán látszik változás: nyomor van. Volt negyven éve, húsz éve, van ma is, csak a formái, díszletei mások.
A 80-as évek végi Európa-szintű politikai változások és a magyar rendszerváltozás a kiállítás képeit is erősebben politikaira hangolták, a kötelező ifjú Orbán Viktorok, csapatkivonások és határnyitások mellett a legerősebb érzelmi hatást azért mégis a képeken is átható naiv optimizmus okozza, amely a változás éveit átitatta.
Majd a fotók által a nézőkre ereszkedik a 90-es évek európai-nyugatos hangulata a mélyben munkáló változatlan kilátástalansággal, az évtized üzleti-politikai intrikáival, s közöttük egy rendíthetetlenül virágzó, aktív, büszke művészvilággal – ez utóbbi egyébként korszakfüggetlenül fel-felbukkan a kiállítás képei között, szerencsére. Fenséges Hobó-képek, fiatal Cserhalmi, még fiatalabb Alföldi. Aztán ezredforduló, tévészékházostrom, vörösiszap, koronavírus, de olimpiák is, valamint kinyújtott kezek.
És természet, tragikusan és virágjában. És sport. Felemelő, csodálatos teljesítmények és pillanatok emlékeztetnek – a történelmünk azért, bármit is hiszünk, szerencsére jóval több, mint politikusok cinikus mosolya vagy árnyékba húzódása, hogy a kiállítás két emlékezetes fotójára utaljak az utóbbi évtizedek két politikai főszereplőjéről, Orbán Viktorról és Gyurcsány Ferencről.
A Válogatás 40 év legjobb magyar sajtófotóiból kiállítás legfőbb ereje abban rejlik, hogy az országunk, az embereink, a valóságunk sokszínűségére emlékeztet. Finom rendíthetetlenséggel ránk szól, hogy ne felejtsük el, színes, boldog-szomorú, fájdalmas és örömteli kaleidoszkóp a történelmünk, ez pedig igencsak ránk fér egy olyan évben, amikor már több mint egy évtizede él az ország a szélsőséges megosztottság fekete-fehér világában.
A Válogatás 40 év legjobb magyar sajtófotóiból kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban nézhető meg május 29-ig.
