Két Kenneth Branagh létezik. Ezt a legvilágosabban mi, magyar mozinézők láthatjuk, akik februárban két hét leforgása alatt köszönthettük Branagh-t, az iparos mesterembert a Halál a Níluson rendezőjeként és főszereplőjeként, valamint Branagh-t, a szerzőt, aki a mélyen személyes Belfastot készítette.
A szőnyegbombázás-szerűen érkező Branagh-filmek alapján úgy vélhetnénk, Hollywood legtermékenyebb és legmenőbb rendezőjéről van szó, ami távol áll a valóságtól. A filmkritikusok java része utoljára huszonöt éve emlegette Kenneth Branagh-t nagy tehetségként, azóta sokan szinte teljesen leírták őt közepes stúdiófilmek rendezőjeként és nagy költségvetésű produkciókban haknizó mellékszereplőként. Ám ez is tévedés.
Idén hét Oscar-díjra jelölték a gyerekkori élményein alapuló Belfastot, úgyhogy épp itt az ideje, hogy mérlegre tegyük, mit köszönhetünk neki a negyven éve tartó karrierje alatt.
Ír proligyerekből az angolok üdvöskéje
Kenneth Branagh Észak-Írország fővárosában, Belfastban született 1960-ban, és oda is tért vissza, hogy sztár legyen. Ez a nyolcvanas évek elején történt. Branagh akkor nem sokkal múlt húszéves, élete nagyobbik felét Angliában, Reading városában élte le, ahova kilencéves korában költöztek a szüleivel Belfastból.
Szülővárosában a hatvanas évek végén robbant ki a függetlenségpárti és az Egyesült Királyság-párti írek – másik nézőpontból katolikusok és protestánsok – közötti erőszakos konfliktus, a Branagh szülők a polgárháborús helyzet miatt kezdtek új életet Angliában. Kenneth apja jó állást kapott az építőiparban, a kisfiúnak pedig az ír melós közegből kellett beilleszkednie az angol alsó-középosztályba. Egyszerre váltott tehát nemzetet és társadalmi osztályt, a kívülálló pozíció és a megfeleléskényszer pedig olyan személyiségformáló hatással volt rá, amiből művészként is ihletet tudott meríteni.
Branagh kamaszként kapcsolódott be a readingi színházi és amatőrfilmes életbe, és érettségi után felvételt nyert London egyik legrégebbi színiiskolájába, a Royal Academy of Dramatic Artra (az akadémiának ma ő a rektora). Nagyjából ugyanakkor végzett, mint Sean Bean, Fiona Shaw és Mark Rylance, de nem sokkal előtte még Alan Rickman és Jonathan Pryce is az intézmény hallgatója volt. Hagyományosan innen került ki a brit színjátszás krémje.
Branagh a nyolcvanas évek elejétől párhuzamosan játszott színházban és filmen, és mint említettük, ekkor tért haza először Belfastba, egy BBC-nek forgatott háromrészes tévéjáték-sorozat kedvéért. Ebben egy Billy Martin nevű, munkásosztálybeli fiút játszott akkora sikerrel, hogy állítása szerint Angliában a mai napig Billyként ismerik fel az utcán, nem Shakespeare-filmadaptációi vagy a Harry Potter és a titkok kamrájában játszott szerepe miatt. A tévében szerzett ismertség is hozzájárult, hogy Branagh számára egyenes út vezetett a Royal Shakespeare Company társulatába, majd onnan kiválva, 1987-ben alapította meg saját színházi társulását, a Renaissance Companyt. Ír fiúként angolabb lett az angoloknál, és az évtized végére nemcsak a szigetországban, hanem a tengerentúlon is elkezdték megismerni a nevét.
Shakespeare-diadaltól a Shakespeare-csömörig
27 évesen rendeztem meg az V. Henriket. 29 voltam, amikor két Oscar-jelölést kaptam érte, egyet színészként, egyet rendezőként. Egyeseket ez hihetetlenül idegesített, ők azt gondolták, basszam meg.
Így emlékszik vissza Branagh hollywoodi bemutatkozására a Vulture-nek adott, idén januári interjújában. Amerikába érkezése tényleg meseszerű volt, noha sikeréhez hozzájárult az is, hogy akkoriban a brit filmipar több fontos szereplőjére és tendenciájára is vevők voltak az Egyesült Államokban.
A kilencvenes évek elején népszerűségük csúcsán álltak a viktoriánus Angliáról mesélő regények míves kiállítású filmadaptációi (Szoba kilátással, Napok romjai, Szellem a házban), Pierce Brosnan és az Aranyszem újra népszerűvé tették James Bondot, Mike Leigh (Mezítelenül, Titkok és hazugságok) és Danny Boyle (Trainspotting) nemzetközi hírnévre tettek szert kultfilmjeikkel. Ugyancsak Nagy-Britanniát képviselték Hollywoodban az ekkor sztárrá emelkedett színészek: Hugh Grant és Gary Oldman, Liam Neeson és Alan Rickman, vagy éppen Branagh akkori felesége és állandó színészpartnere, Emma Thompson, akivel 1989 és 1995 között voltak házasok.
Ami azt illeti, a Branagh–Olivier párhuzam a kilencvenes évek egyik legtöbbször ismételt kritikusi közhelyévé kopott, mert nagy elődjéhez hasonlóan Branagh is egyszerre volt rendezője és főszereplője a drámaadaptációknak, ugyanúgy az arisztokratikus brit attitűdöt képviselte Hollywoodban, és a filmszakma is hamar a keblére ölelte.
Branagh valóban hatalmas lendülettel vetette bele magát a Shakespeare-filmekbe, és a két Oscar-jelölést begyűjtő V. Henrik után megcsinálta a Sok hűhó semmiért sztárparádés feldolgozását, eljátszotta Jágót az Oliver Parker-féle Othellóban, a sorozat betetőzéseként pedig négy órában vitte filmre a Hamletet, természetesen saját magával a főszerepben. Annak ellenére, hogy ebben a filmben is feltűnt szinte mindenki, aki élt és mozgott Hollywoodban – még az Első Sírásót is Billy Crystal játszotta –, leginkább arról maradt emlékezetes, hogy ugyanúgy hidrogénszőkére volt benne festve a fontosabb szereplők haja, mint az 1998-as román futballválogatottban, és sajnos a hatás is hasonlóan nevetséges volt.
Innen nézve nem is olyan meglepő, hogy Branagh ezredfordulós Shakespeare-filmje, a Lóvátett lovagok csúnyán megbukott. Igaz, hogy a rendező azóta is vissza-visszatér Shakespeare-hez – Bryce Dallas Howardot rendezte a 2006-os Ahogy tetszikben, és ő maga játszotta el a stratfordi birtokára hazatért, idős költőt a 2018-as Színház a világban –, de láthatóan kevésbé fűti már az adaptációs lelkesedés. Vagy legalábbis nem Shakespeare műveit dolgozza fel.
A rendezői irányváltás 2000 környékére vezethető vissza, amikor Branagh kétségtelenül alkotói válságba jutott, ám ekkor sem maradt munka nélkül Hollywoodban. Addigra már filmsztár lett, majd megtalálta egy új feladat: kiderült, hogy egyáltalán nem ragaszkodik a saját ötleteihez, és kifogástalanul megrendezi a gondjaira bízott stúdiófilmeket.
A Marvel-szuperhősfilmet ő sem látta jönni
A legtöbben valószínűleg a mai napig színészként tartják számon Branagh-t, és csak másodsorban tekintik filmrendezőnek, pedig ez a két szerepkör angliai színházi éveitől kezdve összefonódott a karrierjében. Persze, szerepet vállalt néhány olyan, nem általa rendezett filmben, amit rengetegen láttak – sokan a második Harry Potter-film bájgúnár Gilderoy Lockhartjaként fedezték fel újra maguknak, de ő volt a főszereplője Woody Allen Sztárral szemben-jének, Will Smith ellenfelét játszotta a Vadiúj vadnyugatban, újabban pedig katonatisztek szerepével találták meg a Valkűrben és a Dunkirkben.
Számunkra mégis emlékezetesebbek azok a filmszerepei, amelyekben saját magát rendezte. Az Emma Thompson alakította femme fatale hálójába gabalyodott a Meghalsz újra című detektívnoirban, majd a hollywoodi taposómalomba belefásult írót játszott a kiváló barátaival, Stephen Fry-jal, Hugh Laurie-val, Imelda Stauntonnal és persze Thompsonnal együtt forgatott Szilveszteri durranásokban. Hozzájárult a kilencvenes évekbeli hollywoodi presztízshorrorok (Drakula, Farkas) trendjéhez a Frankensteinnel, és az említett Színház a világ is több figyelmet érdemelt volna – nálunk például csak dvd-n jelent meg.
Ezért nem stimmel teljesen a párhuzam Laurence Olivier-vel: utóbbi kínosan ügyelt rá, hogy rendezőként messziről elkerülje azt a fajta tömegkultúrát, amelyben Branagh láthatóan remekül érzi magát. Az ír alkotó viszont a kétezres évek derekán megrendezte A mesterdetektív remake-jét – micsoda véletlen, az 1972-es eredetiben éppen Olivier játszott –, majd nagy meglepetésre elvállalta a Thor rendezői feladatait.
Ha valaki azt mondja a kilencéves énemnek, hogy »ötvenéves korodban te rendezed majd a Thort, a negyedik filmet a 21. század legnépszerűbb mozisorozatában«, biztos azt gondoltam volna, hogy a Vénusz bolygóról jött
– fogalmaz Branagh az említett interjúban. Ám voltaképpen illett hozzá az asgardi istenről szóló Marvel-szuperhősfilm: a skandináv mitológia álközépkori palotái és díszes trónusai nem állnak távol a Shakespeare-királydrámák filmváltozatainak díszletvilágától, és az atyai dörgedelmeket zengő Anthony Hopkins is jól mutatott volna bármelyik kilencvenes évekbeli Branagh-rendezésben.
A Thor nagy siker lett – nemsokára a harmadik folytatását is bemutatják –, Branagh pedig a 2010-es években zsinórban rendezhette a nagy költségvetésű Disney-filmeket. Elkészítette szerény hozzájárulását az utóbbi évek legellenszenvesebb hollywoodi trendjéhez, a klasszikus Disney-rajzfilmek élőszereplős remake-jeinek sorába tartozó Hamupipőkét, majd feldolgozott egy közkedvelt ifjúsági regényt (Artemis Fowl). Nevéhez fűződik a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es adaptációja, ami annyira jól szerepelt a pénztáraknál, hogy leforgathatta a frissen moziba került Halál a Níluson-t is, az első hírek szerint jóval kisebb sikerrel.
Hozzávehetjük e filmjeihez a Disney-istállón kívül forgatott Jack Ryan: Árnyékügynököt is, úgy is látszik, hogy Kenneth Branagh karrierjének e szakaszából aligha vonul be bármi is a klasszikusok közé. A jobban sikerült darabok (Thor, Halál a Níluson) is legfeljebb középszerűek, a Hamupipőke és az Artemis Fowl pedig hasonló mélypont, mint színészi karrierjében a Vadiúj vadnyugat, bár azon legalább gyerekként pompásan szórakoztunk. Művészi szempontból Branagh nagyon messzire került pályanyitó Shakespeare-adaptációi ambíciójától, de kétségtelenül megtanult hatalmas stábokat irányítani. Ha megengedőek vagyunk vele, márpedig azok vagyunk, akkor azt mondhatjuk, Branagh előbb szerzőként, majd iparosként jutott fel a filmvilág csúcsára.
Visszatért Belfastba, de nem hagyta ott Hollywoodot
Látszólag úgy tűnik, a karanténidőszakban írt és valóságos diadalmenettel hét Oscar-jelölésig jutó Belfast visszatérést jelent a szerzői filmekhez. Ez egyfelől tényleg így van – mi lehetne szerzőibb, mint az író-rendező saját gyerekkoráról szóló filmje –, másrészt a Belfast az utóbbi tíz év nagy-hollywoodi Branagh-filmjeinek nyomát is magán viseli. Hangvétele szentimentális és a képi világa helyenként giccses, ám ha arra gondolunk, hogy Branagh Frankensteinje hasonlóan érzelgős volt, Hamletje pedig szintén közel került a giccshez, akkor nincs igazán okunk meglepődni.
Nemcsak saját élettörténetének feldolgozása miatt, hanem azért is, mert jól mutatja, Branagh nemcsak elsajátította, hanem meg is szerette a hollywoodi stíluseszközöket. A Branagh-életmű felől nézve a nyugalom és az elfogadás filmjét látjuk, amelyben a többször is hazát váltott, Írországból Angliába, Angliából Hollywoodba költöző alkotó végre otthon lehet, és a beérkezett tehetség már nem akar megfelelni senkinek, csak saját magának.
Lehet, hogy nincs is két Kenneth Branagh, csak egy, és ő rendezte a Belfastot.
