Zuhan a Hold. Szökőár pusztít. New York megsemmisült. Az amerikaiakat evakuálták. Fel kell repülni az űrbe. Hogy mikor? Huszonnyolc perc múlva.
Rég láttunk olyan filmet, ami annyira feszes időbeosztással dolgozott volna, mint a Moonfall.
Mindez azt jelenti, hogy a Moonfall kulisszahasogatóan ostoba film, de azt is, hogy helyenként elég jól lehet szórakozni rajta.
Pedig Emmerich nemrég még a megkomolyodás jeleit mutatta. A függetlenség napja és a Holnapután sci-fi katasztrófafilmekre szakosodott rendezője legutóbbi filmjeiben kontinensek helyett mindössze második világháborús repülőgépeket és hajókat borított lángba (Midway), esetleg melodrámai pátosszal adta elő a William Shakespeare kilétével kapcsolatos legröhejesebb, milliószor megcáfolt teóriát (Anonymous). Egy Emmerich léptékű rendezőnek ezek a filmek olyanok voltak, mint másnak egy keresztrejtvény-fejtéssel töltött, esős vasárnap délután. A Moonfall nézői végre visszakapják a régi Roland Emmerichet: aki gyermeki lelkesedéssel vezényel le tömegkatasztrófákat, akinél valaki mindig le akarja dobni az atombombát, míg másvalaki rááll egy felfordított sörösrekeszre, és a hangosbeszélőbe kiáltja, hogy Isten áldja Amerikát.
A Moonfallban ez az ember Jocinda Fowler, volt űrhajós, jelenleg a NASA magas rangú vezetője. Nem tudni pontosan, mi a munkája, de Emmerich kineveti azt, aki ezen gondolkodik: mikor Jocindát a munkahelyéről keresik, a telefonja azt írja ki, „NASA” hív. Kisvártatva a nő lesz a NASA igazgatója, mert úgy tűnik, csak neki van ötlete elhárítani a napokon belül bekövetkező katasztrófát, jelesül, hogy a Hold röppályát változtatott, és tempós köröket keringve közeledik a Földhöz. Hogy mi történt a Holddal, arról csak egy futóbolondnak látszó hobbicsillagász állít biztosat: szerinte a Hold nem természetes égitest, hanem mesterségesen létrehozott „megastruktúra”, ami valamilyen oknál fogva meghibásodott.
Itt jön a képbe a történet harmadik hőse, Brian, a levitézlett asztronauta, aki tíz évvel ezelőtt rejtélyes fekete ködfelhőt látott az űrben, de ezt senki nem hitte el neki. Egészen mostanáig, amikor kiderül, hogy a sötét pára megfertőzte a Holdat. Még csak fél óra telt el a filmből – említettük, hogy Emmerich nem vesztegeti az időt –, de máris egyértelmű, hogy végül ez a három ember repül fel a Holdra, és amit ott találnak, azt minden józanabb forgatókönyvíró kihúzta volna az első vázlatból.
Az Egyesült Államok elnöke hős vadászpilóta? Nyilván. Jeff Goldblum és Will Smith szivarra gyújtanak a földönkívüli anyahajó belsejében? Miért, mit szívnának, e-cigit? Ez csak két emlékezetes mozzanata A függetlenség napjának, Emmerich legnagyobb sikert aratott filmjének, amire mi is szeretettel gondolunk. Ehhez képest indokolatlan volt a gúnyos kacaj a Holnapután vetítésein, mikor hőseink elfutottak (!) a hirtelen beálló fagy elől, mert az sem volt nagyobb ostobaság, mint bármi A függetlenség napjából, a Godzillából vagy az Anonymousból – mivel ez utóbbi nem hegy méretű sárkánygyíkokról, hanem valóban élt emberekről szólt, a magunk részéről egyedül itt vettük rossz néven a handabandázást.
Sajnos azonban a Moonfallon meglátszik, hogy Hollywoodban már nem Roland Emmerich számát tárcsázzák, ha tető alá hoznák a következő mozgóképes vidámparkot (pedig a rendező mobilja biztos kijelezné: „stúdió”).
Onnan kért pénzt, ahonnan kelet-európai miniszterelnökök is szoktak, vagyis a kínaiaktól, cserébe bele kellett tennie egy kínait a filmbe (ő Jocinda bébiszittere, aki a világvége árnyékában meg is tanítja kínaiul a fogékony lurkót). Ám a kínai tőkével együtt sem gyűlt össze akkora büdzsé, hogy a rombolás olyan jól nézzen ki, mint A függetlenség napjában és a Holnaputánban. A Holdat foglyul ejtő, sűrű, fekete köd viszont így is remekül mutat, különösen akkor, amikor „életre kel”, és megtámadja a közeledő űrhajósokat. Ezek a jelenetek olyan hátborzongatóak, mint a kilencvenes évek sci-fi horrorjai.
A szebb napokat látott űrhajósokat szebb napokat látott sztárok játsszák, Halle Berry és Patrick Wilson, és néminemű fásultság érezhető az alakításukon. Talán belátták, hogy szerepeiket a legósdibb közhelyekből tákolták össze az írók, köztük az Emmerich két korábbi forgatókönyvébe is besegítő, egyébként zeneszerzőként ismert Harald Kloser. Az ő műkedvelő attitűdje tükröződik a Holddal kapcsolatos, hajmeresztő összeesküvés-elméletek igazolásán is, de persze kár lenne ezt vagy a Moonfall bármelyik másik ötletét komolyan venni. Amíg a közelgő világvégére figyelmeztető, legutóbbi hollywoodi film, a Ne nézz fel! a szatíra örve alatt komoly Üzenettel készült, addig Emmerich a zord katasztrófa jeleneteivel is az önfeledt, bugyuta szórakoztatást célozza. A film bárgyú, a szándék nemes.
Moonfall (2022), 130 perc. 24.hu értékelés: 4,5/10.
