Bár a bugyi „feltalálását” a 15. századra teszik, és a franciáknak tulajdonítják, mégis háromszáz évvel később, Angliában kezdett hamarabb tért hódítani a derékon megkötött, hosszú és bő, patyolatból vagy vékony vászonból, flanelből varrt bugyi, amelynek végét slingelés díszítette. Ezzel szemben Angliában és Hollandiában korcsolyázáshoz és vadászathoz már rendszeresen hordták a 18. század közepén, igaz, elsősorban nem a nők, hanem a gyerek- és a fiatal lányok. Funkciója inkább tornadressz és sportruházat, mintsem fehérnemű volt. Párizsban a bugyit továbbra is szemérmetlennek tartották, mert kilógott a szoknya alól, és magára vonta a férfinép tekintetét.
A bugyi történetében az igazi áttörést a 19. század krinolindivatja hozta. Angliában ekkorra már kötelező ruhaviseletté nőtte ki magát, de csak az arisztokrata hölgyek körében, Franciaországban viszont még mindig tartotta magát az, hogy a bugyi hordása erkölcstelen, és sokkal lassabban terjedt el általánosan. Az erkölcstelen ruhadarabból fokozatosan vált pont az ellenkezője, vagyis a szemérmesség jelképe. Igazán a 19. század vége és a 20. század eleje hozta meg a bugyiról kialakított vélemény változását. Ebben az időben a bugyi – általában hosszú szárú, térd alatt összefogott, bő női alsónadrág – eredetileg elöl és hátul középen nyitott volt, így könnyítve meg a toalettre járást. Csak az 1910-es években, az úri hölgyek körében is egyre terjedő kerékpározás, korcsolyázás és teniszezés hatására zárult be a bugyin lévő nyílás, és egyre népszerűbb lett az alsóing és nadrág összedolgozása következtében kialakított ingnadrág viselete. Ez a típus terjedt el a budapesti középpolgári és kispolgári nők körében is az 1920-as években. Egy budapesti középpolgári családban nevelkedett adatközlő a bugyiviselésre a következőképp emlékezett vissza:
Volt egy varrónőnk, aki jött minden hónapban, és Singer varrógéppel varrt, főleg a gyerekeknek úgynevezett reformfehérneműt. Egyben volt a kombiné (fölső rész) és a bugyi, hátul gumis volt. Sortszerű volt csipkével, puplinanyagból. Ez 1924 körül volt. A gyerekeknek a láb között lehetett összegombolni. Én azt soha nem tudtam, és a bátyám mindig mondta nekem, hogy „Jutka, lóg a cumplid” – így hívták. És volt, amit hátul kellett összegombolni, gumival vagy gombbal. A kisfiúk is ezt hordták, de a fiúknak nem volt rajta csipke. Anyukám is hordott ilyet. Egyben volt a bugyi és melltartórész, a nők is ilyet hordtak.
A fehérnemű témája intim dolog volt, és nem is volt egyértelmű, hogy ki hol és hogyan szerzi be. Sok nő gondolta úgy, hogy inkább megvarratja az ebben az időszakban divatos házi varrónőjével, teljes diszkréció mellett. Persze voltak, akik boltban vásároltak alsóruhaneműt, főleg az igazán tehetős hölgyek. A testi fehérnemű varrása igazi kihívás volt a varrónők számára, nem volt ugyanis igazi mintájuk, kevés volt a szabásminta. Sokan rendelésre varrtak, egyéni megoldásokat is beletéve a kreációikba. Egy visszaemlékezőt idézünk:
A papának volt már egy kialakult vevőköre, mire mi a Magdával elkezdtük az üzletet. Ezek a vevők, amikor meghallották, hogy a Magda dolgozik, kezdtek hozni sok mindent, először javításokat, és körülbelül egy évre rá volt egy vevő, aki meghallotta, hogy a Magda nagyon szépen dolgozik. Egy nagyon jómódú keresztény család volt, sportüzletük volt a Károly körúton. Ez a család megrendelt a Magdánál egy tizenkét személyes garnitúrát, ágyneműt és fehérneműt. Tizenkét hálóinget, tizenkét kombinét, tizenkét párnát, paplanhuzatot. Akkor az volt a divat, hogy egy lány úgy ment férjhez, hogy mindenből tizenkettő volt. Bugyitól kezdve harisnyáig, mindenből tizenkettő. Gyönyörűen voltak hímezve, kézimunkázva, monogramok, minden benne volt. Volt akkor egy alkalmazottunk, aki ruháskosárban szállította el neki a stafírungot ide, a Károly körútra, és akkor ezek egymás után küldték a vevőket, annyira elégedettek voltak. És így mindig több és több vevőnk lett. Én is kitanultam a Magdánál, és mindig több alkalmazottunk is lett. Volt, aki elvitte a munkát, és otthon végezte. Szépen felvergődtünk, nagyon jól el tudtuk tartani a családot. Amikor a legjobban ment, akkor tíz alkalmazottunk és hét varrógépünk volt. És mellette voltak a kinti dolgozók is.
A falusi nők az 1930-as évektől lassan ugyan, de egyre inkább az aktuális polgári divat hatására újították meg viseletüket. Az egyre fogyatkozó számú és csökkenő méretű szoknyáikkal inkább a test természetesebb vonalait hangsúlyozták, majd a polgári fehérneműfélék felfedezésével a polgári divathoz közelítették alakformálásukat. Általános gyakorlat volt, hogy csak a látható ruhadarabokat, illetve a látható részeket készítették értékesebb, szebb bolti anyagból. A paraszti viseletben a bugyit helyettesítő pendelyt is még mindig házi vászonból vagy gyolcsból varrták. Ez a fehérneműdarab struktúráját tekintve a közvetlenül a testen viselt alapruházatot és egyben a fehérneműt alkotta, amely köténnyel kiegészítve a 20. század elejéig fennmaradt mint egyrétegű, látható öltözet, különösen munkaruhaszerepben. Ezzel szemben a városon hordott fehérneműk nemcsak anyagukban, hanem funkciójukban is eltértek. A finom puha anyagokból készült fehérneműben pompázó polgárasszonyok még otthon sem mutatkoztak fölsőruha nélkül, munkaruhának meg végképp nem használták a paraszti fehérneműtől anyagában erősen eltérő ingbugyit vagy kombinét.
Kazáron a 20. század közepén jelent meg, itt már csipkeszegély is díszítette. Mezőkövesden az 1920-as években gyári gyolcsból géppel varrt, hosszú szárú, a csipkés szár aljába gumival fűzött bugyit hordtak. Itt 1914 körül a summáslányok hozták divatba, és tánc alkalmával használták. Csak a második világháború után váltotta fel a konfekciós termék. A Nógrád megyei Bujákon valamikor nem hordtak csipkés bugyit, valamikor bugyi nélkül voltak a régiek, csak 45 után hordtak bugyit, úgy tudom – emlékezett vissza egy asszony.
A klasszikus bugyi külföldön az 1920-as, Magyarországon az 1930-as években kezdte meg hatalmas karrierjét, ekkor kezdett többet jelenteni szimpla „higiénés” eszköznél. Ezekben az években bukkantak föl a pamut-, szatén-, selyemanyagokból készült bugyik. Az egyre szélesebb rétegekben hódító nadrágviselet új fehérneműtípust hozott létre: a csípőszorítós alsónadrágot.
Az idős falusi asszonyok a második világháború előtt nem hordtak bugyit, és sokszor rosszallóan néztek a fiatal asszonyokra, nem beszélve azokról a lányokról, akik megjárták a városi cselédkedés rögös útját. Az erdélyi Magyarvalkón az 1930-as években azt mondták, ha valaki bugyogót hordott: hát kínyes, fíl, hogy megfagy, hiszen a közvélekedés a fiataloknál a használatát kényességnek minősítette, de télen az idősebbeknél már jobban elfogadta.
Idővel a fiatalokat sem szólták meg, ha felvették, de elővillantása csak azokban a népviseletes falvakban jelent meg az 1940-es években, ahol a szélsőségesen rövid szoknya lett a divat, például Bujákon. Egyes falvakban az egykor bokáig érő szoknyák olyan rövidek lettek, hogy jóval térd fölé értek. A bujáki asszonyok így meséltek a bugyiról: A csipkés bugyi az mindig kell, mert az nagyon szép (…) Kell hogy cseppet hosszabban legyen le a szoknya alatt, hogy lássák, hogy nagyon szép csipkéje van a bugyijának.
A vajdasági Doroszló asszonyai is az 1940-es években kezdték használni az úgynevezett slingelt bugyit. Tiszaroffon az ingbugyi volt használatos, amit a helyiek putinának hívtak. „Bugyirózsaszín” színe volt, csipke nélkül. Az ingbugyit idősebb nők is hordták, amit batisztanyagból varrtak.
Az, hogy az eddig ismeretlen új női fehérneműdarabok mikor és milyen változatban jelentek meg egy-egy település vagy kis táj öltözetében, ahogy erre a korábbiakban is utaltunk, nagyon eltérő lehetett. A Budapesthez közel fekvő településekre (például Bicske, Alsónémedi) a szórványosan rendelkezésre álló adatok szerint a fővárosban cselédeskedő 16-17 éves leányok a harmincas évek tájékán vitték haza a bugyi vagy a selyemharisnya divatját.
A szakcsi menyecskék 1946–47-ben váltottak pendelyről bugyogóra, így ekkortól a nők az alsószoknyák alatt már nem pendelyt, hanem bugyogót hordtak. Egy másik szempont, ami a bugyi viselését „kötelezővé” tette, az az 1930–40-es években megjelenő Gyöngyösbokréta mozgalom néptáncosainak színpadi fellépéseivel függött össze. 1931 és 1944 között minden év augusztus 20. táján e néven rendezték meg a parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatóit Budapesten. A bemutatók népművészeti anyaga többségében értékes, hiteles hagyományanyagot képviselt, ezek jó része a Gyöngyösbokréta nélkül feledésbe merült volna. Paulini Bélának, a tánccsoport és a mozgalom vezetőjének a Városi Színház (a későbbi Erkel Színház) szabályai miatt elő kellett írnia a bugyi viselését néptáncosai számára. Sőt, Tilos a hoppszázás feliratú tábla is figyelmeztette a bugyi nélkül táncoló lányokat.
Bugyi hordása a két világháború között még Budapesten sem volt általános az alsóbb rétegeknél. A testvérem mesélte, hogy amikor kimentek a fiúk a focimeccsre, a lelátón fölmenve leláttak a közeli bérházra, és látták, hogy a házmestereknek nem volt fehérneműjük, és széttett lábakkal ültek, és nem volt rajtuk semmi. Ez tényleg csak középpolgári dolog volt.
Igazi nagy változás a bugyi hordásában az 1950-es évekre tehető, és mai rövid formáját csak az 1960–70-es években érte el.
Czingel Szilvia: A női test alakváltozásai 1880-1945
Jaffa, 2020
